23. Fejezet: Találkozások

23. Fejezet: Találkozások

(Edward szemszöge)

Lassan négy éve, hogy elhagytam életem eddigi legfontosabb személyét. Bella jelentett nekem mindent. Ha ő boldog volt, akkor én is az voltam, és fordítva. Nélküle minden olyan üres. Bella mellett éltem igazán, most csak vagyok az örökkévalóságig. Nem egyszer gondoltam rá, hogy elmegyek Olaszországba, a királyi családhoz, hogy vessenek véget a nyomoromnak, de az túl könnyű lenne. Akkor nem szenvednék, nem éreznék, és nem kínozna a lelkiismeretem.

Elhagytam őt. Egy szánalmas alak vagyok, akibe annyi gerincesség sem szorult, hogy elbúcsúzzak tőle, pedig megérdemelte volna. Ő mindig olyan jó volt hozzám. Én meg…?! Undorító, amit vele tettem, de el kellett jönnünk, hogy normális élete legyen. Vajon megváltozott az egyetemen, vagy főiskolán? Abban biztos vagyok, hogy továbbtanult, mert nagyon okos lány. Nemcsak szép, hanem okos, kedves, jószívű, és egyszerűen a mai napig nem tudtam őt kiverni a fejemből. Meg sem érdemlem. De kit érdekel? Ha azt mondaná, hogy megbocsájt, és újra együtt lehetnék vele, akkor én lennék a legboldogabb a világon. Hogy is lehettem ekkora barom, hogy eldobjam magamtól? Pont, amikor szüksége lett volna rám.

A szülei halála után, miután Alice és a többiek visszatértek Forksból, pöttöm húgom állandóan csak arra gondolt, milyen megtört volt Bella a temetésen. Tudta, hogy megpróbálok valami infót kiszedni az elméjéből, így állandóan azt a képet mutogatta. Az egyetlen, akit a világon mindennél jobban szerettem, és szeretek, teljesen összetört. Miattam. Ha nem mentem volna el, akkor a szülei sem utaztak volna oda, és akkor nem támadják meg őket. Teljesen tönkretettem. Soha nem bocsájtana meg.

- Befejeznéd?! – rivallt rám Jazz.

- Mégis mit? – értetlenkedtem.

- Ezt az önsajnálatot, és önostorozást – felelte az érzéseimet analizálva, majd hozzátette: - Igen, idióta voltál, hogy így döntöttél, de már nem tudsz ellene mit tenni. Ez van. Fogadd el!

Jazz szavaitól leesett az állam. Kicsit számítottam volna tőle egy kis testvéri megértésre. Mit is várok a családomtól? Miután eljöttünk, hetekig nem szóltak hozzám. Mérhetetlenül haragudtak rám, amiért elszakítottam őket Bellától, de aztán úgy két és fél hónap múlva, egyik napról a másikra olyanok voltak, mint mielőtt eljöttünk. Akkor kezdtem azt érezni, hogy titkolnak előlem valamit. Azóta hiába próbálok olvasni a gondolataikban, mindig jelentéktelen dolgokra gondolnak. Túl gyanús!

Gondolataimból egy újabb Rose-Em civakodás rángatott ki.

- Rosie, el kell mennem – közölte Em, és azonnal felkapta a kocsikulcsokat.

- Hova mész már megint? – kérdezte Rose dühösen.

Em rám nézett, majd feleségére, és csak ennyit mondott egy kacsintás kíséretében:

- Dolgom van.

Valami furcsa dolog van készülőben, vagy csak én lettem paranoiás. Habár majd’ négy éve azt hiszem, hogy titkolnak előlem valamit, mégsem derült ki soha semmi. Lehet, csak beképzeltem magamnak, hogy legyen egy kis izgalom az életemben.

Ismételten nem tudtam magammal mit kezdeni. Ez van azóta, hogy ott hagytam a kórházi melót. Alice, Esme és Carlisle továbbra is dolgoztak, mi többiek pedig felmondtunk, mert nem szerettük a munkánkat, és azóta itthon lebzselünk.

