3. Fejezet: Baleset

3.Fejezet: Baleset

(Edward szemszöge)

Ha minden napon, mikor így süt a nap, ilyen kellemes meglepetések érnek, akkor azt kívánom, sűrűbben terítse be a ragyogó napsütés Forks utcáit. A délutánom is tökéletes volt, hála Bellának, és miután elment, felhívott Charlie, hogy este én is menjek át hozzájuk. Mondanom sem kell, hogy a hívás után madarat lehetett volna velem fogatni. Nem szeretem a baseballt, de nem is kell néznem. A feladatom annyi lesz, hogy szórakoztassam Bellát. Szerintem egész jól sikerült megoldanom ezt a nehéznek nem mondható kihívást. A haza vezető úton csendben haladtunk, gondoltam belehallgatok a társaságom gondolataiba.

,,Alig ismerem ezt az emberlányt, de máris olyan, mintha a hugim lenne. Remélem, összejönnek a dolgaik Edwarddal, hiszen teljesen odavannak egymásért. Öreg róka vagyok én már ahhoz, hogy messziről kiszúrjam a szerelmeseket. Na már most, ez a két jó madár tegnap találkozott először, és totál egymásba estek. Charlienak is hasonló lehet a véleménye, különben nem játszaná a kerítő szerepét. Ha hazaérünk, meglesem Rose bébi futóműveit, megcsókolgatom…” – A többit nem bírtam végig hallgatni. Emmett sokszor olyan perverz, de a kis monológját nagyon érdekesnek találom.

,, Kedves lány ez a Bella. Illene Edwardhoz. Jó lenne végre őt is boldognak látni. Sosem tetszett neki senki, féltem, hogy túl korán változattam át, de most jön Charlie lánya, és teljesen elcsavarta a fejét. Vajon, ha átváltozna, mekkorára nőne a pajzsa? Ki tudná terjeszteni, vagy visszahúzni? Nem is ez a fontos, hanem, hogy a fiam boldog legyen, és ezt Bella meg tudja adni neki.” – Apám gondolatai igen érdekfeszítőek, az ő agya mindig hatezres fordulatszámon pörög. Mire észbe kaptam, már a házunk előtt voltunk.

- Mi van, Öcskös? Tudsz jönni a saját lábadon, vagy a szerelem úgy letaglózott, hogy nekem kell a hátamon becipelni? – heccelt fivérem, és közben kajánul vigyorgott.

- Emmett! Hagyd békén az öcsédet! – szólt szigorúan Esme hangja.

- De én nem is csináltam semmit – durcáskodott már megint, majd sértődötten bevágódott a TV elé.

- Edward, mesélj! – kérlelt anyám, és mivel tudtam, hogy mire kíváncsi, ezért megadtam, amire vágyott.

- A gardróbja – szünetet tartottam, hogy Alice is ide tudjon jönni, mert ezt biztos hallani akarja. Nem is tévedtem, már mellém is táncolt, én pedig mosolyogva folytattam. – Tényleg hatalmas. Az ő emeletén lévő másik szobát alakították át, a célnak megfelelően. – Esme álla leesett, hiszen ő tudja, mekkora helyiségről van szó. – Komolyan mondom, nagyobb, mint Alice-é, és higgyétek el, nem túlzok – majd szomorkás hangulatú húgomhoz fordultam. – Ne aggódj, van még ott hely. Vámpír szemmel néztem körbe, és hidd el, tudtok mit venni holnap délután. Ötre menj Belláért – adtam át az üzenetet, majd a kobold megpuszilt, és felsuhant a férjéhez, valamint Rose-hoz élménybeszámolót tartani az új infókból.

- Oké, a gardrób letudva. Kérlek, fiam, mesélj tovább! – kérlelt, és folytattam a ,,mesélést”.

- Nagyon szép munkát végeztetek – jegyeztem meg, úgy mellékesen, majd elmondtam neki mindent, amit két óra alatt megtudtam Belláról. – Majd’ elfelejtettem! Imádja a családunkat. Alice-ről, és Emről sokat kérdezett. Még azt meg is értem, hogy Alice-t miért kedveli ennyire. De Emmettet?! – tettem fel a költői kérdést.

- Szerintem, Em és Bella hasonlítanak egymásra, és most a másikban emberükre akadtak – találgatott Esme.