Pár hete egyre többet jár el itthonról Em, mindenféle mondva csinált indokkal. A többiek is sokat vannak oda, de az ő ürügyük sokkal hihetőbb. Most éppen Rose ment el itthonról, miután kapott egy hívást az egyik barátnőjétől. Mivel már majdnem négy éve nem használom a képességem, amire a családom is rájött, úgy éreztem itt az ideje, hogy kiszedjek valamit Em fejéből.

,,Olyan szép…Hm…Az a lány maga a csoda! És az anyja se semmi! Még egy ilyen nevet adni, mint Natalie?! Alig várom, hogy újra találkozzunk. Csak mit találjak ki már megint?” – Nem bírtam tovább hallgatni, ahogy Em egy másik nőről álmodozik.

Nem tudtam, mi tévő legyek. Nem akartam csak úgy rákérdezni, mert egyből rájött volna, hogy hallgatóztam, és akkor többet nem szedek ki belőle. Megcsalja Rose-t? Képes lenne rá? Ha lehetne, most biztos hánynék tőle.

- Jön valaki vadászni? – kérdezte vigyorogva, amitől most igencsak ingert éreztem, hogy beverjek neki egyet.

Jazz megérezhette, hogy valami nem stimmel, mert azonnal elkezdte Emet rángatni maga után az erdőbe. Tudtam, hogy ennél jobb alkalmam nem lesz. Elvettem az asztalról Emmett telefonját, és bíztam benne, hogy találok a nevek között egy Natalie-t is. Sikerrel jártam. Írtam neki egy smst Em nevében, hogy találkoznunk kell. Gyorsan felhívtam a Talont is, és foglaltam egy asztalt. Kivételesen nem én akartam odaérni hamarabb. Mégiscsak a bátyám szeretője. Hadd várjon egy kicsit! Nem sokat, csak öt percet.

Tényleg nem késtem sokat. A pincér megmutatta az asztalt, de kértem, hogy ne kísérjen oda. Az asztalnál egy hosszú, vörösesbarna hajú nő ült. Igen jól öltözött, és csinos volt, bár Bellának biztos nem érne még a közelébe sem. Még nem vett észre… Hogy is vett volna, amikor belemerült az újságjában, és nem mellesleg Emmettre várt?

Közelebb léptem, és megszólítottam.

- Natalie? – kérdeztem, hogy végre észrevegyen.

Felnézett az újságjából, és alig akartam hinni a szememnek. Láttam, hogy ő sem számított rám, és ugyanolyan értetlenül meredtünk egymásra.

- Bella? – kérdeztem megdöbbenve, miután én találtam meg hamarabb a hangom.

- Hello, Edward! – köszöntött remegő hangon.

Csak egy valamire tudtam koncentrálni: Ő hogy került ide? Le kellett ülnöm. Percekig csak néztük egymást. Tudtuk, hogy mondanunk kellene valamit, főleg nekem, de nem ment. Egyszerűen nem értettem semmit. Még csak most tűnt fel, nem tudom mennyi idő után, hogy Bella vámpír.

- Bella, te mióta vagy vámpír? – indítottam be a beszélgetést.

Gyorsan körülnézett, hogy ki hallhat minket, majd végre megszólalt.

- Kérlek, társaságban Natalie-nak szólíts! – kérte gyönyörű hangján.

Még szebb, mint emberként volt. Nemcsak a hangja, hanem az egész lénye, viszont a szemében már nem láttam azt a csillogást, amit régen oly nagyon szerettem.

- Miért? – értetlenkedtem, mert nekem a Bella tetszett.

- Mert a nevem Natalie Smith – felelte kicsit mosolyogva.