Lehet benne valami.

- A szobámban leszek. – Anya csak bólintott, tudta, hogy szeretnék egyedül maradni a gondolataimmal. Mikor felértem, még hallottam, hogy mindenkit felszólított, hogy most ne zavarjon.

 Egész éjjel gondolkodtam, hogy mi is van köztünk Bellával, mert azt meg kell állapítanom, hogy több mint barátság. Legalább négy órámba került, hogy erre rájöjjek. Hajnali ötkor neki láttam a készülődésnek. Nem vagyok piperkőc, de szerettem volna jól kinézni. Semmit sem kapkodtam el, egy órán keresztül tusoltam. Hatkor ,,gyorsan” felöltöztem, és belőttem a hajamat. Háromnegyed hétkor indultam el, hogy hétre odaérjek Belláért.

Leparkoltam a házuk előtt, és becsengettem. Hallottam, hogy a csengő megnyomásával egy időben Bella szívverése felgyorsult, és elmosolyodtam azon, hogy ezt ÉN idéztem elő nála. Hallottam, amint rálépett a lépcsőre, majd egy halk sikkantás, és egy hatalmas dübörgés. Nem gondolkoztam, csak berontottam a házba, de Bellát sehol sem láttam.

- Bella – szólítottam aggodalmasan, és ahogy a beszédhez levegőt vettem, megcsapott a friss vér illata. Vámpírsebességgel rohantam fel a lépcsőn, és az emeleten ott feküdt az eszméletlen Bella. A szőnyeg körülötte csupa vér volt, gyorsan kerítettem egy törölközőt, és a fejsebére nyomtam, közben szólongattam, hátha magához tér, de csak feküdt ott, és vérzett. Tárcsáztam a mentőket, és azok tíz percen belül ki is értek. A mentővel mentem, mert most az idegességtől, és az aggodalomtól nem tudtam vezetni. Idegen nem ülhetett volna be, de apámra való tekintettel kivételt tettek. Ahhoz is erőtlen voltam, hogy az orvos gondolataira figyeljek, csak az jutott el hozzám, hogy a fejsérülése eléggé súlyos, a többit majd a röntgen és a CT mutatja meg. Egész úton az ájultan fekvő lányt figyeltem. Miután beértünk a kórházba, Bellát különböző vizsgálatokra vitték. Addig értesítettem Charlie-t, aki ígérte, hogy siet. Közben a családom is megérkezett, nekik Carlisle szólt.

- Edward, nyugodj meg! Carlisle-nál jó kezekben van – próbált nyugtatni Jazz, de még a legerősebb nyugalomhulláma is kevésnek bizonyult. Ez alatt Alice-nek látomása volt, de Charlie miatt nem tudtuk megkérdezni mit látott, viszont azt jó jelnek vettem, hogy mosolygott.

- A műtét jól sikerült, de pár napig még altatni fogjuk – közölte Carlisle, mikor két óra múlva kilépett a műtőből.

- Mennyire súlyosak a sérülései? – kérdezte az aggodalomtól remegő hangon Charlie.

- Eltört két bordája, megsérült a koponyája, és… - itt elhallgatott, kereste a szavakat.

- És? – kérdeztem türelmetlenül.

-… és a gerince is. – Miért? Miért? Csak ez járt a fejemben. Másra sem tudtam gondolni.

- Lábra tud majd állni? – tette fel Esme azt a kérdést, amit eddig senki sem mert.

- A kollégám szerint kicsi rá az esély – mondta letörten Carlisle.

- Szerinted? – érdeklődött Charlie, és tudtam, hogy apám jelenti neki az utolsó szalmaszálat.

- Nem akarok hiú ábrándokat kergetni, de ahogy megismertem Bellát, nem fogja ennyiben hagyni a dolgot, és ha elég erős, valamint kitartó lesz, akkor szerintem újra tud majd a saját lábán járni – adott egy félig reményteljes választ.

- Mikor fog magához térni? – érdeklődött Em.

- Napok kérdése, talán egy hét, folyamatosan fogjuk altatni, ezért többet majd csak azután tudunk, ha magához tér – biztatott minket Carlisle, majd elment elintézni a papírokat. Ő lesz Bella kezelőorvosa. Leültünk a folyosón; engem Alice, Charlie-t Esme, Emmettet Rose, és Jazz nyugtatta. Pár perc múlva tolták ki Bellát a műtőből, de nem engedtek oda hozzá minket, így csak messziről láthattuk. A fején volt egy hatalmas kötés, arcán, és karjain zúzódások tömkelege, infúzió volt neki bekötve, mindenhol csövek és vezetékek lógtak ki belőle, Ő viszont békésen aludt. Betolták egy szobába, ahol egyedül lesz, Carlisle és Charlie együttes erejének köszönhetően, de ma még senki sem mehet be hozzá, mert a frissen operáltakat nem lehet látogatni. Éjfél körül mindannyian hazamentünk ,,aludni” , hogy ne legyünk gyanúsak. A nappaliban ült az egész család. A kocsimat Carlisle hozta el Belláék házától, mert engem nem engedtek volán mögé, mert szerintük - azaz Jasper azt mondta nekik - rettenetesen szörnyű ideg-, és lelkiállapotban vagyok. Volt benne valami.

- Szegény Charlie – sajnálkozott Esme, mert szülő révén meg tudta érteni, hogy min megy most keresztül.

- Minden rendben lesz, és Bella a saját lábán megy Edwarddal a bálba, csak nem akar majd táncolni. Láttam – mondta Alice, és ez valamelyest megnyugtatott, de Em elvette a kedvemet.

- Csak, ha Bella hajlandó lesz küzdeni – mondta elkenődve a nagy medve.

- Küzdeni fog. Érzem – mondta Rose, és az ő megérzései majdnem olyan pontosak, mint Alice látomásai.

- Én bizakodó vagyok, jók az értékei, sőt jobbak, mint amilyenek egy ilyen baleset után szoktak – ez jó jel, Bella fel fog épülni. Fő a pozitív gondolkodás.

Reggel hatig ültünk a nappaliban, és megállapítottuk, hogy minden rendben lesz. Esme ebédet főzött, hogy bevigye a kórházba Charlie-nak, mert Alice-nek volt egy látomása, hogy összeesett az éhségtől, és a fáradtságtól, ezért kevert bele egy minimális altatót is, hogy legalább egy-két órát pihenjen. Hétkor indultunk a kórházba, Charlie már ott volt, és a nyugodtan alvó lánya kezét szorongatta, valamint beszélt hozzá. Megette, amit anya főzött, és el is szenderedett, majd átvittük egy üres szobába. Míg aludt, addig magamra hagytak Bellával.

- Kérlek, gyógyulj meg! Olyan rossz így látni Téged – sóhajtottam egyet. – Ne haragudj rám, hogy miattam idekerültél. Kérlek! Kérlek, épülj fel, és én örökre békén hagylak, ha akarod, csak gyógyulj meg! – könyörögtem neki.

,,Nem miattad van! Kérlek, ne hagyj el! Bárcsak fel tudnék ébredni, hogy elmondjam neki, hogy az egész azért van, mert béna vagyok.” – hallottam meg Bella hangját.

Vagy a gondolatait? Ez lehetséges lenne? Nem is használtam a képességem.

- Bella, hallasz? – kérdeztem bizonytalanul.

,,Hallak, az Istenit, nem vagyok süket! Csak nem tudok felébredni, mivel telenyomtak altatóval, mert azt hiszik, attól jobb lesz nekem. Közlöm nem jobb. Így is fáj, ha majd felkelek is fájni fog, akkor meg nem mindegy?! Így még unatkozok is. Mondhatom, remek! Jól elszórakoztatom majd magam. Lehet csapnom kellene egy egyszemélyes sakkbajnokságot, bizonyára jól szórakoznék.” – kuncognom kellett Bella monológján. Nem is ő lenne, ha nem így gondolkozna. Már majdnem mondtam valamit, de ekkor Alice, és Emmett jöttek be.

- Bejöhetünk? – kérdezte félve a húgom, én csak bólintottam. – Charlie hamarosan felébred, és mi is szerettünk volna vele lenni – magyarázta a kobold. Írtam neki egy SMS-t, hogy vigyázzon, mit mond, mert Bella mindent hall, majd körbe küldtem az üzenetet a családban.