Mosolygott! El sem tudom hinni, hogy itt van velem, és mosolyog. A név nagyon ismerősnek tűnt, és biztos vagyok benne, hogy már hallottam valahol. Erre most nincs időm, de rá fogok jönni, hogy honnan ismerem ezt a nevet. Tudtam, hogy most végre itt az alkalom, hogy elmondhassam neki azt, amit már közel négy éve szeretnék megosztani vele.

- Tartozom neked egy bocsánatkéréssel…- kezdtem, de félbeszakított.

- Három éve vagyok az, ami – jegyezte meg mellékesen, és láttam a mosolyán, hogy boldoggá teszi a vámpírlét.

Viszonoztam a mosolyát. Több mint három év után újra mosolyogtam, és csak azért, mert Bella itt van velem szemben.

- Tudom, hogy haragszol rám – kezdtem ismételten, de most nem szakított félbe. – Megvan rá minden okod, de muszáj volt eljönnünk, hogy normális életed lehessen. – Bella a mondat végén felszisszent, és egy ilyen ,,Oh, ha tudnád!”- mosoly ült ki ajkaira.

Nem felelt, csak a szemeimet fürkészte, majd beharapta az alsó ajkát. Erről a szokásáról már teljesen megfeledkeztem. Mivel nem válaszolt, gondoltam, nyugodtan folytathatom a magyarázatomat.

- Nem várom, hogy megbocsáss nekem, mert nem érdemlem meg azok után, amit…- Megint nem tudtam befejezni, mert ismételten a szavamba vágott.

- Mi van közted és Tanya között? – kérdezte hidegen.

Nem értettem, hogy jön ide Tanya. Egyáltalán Bella honnan ismeri Tanyát?

- Semmi – feleltem őszintén.

- Chöö…- cöccögött Bella, majd felállt.

- Ne menj el! – kértem, és én is feltápászkodtam.

- Minek maradjak, ha még most sem bírsz őszinte lenni? – kérdezte szomorúan.

- Bármit elmondok, csak ne menj el! – kérleltem.

- Mi van közted és Tanya között? – ismételte meg a kérdését.

Leültem, és mutattam, hogy ő is üljön le.

- Tanya körülbelül negyven éve szerette volna, ha mi egy párt alkotunk, de nekem nem igazán jött be. Nem azért mert nem szép vagy ilyesmi, hanem a természete miatt. Egyszerűen nem ilyen nőt kerestem – meséltem gondolataimba merülve. – Visszautasítottam, és azóta, ha meglátogatom őket, akkor próbálja megkeseríteni az életemet. Köztünk maximum csak utálat van egymás irányába, de semmi több.

Nem igazán értettem, hogy ez miért érdekli Bellát, de nem akartam elkezdeni faggatni, mivel a történtek után ehhez nincs túl sok jogom.

- Hazudott? – kérdezte az orra alatt hitetlenkedve. – Miért?

- Minden rendben? – érdeklődtem, mert fehérebb lett, mint egy vámpírnak szabadna.

,,Minden rendben?! Minden rendben?! Hogy a francban lenne bármi is rendben, amikor a saját idiótaságod miatt elhagytál?” – Megint hallottam Bella gondolatait, mint amikor a kórházban feküdt kómában. Viszont most mérhetetlen düh volt benne, és mind felém irányult.

- Persze! – hazudott könnyedén. – Miért ne lenne?

- Nem tudom, de a gondolataid nem arról árulkodnak, hogy jól lennél – feleltem a talán költőinek szánt kérdésére.

- Hallod a gondolataimat? – kérdezte megdöbbenve.

Próbálkoztam, hátha ismét meghallok valamit, de semmi.

- Csak, ha dühös vagy – következtettem ki eddigi tapasztalataimból.

- Ah! – fújta ki megkönnyebbülve a levegőt.

Percekig megint csak néztük egymást, majd amikor újra meg akartam szólalni, megcsörrent a telefonja.