- Csajszi, meg kell valljam, hogy itt minden unalmas nélküled – vallott színt Em. – Tudod, majd kitalálok neked valami büntit, amiért így ránk hoztad a frászt. Lehet, megtanítalak rendesen járni, könyvvel a fejeden, meg ehhez hasonlók… - lett bátyámnak egy kicsivel jobb kedve a saját viccétől.

- Csak gyógyulj meg hamar – fűzte hozzá Alice, és homlokon csókolta. Én a kezét fogtam.

- Az értékei nagyon jók, így ha ma sem romlik az állapota, akkor lehet, hogy csak napok kérdése az ébresztés – lépett be Carlisle, Charlie-val az oldalán.

,,Szuper! De, ha most kell felkelnem, az sem fog gondot okozni. Eléggé unom ezt a fekvést, és azt is, hogy én nem válaszolhatok Nektek” – panaszkodott a Bella-hang.

- Bella, mi most megyünk, majd jövünk – köszöntem el, és megpusziltam az arcát.

A családom egyből letámadt, amint beértünk Carlisle irodájába.

- Mit jelent az, hogy Bella mindent hall? – kérdezte Rose kíváncsian, de hozzá fűzte: – És ezt te honnan tudod?

- Hallottam Bella gondolatait – jelentettem ki vidáman, és kellett egy perc, mire a családom olyan állapotba került, hogy a folytatást is képesek legyenek felfogni -, és arról panaszkodott, hogy fel akar ébredni, de nem engedik neki, pedig felesleges az altatás, mert így is fájdalmai vannak, de így még ráadásul unatkozik is.

- Ez kész. Lezúgott egy lépcsőn, eltörte a bordáit, tele van zúzódással, komoly fejsérülést szenvedett, és lehet, hogy többet nem tud lábra állni, de neki az a legnagyobb baja, hogy unatkozik – rötyögött Em.

- Na, igen. Ez Bellára vall – mondta mosolyogva Rose

- Most, hogy hogy hallottad a gondolatait? – kérdezte Carlisle. – Lehet a fejsérülése miatt – morfondírozott félhangosan.

- Nem hinném – szólalt meg az örök optimista Jazz. - Szerintem azt akarta, hogy meghallja valaki, és így szinte ,,üvöltöttek” feléd a gondolatai – mondta nagy szakértelemmel. – És akkor ez azt jelenti, hogy a pajzsát vissza tudja húzni, tehát valószínűleg képes kiterjeszteni másokra is.

- Mindegy, hogy miért. A lényeg, hogy gyógyulni akar – zárta le a pajzs-témát apám. – Holnap felébresztjük – jelentette be, majd elment elintézni a papírokat, és közölni Charlie-val a jó hírt.

Mindannyian nagyon boldogak, és izgatottak lettünk attól, hogy Bella már holnap magához térhet. Ha hamar kimegy belőle az összes altató, még akkor is kába lesz, de legalább ébren, az öntudatánál lesz.

Az egész napot a kórházban töltöttük, és most mindenkinek sokkal jobb kedve volt, és sokat viccelődtünk Bella szobájába, hogy ne unatkozzon annyira. Mostmár Charlie is önmaga volt, és főleg Emmettel csipkelődtek. Végre nem olyan volt a hangulat a helységben, mint egy kriptában. Charlie sokat mesélt Bella gyerekkoráról és arról, hogy milyen kis idétlen volt.

- Te akkor is elestél, ha egyszerre próbáltál sétálni és rágózni? – poénkodott Emmett.

,,Na, keljek csak fel! Gyorsan megtanulok újra járni, és utána ezt még visszakapod” – fenyegetőzött Bella gondolatban.

Későre járt már, mikor bejött egy másik orvos Carlisle oldalán, hogy kikössék az altató infúziót, mindenki legnagyobb örömére, majd haza küldtek minket. Most sokkal könnyebben hagytuk magára Bellát, mert tudtuk, hogy korán visszajövünk, hogy itt legyünk mikor felkel. Igaz az ébredést délutánra jósolták a rengeteg altató miatt, amit eddig kapott.

Amint hazaértünk, Carlisle kijelentette, hogy holnap még nem kell mennünk iskolába, de több igazolást nem ír, szóval holnapután visszaáll a régi rend. Próbáltuk meggyőzni, de Alice azt mondta, hogy értelmetlen, mert volt egy látomása, mi szerint apánk hajthatatlan. Sokat beszélgettünk a nappaliban, rég voltunk ennyit egyszerre egy helyen. Bella ismét összehozta a családot, csak kár, hogy ilyen körülmények között történt.

Hétkor ismételten elindultunk a kórházba, de kivételesen megelőztük Charlie-t. Ő olyan kilenc körül fog ideérni, mert végre tudott aludni, valószínűleg megnyugodott, hogy ma már felébred a lánya. Délelőtt ki sem mozdultunk Bella szobájából, de délután egykor vizit volt, és nekünk ki kellett mennünk a folyosóra. Izgatottan vártuk, hogy végre megtudjuk, mikorra várható, hogy Bella magához tér. Pont ezen morfondíroztam, mikor Carlisle lépett ki az ajtón, széles mosollyal az arcán.

- Charlie, téged hív – jelentette ki apám, én pedig alig akartam hinni a fülemnek.

- Magához tért! Felébredt! Ébren van! – lelkendeztem, és kétszer megpörgettem kobold húgomat, de Carlisle rám szólt, hogy csendesebben, mert kórházban vagyunk.

- Tényleg? Komolyan? Köszönöm Carlisle – Charlie apám nyakába vetette magát.

- Gyere, ne várakoztassuk meg, eléggé türelmetlen – és bekísérte a szobába. Míg Charlie bent volt, legalább öt imát mondtam el, és megköszöntem mindenkinek, illetve mindennek, amiért magához térítette a szerelmemet. Nagyon izgatott lettem, mikor tudatosult bennem, hogy hamarosan beszélhetek vele. Charlie egy fél óra múlva jött ki, fülig érő szájjal.

- Edward – mondta, és tudtam, hogy engem hívott. Gyorsan mentem be, és egy sugárzó mosolyú angyallal találtam szemben magam.

- Szia!

- Szia! – mosolygott még mindig, és ezzel engem is mosolyra késztetett, mikor leültem mellé. – Hogy érzed magad?

- Most már sokkal jobban – az arcát beterítő zúzódások ellenére is jól láttam, hogy elpirult. – Köszönöm, hogy ilyen sokat voltál itt velem és próbáltál szórakoztatni.

- Ne köszönd, ez volt a minimum, amit tehettem érted – és kezdtem volna bele a bocsánatkérésbe, de úgy szakított félbe, mintha hallotta volna a gondolataimat.

- Kérlek, nehogy bocsánatot kérj! – rótt meg azonnal. – Csak én tehetek róla, hogy idekerültem, nem kellett volna magas sarkúban szaladgálnom a lépcsőn, és akkor nem történt volna semmi – mosolyodott el a végére.

- De… - kezdtem volna bele ismételten, de csendre intett.

- Szeretnéd jóvátenni azt, amiért szerintem nem vagy hibás? – kérdezte, de csak bólintottam, mert éreztem, hogy lesz folytatása. – Megbocsájtok, ha kerítesz nekem egy tükröt.

- Nem biztos, hogy ez jó ötlet – nekem így is gyönyörű volt, de saját magának biztos nem tetszett volna.

- Azt akarod, hogy haragudjak? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.

- Dehogyis! Egy Swant magamra haragítani? Nincs az az Isten – felálltam, majd besétáltam a mosdóba, leakasztottam a tükröt, majd odaadtam neki.

- Annyira nem is vészes! Lehetne rosszabb is – állapította meg. Mosolygásra késztetett pozitívsága. – Viccet félretéve, behívhatod a többieket is, csak Apuval meg Veled szerettem volna kicsit egyedül lenni – azonnal teljesítettem a kérését.

Legalább egy órát beszélgettünk, mielőtt Carlisle rátért a legfontosabb dologra.

- A gyógyterápiát célszerű lenne, minél hamarabb megkezdeni – kezdett bele, de Bella egyből félbeszakította.

- Ha van rá lehetőség, akkor én már holnap elkezdeném – mondta izgatottan. Elszántságát az egész család - már Charlie-t is családtagnak tekintettük - elismerő pillantásokkal díjazta. Megbeszélték a részleteket, és Bella kérte, hogy azelőtt legyen vége a terápiának, mielőtt még bármelyikünk beérne az iskolából vagy a munkából, mert Charlie-t kötelezte, hogy holnap ő is álljon munkába.