- Micsoda? – kérdezte megdöbbenve. – Szó sem lehet róla! Nekem az a terem kell! – pár másodperc csönd – Nem érdekel! Százötven vendégnek küldtem ki a meghívókat, azt az esküvőt ott fogjuk tartani! – ismét csönd – Meg is triplázom, csak mondja le a másikat. – csönd – Igen-igen! Rendben.

Esküvő? Bella férjhez megy! Úgy történt, ahogy akartam. Dehogy akartam, csak bolond voltam!

- Edward, jól vagy? – kérdezte aggódva.

Ahogy rám nézett, és megfogta a kezem, újra a régi Bellát láttam, nem ezt a távolságtartó, hideg nőt.

- Férjhez mész? – kérdeztem letörten.

- Dehogyis! – mondta mosolyogva. – A barátnőm fog pár hónap múlva, csak le akarta az étterem tulajdonosa mondani a foglalást.

- Miért téged hívott? – értetlenkedtem.

- Én szervezem az esküvőjét – mondta büszkén.

Olyan boldognak tűnik. Biztos van valakije.

- Van most valakid? – kérdeztem kicsit vádlón.

Ezt most hangosan is kimondtam?! Bella rám kapta a tekintetét, és sütött belőle a düh.

- Ehhez szerintem semmi közöd – felelte ingerülten, majd felállt és elment.

Úgy megdöbbentem, hogy fel sem fogtam, hogy utána kellene mennem. Annyi mindent meg akartam tőle kérdezni, de nem bírtam felállni, hogy a keresésére induljak. Még legalább egy órát üldögéltem a Talonban, amikor végre meg bírtam mozdulni, hogy hazamenjek. Pont elhaladtam a kórház mellett, mikor eszembe jutott, hogy honnan olyan ismerős az új neve. Amíg az archívumban dolgoztam, találkoztam a kartonjával.

Vajon miért járt orvoshoz, és ráadásul rendszeresen? Tudtam, hogy a kérdésemre csak akkor kapok választ, ha este betörök, és kikeresem a kartonját.

- Hol voltál? – kérdezte Esme vidáman, amikor beléptem a házba.

Gondolatai arról árulkodtak, hogy boldog, amiért végre nem csak a szobámban gubbasztottam.

- Bellával találkoztam – közöltem, és vártam a reakciókat.

Az otthontartózkodó családtagjaim azonnal megjelentek mellettem, és adták a meglepettet.

- Bellával? Itt? – Esme.

- Mit keres itt? – Rose.

- Bella? – Em.

- Várjatok csak! Lehet, ha úgy mondom, Natalie, akkor tudjátok, kire gondolok – mondtam cinikusan. – Tudtátok, hogy itt van és, hogy vámpír, de nem szóltatok! – csattantam fel idegesen.

- Edward, nyugodj meg! – szólalt meg Alice.

- Miért nem mondtátok el? – kérdeztem tőlük vádlón. – Már rég újra együtt lehetnénk.

- Nem lennétek együtt, mert Bella azzal a Jimmel jár, akinek az énekese volt – mondta letörten Em.

- Már nem – jelentette ki Rose vidáman.

- Tudsz valamit? – kíváncsiskodtam.

- Ma lefeküdtek, de még el sem jutottak a csúcsra, amikor Bella Edwardnak szólította Jimet – mesélte kuncogva.

Még mindig szeret! Különben miért az én nevemet mondta volna ki?

- De már Jim előtt, sőt mielőtt ideköltözött volna, megtiltotta, hogy elmondjuk neked, hogy itt van – mondta szomorúan Esme.

- Miért? – motyogtam az orrom alatt.

- Egy hazugság miatt – szólalt meg ismét Rose.

Ez viszont a többieknek is új infó, mivel mindenki rákapta a tekintetét. Kíváncsian vártam a folytatást, hogy mi állt Bella és közém, a saját hülyeségemen kívül.