Elképesztett határozottsága és kitartása amellett az ötlet mellett, hogy már holnap kezdeni akarja. 

Az elkövetkezendő két hétben mindennapunk úgy nézett ki, hogy délutánig iskolában voltunk, ami most még inkább ellenünkre volt, mint általában. A délutánokat a kórházban töltöttük, és az első fél óra mindig Bella bemutatójával telt. Nagyon ügyesen fejlődött. Carlisle szerint hamarosan haza is mehet. Emmettel természetesen folyamatosan csipkelődtek. Én átalakíttattam az órarendemet, így minden órám közös Bellával. Erre azért volt szükség, hogy többet lehessek vele, illetve nem akart lemaradni a tananyaggal. Így miután bemutatta, hogy mennyit fejlődött, utána még szánt két órát a többiekre, majd megkért mindenkit, hogy most már menjenek, mert ,,nem akar buta libaként lógni a zseni Cullenekkel” – idéztem az ő szavait. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Érezhető volt köztünk valami szikrázás, de egyelőre egyikünk sem közelített a másikhoz. Meg kellett állapítanom, hogy Bellának nem megy a matematika és a spanyol, viszont nagyon jó biológiából, irodalomból, és angolból. Igazán okos lány, kár is lenne tagadni. Egyik délután viszont meglepő kéréssel fordult hozzám, amire természetesen nem tudtam neki nemet mondani.

- Tudod, arra gondoltam, hogy Carlisle szerint már csak napok kérdése, hogy hazamehessek, de csak utána való héten mehetek iskolába. Hogyha Neked is belefér az idődbe, akkor, ha én is kimozdulhatok végre otthonról, majd folytathatnánk a tanulást, míg felzárkózom – Nagy levegőt vett. – Ez egy kicsit bonyolultan, és értelmetlenül csengett, de érted, hogy mire akartam kilyukadni? – nézett rám a csokoládé szemeivel, amikért bármikor, bármit megtennék.

- Ha Te nem kérdezted volna meg, akkor megtettem volna én – nyugtattam, és megajándékoztam egy féloldalas mosollyal.

- Akkor jó – nyugtázta elégedetten. – Nem megyünk le a parkba sétálni egy kicsit? Már unom ezt a szobát. Olyan hirtelen tud témát váltani, hogy sokszor csak pislogok.

- Tudtommal ez még nem megengedett Neked – mondtam bizonytalanul, mert féltem a ,,haragjától”.

- Akkor majd megkérem Emmettet, hogy szöktessen ki, ha már Te nem vagy hajlandó – felhúzott orral nézett tüntetőleg a másik irányba.

- Na, gyere Durcakirálynő! Majd én vállalom a feladatot – adtam be a derekam.

- Mitől változott meg ilyen hirtelen a véleményed? – kérdezte kacéran, míg felsegítettem rá a dzsekijét.

- Félek, hogy Em nemcsak a parkba szöktet, hanem Tőlem is elrabol – vallottam be, szemlesütve.

- Ezt örömmel hallom! Indulhatunk?

- Persze! Gyorsan körülnézek, hogy nincs-e orvos a folyosón – kikukucskáltam az ajtón, és intettem Bellának, hogy tiszta a levegő.

Már egész gyorsan haladt a könyökmankó segítségével, pedig csak két hete használja őket. A lifthez lebukás nélkül sikerült elérnünk. Olyanok voltunk, mint két gyerek, akik a szüleik elől bujkálnak. Szerencsésen leértünk a kórház parkjába. Igyekeztem figyelni a folyosón lézengők gondolataira, de leginkább Bellára ügyeltem, nehogy megint baj történjen. De semmi sem jött közbe, így most a parkban üldögélünk, és beszélgetünk. Minden gát feloldódott közöttünk, már ha egyáltalán voltak ilyenek. Nem tudom, mióta ültünk már ott egymás mellett, mikor két ápoló egy tolószékkel határozottan felénk indult meg, ezt természetesen Bella is észrevette.

- Ajjaj, azt hiszem, most nagy bajban vagyok – nézett rám rémülten.

- Szerintem rám jobban haragudnak, hogy orvos gyerekeként felelőtlen módon megszöktettelek – néztem rá mosolyogva, hogy megnyugtassam. Mikor odaértek hozzánk, Bella határozottan szólalt meg, még mielőtt a két ápoló bármit is mondhatott volna.

- Abban biztosak lehetnek, hogy én nem ülök bele – bökött a tolókocsira.

- Kisasszony, ma már eleget sétált! – csengett szintén határozottan az idősebbik hangja.

- Edward, fel tudsz vinni az öledben? – fordult felém reménykedve.

- Persze, miért is ne – Már megint rászedett.

- Uraim, ha megbocsájtanak, most visszamennék a szobámba – tudtam, hogy ez a mondat volt az én időm. Karomba vettem, és elindultam vele. Halkan a fülembe súgta:

- Bocsi, hogy nem vagyok pehelysúlyú – még bele is pirult a mondatba, én csak a szememet forgattam, mert meg sem éreztem.

- Te aztán igazán pimasz vagy, tudod-e? – kérdeztem, elviccelve a dolgot, míg leültettem az ágya szélére.

- Ezért is vagyok olyan szerethető – mondta magabiztosan, és fogalma sincs róla, hogy milyen igaza van.

- Edward! Ez mégis hogy jutott eszedbe – köszöntött apám, mikor belépett a szobába.

- Carlisle, kérlek, ne haragudj rá, az egész az én hibám – kelt a védelmemre Bella. Olyan, mint egy kis vadmacska.

- Nincs igazad, Bella, mert… – folytatta volna apám, de Bella közbe vágott.

- A saját lábamon mentem le, hála neked, és szerintem jó, hogy ott volt, mert ha egyedül megyek, akkor ki tudja, mi történik, így volt, aki vigyázzon rám – Istenien tud érvelni.

- Legközelebb szóljatok nekem, hogy legalább egy orvos is tudjon róla, merre vagytok – Bellának senki sem tud ellenállni. – Te kis Boszorka – mondta neki Carlisle, Bella pedig olyan ártatlan boci szemekkel nézett rá, hogy apám hangos kacagásban tört ki.

Ismét magunk maradtunk, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol a két ápoló felbukkanása előtt abbahagytuk. A kellemes hangulatot a telefonom zavarta meg. Miután letettem, Bella kérdőn nézett rám.

- Alice volt az, hogy ma nem tud jönni, de Rose egy órán belül itt lesz, de ha Neked kényelmetlen Rosalie-val, akkor vacsora után be tud ugrani – adtam át az üzenetet.

- Nem-nem, jó lesz Rose – mondta zavartan, mert nem szerette ezt a kiszolgáltatottságot. – A legjobban azt várom, hogy végre egyedül is meg tudjak fürödni. Ne érts félre, nagyon kedves a családod, hogy segít, de tudod, egyedül legalább órákat csücsülhetek a kádban, és nem tartok fel vele senkit.

Oh, igen! A fürdés. Ahhoz még elég gyengék a lábai, hogy ez egyedül menjen neki, ezért családom női tagjai levették ezt a terhet Charlie nyakáról. Általában Alice végezte ezt a feladatot, de most Belláéknál tevékenykedik Esmével, hogy mire Bellát haza engedik, minden akadálymentesítve legyen.

- Edward, indulnunk kell! – lépett be Carlisle az ajtón.

- Majd ha Rose megjön – jelentettem ki határozottan, mire az említett is belépett a szobába.

- Sziasztok – köszönt vidáman, mindig jó kedve lett Bella közelében. Oda is lépett hozzá, majd megölelte azt, akit én szeretnék ölelgetni.

- Fiam – szólt rám Carlisle.

- Aludj jól! Holnap jövök.

- Reméltem is! – mosolygott angyalian. – Edward! – szólt utánam, mikor kiléptem az ajtón. – Szép álmokat!

Az úton azért Carlisle még egyszer leszidott a felelőtlenségem miatt, de nem érdekelt különösebben, mert fontosabb volt az, hogy Bellának örömet tudtam okozni a kis magán akciónkkal.

- Miért és hova akart szökni Bella Emmettel? – támadt le a kobold, mikor beléptem.

- Miii? – kapkodta a fejét az említett. – Miből hagyott ki a hugi?