- Bella a Denali családhoz ment, miután visszajöttünk Forksból, hátha ők tudják, merre vagyunk, és akkor Tanya elmondta neki, hogy miért hagyta el Ed – kezdte, de Em félbeszakította.

- Pedig rajtunk kívül ezt senki sem tudhatja – mondta bátyám értetlenkedve.

- Éppen ez az! Tanya azt mondta Bellának, hogy Edward azért hagyta el, mert ő ultimátumot adott Ednek, hogyha nem szakít Bellával, akkor ő fogja elhagyni – fejezte be ingerülten a történetet.

- Tanya azt mondta neki, hogy miatta hagytam el? – kérdeztem hitetlenkedve, bár elsőre is felfogtam, de nem akartam elhinni.

- Én megölöm! – ugrott fel Esme.

Esme?! Bántani akar valakit? Van egy olyan sejtésem, hogy itt még van valami, mert csak emiatt nem akarna Esme senkit sem bántani.

- Van még valami, amiről tudnom kellene? – érdeklődtem.

Esme azonnal visszaült, és mindenki meglehetősen elcsendesedett. Túlságosan is. Összenéztek, majd lehajtották a fejüket.

- Nem mondhatjuk el – közölte Esme, majd szomorúan felállt, és kiment.

Próbáltam a képességemmel kiszedni belőlük valamit, de semmi. Haragudtam Bellára, a családomra, Tanyára, de leginkább magamra. Nem bírtam zárt helyiségben maradni. Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, majd bevetettem magam az erdőbe. Nem akartam vadászni, csak szaladni, bízva abban, hogy kicsit kitisztul a fejem. Mire észrevettem, hogy merre futok, már az erdő azon szélén álltam, ahonnan csak néhány lépés, és a kórház parkolójában vagyok.

Bella lehet, súlyos beteg volt, és azért kellett vámpírrá változnia? Ezt a gyanúmat az is megerősítette, hogy sosem mondta, hogy szeretne az lenni, tehát biztos nem önszántából változott át. A kartonja majd mindent elárul.

Felültem egy fára, és ott vártam, hogy besötétedjen, és az archívum dolgozójának is lejárjon a munkaideje. Vajon újra kezdené velem Bella? Egyáltalán szeret még? Meg tud-e valaha bocsájtani? – Csak úgy sorjáztak a fejemben a kérdések, és csak azt tudtam, hogy nem vagyok közömbös neki, ha az én nevemen szólít egy másik férfit szex közben.

Nyolc óra körül lehetett az idő, amikor a volt munkatársam is elindult végre haza. Ezzel eljött az én időm. A kórházat megkerülve, a hátsó ajtón mentem be, majd egyenesen az alagsor irányába indultam. Szerencsére nem felejtettem el a belépőkódot, így könnyedén bejutottam a hatalmas helyiségbe. Érdekes is lett volna, ha a vámpírmemóriám elfelejt valamit. Még az elképzelés is annyira abszurd, hogy mosolyognom kellett rajta.

Bekapcsoltam a számítógépet, hogy kikeressem a keresett karton helyrajzi számát. Pár pillanat alatt a kezemben tartottam a keresett dokumentumokat, és kicsit elbizonytalanodtam, hogy akarom-e tudni, hogy miért kellett orvoshoz járnia. Néhány percnyi hezitálás után kinyitottam a mappát. Nőgyógyászati vizsgálatok, ultrahangvizsgálatok, semmi komoly betegségre utaló nyom.

,,20.hét: A magzat szépen fejlődik; hossza: 26 cm, súlya: 315 g.”

- Magzat?! – hitetlenkedtem félhangosan.

Ez biztos, hogy nem Bella kartonja. Gyorsan továbblapoztam, majd megakadt a szemem egy újabb bejegyzésen.

,,2012.márc.16. 21:18-kor 3890g-mal, 51cm-rel megszületett Sara Cullen”

- Cullen?! – értetlenkedtem ismételten.

Ha nem Bella kartonja, akkor hogyan lehet a gyerek neve Cullen? Egyáltalán miért Cullen? Bella valóban terhes volt, és van egy lánya?

- Várjunk csak! – kaptam észbe, és elkezdtem számolni.

Ha márciusban szült, akkor ő júniusban esett teherben, és mi még akkor együtt voltunk. Minden értelemben. Abban biztos vagyok, hogy nem csalt meg, és abban is, hogy miután elmentünk nem bújt össze senkivel. Ennyire azért ismerem, és akkor nem lenne Cullen a gyerek vezeték neve. De ez csak egyet jelenthet.

- Lehetetlen – leheltem erőtlenül, és a fal mentén lecsúsztam a földre.

Nem lehet, hogy Bella tőlem várt volna kisbabát. A vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha lenne rá mód, akkor Rose már biztos szült volna egy tucat babát. A fejem zsongott a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől. Ha ember lennék, akkor már biztos migrént kaptam volna. Beszélnem kell valakivel. De kivel? A családom semmit sem fog mondani. Erről Bellával kell beszélnem.

A kartonját gyorsan visszatettem a helyére, és indultam is volna, de jött egy üzenetem.

,,Rose adta meg a számod, remélem nem baj. Bocs, hogy csak úgy elrohantam. Beszélnünk kell valamiről! Holnap délelőtt 10-re foglaltam a te nevedre asztalt a Talonban. Nagyon fontos lenne… Bella”

Mielőtt elindultam volna, ötször olvastam el az üzenetet, hogy rájöjjek, valóban nem álmodok. Gyorsan futottam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Most már Alice és Carlisle is itthon volt, és a nappaliban ültek.

- Sara az én lányom? – kérdeztem kertelés nélkül, amikor beléptem a helyiségbe.

Megfagytak. Ez a legjobb szó rájuk. Levegőt is elfelejtettek venni, annyira megdöbbentette őket a kérdés.

- Nem kell mondanotok semmit – mondtam, majd leültem a zongoraszékre. – Majd holnap megkérdezem Bellát, úgyis találkozni akar velem, mert valami fontos dologról szeretne beszélgetni.

Még inkább megdöbbentek, és csak pislogtak egymásra. Büszke voltam magamra, amiért ilyen állapotba kerültek miattam. Emmett oldódott fel a leghamarabb, és hangosan elkezdett röhögni. Most őt nézték megdöbbenve, és biztos vagyok benne, hogy azt számolják, hány kereke hiányozhat. Erről nem akartam meggyőződni, és inkább nem használtam a képességem, mert nem akartam, hogy kusza és zavarodott gondolatok ezrei lepjenek el. Elég nekem most a sajátom.

- Azért ez ügyes trükk volt Ed – rötyögte Em, jóval diszkrétebben.

- Emmett, te miről beszélsz? – kérdezte értetlenkedve Rose.

- Szerintetek Bella akar vele találkozni, azok után, hogy azt sem akarta, hogy Edward megtudja, hogy a városban lakik? – kérdezte ironikusan.

- Elkérte tőlem a számát, hogy majd felhívja – közölte Rose.

Alice olyan boldogan mosolygott a hír hallatán, mint az utóbbi négy évben egyszer sem.

- Kapd el! – szóltam Emnek, és felé dobtam a mobilomat, a megnyitott smssel.

- Ezt nem értem - közölte.

- Jó neked! – veregettem vállon. – Én sok mindent nem értek.

Felmentem a szobámba, hogy átgondoljam a mai napot. Sok minden történt a hétvégén, és még csak szombat van! Vajon holnap elmondja Sarát? Ezért akar velem találkozni? – Mivel nem jutottam dűlőre egyik kérdésemmel sem, ezért eltereltem a gondolataimat.

Mindig tudtam, hogy Tanya gonosz, de azzal nem voltam tisztában, hogy ennyire. Szívem szerint átharapnám a torkát, de azzal csak olyan lennék, mint ő. Össze kellene hozni valakivel, és utána hátha végre leakadna rólam. A tervemmel már csak egy probléma volt: Ki lenne képes elviselni azt a hárpiát?

Kilenckor neki láttam a készülődésnek, hogy ne várassam meg Bellát. Lezuhanyoztam, felöltöztem, majd fél tízkor elindultam. Mivel a Talon a város közepén volt, jó pár lámpára kell számítanom, és a városban száguldoznom sem szabad, így szükségem lesz arra a félórára, hogy beérjek. A pincér megmutatta az asztalt, majd lerakott két étlapot. Most Bella késett, de nem sokat. Amikor megérkezett, felálltam és kihúztam neki a széket.

Bella nem nézett rám, az asztalt, és a kezét tüntette ki figyelmével, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Pár perc múlva felemelte a fejét, és rám nézett.

- Sajnálom, hogy tegnap olyan goromba voltam – mondta őszintén.

Most sokkal kedvesebb volt, mint tegnap. Most olyan volt, mint amilyen mindig is.

- Ne szabadkozz. Igazad volt – nyugtattam, és valóban így gondoltam.

- Edward – kezdte, de nem nagyon találta a szavakat, és ennyiben is hagyta a mondatot.

- Mi történt veled az elmúlt majdnem négy évben? – kérdeztem, hátha ez segít neki. – Hogyan lettél vámpír?

Bella hálásan mosolygott rám. Hálásan?! Miért hálás? Azért mert beindítottam a beszélgetést?

- Miután elmentél, teljesen összetörtem – kezdte, majd megállás nélkül folytatta: - Nem ettem, nem aludtam, csak sírtam. Elmentem egy orvoshoz, hogy írjon fel egy enyhe altatót, mert nem akartam teljesen tönkremenni. Charlie és Amy sokat segítettek. Elkezdtem naplót írni, mert az érzéseimet senkinek sem tudtam kiadni, így megfogadtam Amy tanácsát. Haragudtam rád. Utálni, gyűlölni akartalak, de nem ment. Ugyanúgy szerettelek, pedig rettentően fájt. Aztán jött a szüleim halála. Azt hittem, hogy onnan nincs tovább, és belepusztulok a fájdalomba, de mégsem ez történt. Talpra álltam, hogy büszkék lehessenek rám, és ebben ismételten Amy segített. Nagyon jó a kapcsolatunk, olyan igazi anya-lánya kapcsolat.

Eddig mondta történetet, és elkezdte rágcsálni a száját. Biztos voltam benne, hogy azt nem tudja, hogyan mondja el, hogy van egy lányunk.

- Utána pedig ideköltöztél – folytattam a történetét.

- Edward ez nem ilyen egyszerű – mondta, majd sóhajtott egy nagyot: - Eszem ágában sem volt elköltözni Forksból, csak…- nem folytatta.

- Csak? – kérdeztem türelmetlenül, bár semmi jogom nem volt sürgetnem.

- Kiderült, hogy terhes vagyok tőled, és Carlisle-t kértem fel orvosnak, így Rose-ék vettek nekem egy házat, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, és azért változtattuk meg a nevem, hogy ne tudd meg, ha az archívumba a kezedbe akad a kartonom – hadarta egy szuszra és, ha nem lennék vámpír, szerintem meg sem értettem volna, hogy mit mond.

Bella nem szólalt meg többet, csak az arcomat fürkészte, hogyan reagálok az elhangzottakra. Végülis nem döbbentem meg, csak megerősítette azt, amit megtudtam tegnap.

- Miért nem akartad, hogy tudjam? – tettem fel azt a kérdést, ami most leginkább foglalkoztatott.

- Tanya miatt – felelte, majd hozzátette: - Tegnap, mikor Rose elmondta, hogy hazudott, akkor eldöntöttem, hogy elmondok neked mindent.

- Hogy hívják? – kérdeztem, mintha nem tudnám. – Ő tud rólam? Mesélj róla, hogy milyen.

- Sara Cullen a neve, és gyönyörű – mondta, majd egy képet nyomott a kezembe. Valóban meseszép, és mindkettőnkre hasonlít. A haja olyan, mint az enyém, a szemeit Bellától örökölte. – Nagyon okos, és könnyen barátkozik. Emmett és Rose a keresztszülei, Alice a kedvenc nagynénje. Imádja a divatot, és még jobban a vásárlást. Emmett sokszor Esmeraldának hívja, de nem zavarja, kifejezetten imádja. Korához képest sokkal intelligensebb.

Amíg mesélt róla, végig a képet néztem. A lányom képét.

- Tud rólam? – tettem fel ismét azt a kérdést, amire eddig nem válaszolt.

- Nem olyan régen kérdezett rólad először – mondta zavartan.

- Mit kérdezett?  - kíváncsiskodtam.

- Hogy neki van-e apukája – mondta mosolyogva.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem érdeklődve.

- Azt, hogy mindenkinek van, és megkérdezte, hogy te azért nem vagy-e velünk, mert nem szereted őt. Akkor még nem tudtam Tanyáról, és nagyon haragudtam rád, de nem tudtam volna rólad rosszat mondani neki, így azt hazudtam, hogy katona vagy, és ezért nem vagy velünk, pedig nagyon szeretnél. Majd közösen megállapítottuk, hogy az ő apukája egy hős.

A lányom azt hiszi rólam, hogy egy hős vagyok. Hála Bellának.

- Egyébként azt mondta, hogy nagyon szép vagy – jegyezte meg mosolyogva.

- Hiszen nem is ismer – mondtam letörten, és ezzel Bella jókedve is elszállt.

- Megtartottam a közös képeinket, és meg akarta őket nézni. Végül megmutattam neki, mivel egyszerűen nem lehet annak a lánynak nemet mondani – mondta mosolyogva. – Emlékszel, melyik volt a kedvenc képünk?

- Persze, hogy emlékszem! Az van kirakva az íróasztalomra – feleltem, de utána észbe kaptam, hogy ezt nem kellett volna elmondanom.

- Neki is az tetszett a legjobban, így elkérte, és az éjjeli szekrényén díszeleg – fejezte be a történetet.

- Bella – kezdtem, majd nagy nehezen feltettem a kérdésemet: - Megismerhetem?

Pár percig nem felelt, csak gondolkodott. Biztos voltam benne, hogy azért nem szólal meg, mert nem akarja szemtől szemben megmondani, hogy nem találkozhatom a lányommal. Így még rosszabb, mint amikor nem tudtam, hogy létezik.

- Igen – felelte, megtörve ezzel a csöndet. Alig akartam elhinni. – Egy hónap múlva, hogy addig felkészítsem, hogy hazajössz. – Nem értettem, miért kell erre egy hónapot várni, ezért megmagyarázta: - Mint mondtam nagyon okos, és rengeteget tud a katonáskodásról. Jazz sokat mesélt neki, de miután megtudta, hogy te is az vagy, másról sem kérdezett senkit, így azzal is tisztában van, hogy nem egyik napról a másikra térnek haza, akik szolgálatban vannak. Az egy hónap alatt te is kitalálhatod, hogy mit mondasz a lányodnak, milyen volt a seregben.

Fura volt Bella szájából hallani, hogy az én lányom, pedig igaz volt.

- Köszönöm! – Igazán hálás voltam Bellának, amiért szóba áll velem, és engedi, hogy megismerjem Sarát.

Még beszélgettünk néhány órát, de mennie kellett a lányunkért. Nagyon kellemes napot töltöttünk együtt.

Egy hónap nemcsak arra elég, hogy kitaláljak egy sztorit Sarának, hanem arra is, hogy esetleg egy család lehessünk. Megbeszéltünk keddre egy újabb találkozást.

Három év után végre boldog vagyok.