- Meg akarta magát szöktetni veled, mert nem akartam lemenni vele a parkba – adtam meg a választ.

- Imádom ezt a csajt. Nagyon vagány – kuncogta.

- Akkor ezt hallgasd meg! – majd elmeséltem nekik, hogyan rázta le a két ápolót. Az egész család hangosan nevetett Bella akcióján. Felmentem a szobámba, hogy kicsit egyedül legyek. Ismételten a gondolataimba merültem, amik nem meglepő módon megint Bella körül forogtak. Felelevenítettem az elmúlt két hét eseményeit, mióta magához tért az altatásból. Gondolataimból egy halk kopogás zökkentett ki.

- Indulok a kórházba, elintézek pár papírt, megírom Bella zárójelentését és utána hazaengedem. Ha gondolod, jöhetsz velem – mondta Carlisle, az ajtónak támaszkodva.

- Majd délután otthon meglátogatom, mert még hozzá sem láttam a készülődéshez – annyira elkalandozott a figyelmem, hogy egész éjjel csak feküdtem a kanapémon. Mielőtt elindulnék, le kell zuhanyoznom, amit éjjel elfelejtettem, és ha most hozzá kezdenék, sem lennék kész, még vámpírsebességgel sem, mire apám elindul. Tehát, marad a délutáni látogatás. A hétvége nagy részét Belláéknál tölti szinte az egész család, mivel Charlie-nak dolgoznia kell. Az nem volt kérdéses, hogy ott leszek, viszont csatlakozott Esme, aki főzni fog, Alice, aki, amiben tud, segít Bellának, Rose, hogy megnézze a gardróbot és természetesen Emmett, hogy csipkelődhessen a húgával. Igen, már a húgának tekinti, és a Csajszi megszólítást lecserélte Hugira. Jazz nem jön, mivel látogatói érkeznek. Két nomád vámpír a régi időkből, Peter és párja Charlotte. Carlisle, akárcsak Charlie, dolgozni fog.

Egyszer csak Rose robbant be a szobámba, kezében a telefonommal, amit a nappaliban hagytam. Elvettem tőle, de nevet nem mutatott, csak egy számot, amit még soha nem láttam.

- Halló – szóltam bele, mikor felvettem.

- Szia, Edward! Itt Bella – köszönt a világ, ha nem az univerzum legcsodálatosabb teremtménye, a vonal túloldaláról. – Azért hívtalak volna, hogy elmeséljem, ma végre hazamehetek, és arra gondoltam, hogy a múltkor említettem Neked egy filmet, és azt akár ma délután meg is nézhetnénk. Mit szólsz? – kérdezte vidáman.

- Oké benne vagyok – lelkendeztem én is, mert ez tényleg jó ötlet volt. – Mikorra menjek át Hozzátok?

- Nem is tudom, olyan kettő és három óra között.

- Rendben, ott leszek

- Az ajtó nyitva lesz, majd gyere be, mert mire én leérek a szobámból azzal a két idétlen mankóval… -

Nem fejezte be a mondatot. Igen, Ő még semmit sem sejt, hogy a szobája ideiglenesen leköltözött a nappaliba. – Akkor szia, majd délután találkozunk!

- Szia – köszöntem el én is. Ezt most lehetne randinak tekinteni? Végül is igen, hiszen mozizunk. Vagy mégsem lehet? Hm… most ez a kérdés feladta a leckét. Mindegy is, inkább elmegyek előtte vadászni, mert napok óta nem voltam. Gyorsan felvettem egy, a célnak megfelelő ruhakombinációt és már indultam is. Akarom mondani, indultam volna, ha nem botlottam volna Alice-be.

- Szeretnél valamit? – kérdeztem, mert láttam rajta, hogy valami nem stimmel vele

- Elkérhetném a Volvódat? – kérdezte és még a kölyökkutya nézést is bevetette.

- Öhm, mire is kell az neked?

- Az titok – és tartotta a markát a kulcsra várva.

- Rendben, odaadom, ha fél kettőre visszaérsz – adtam be a derekam.

- Ígérem! Köszi, bátyus – nyomott egy puszit, majd eltáncolt a garázs irányába. Utána én is elindultam vadászni. Alig vártam a közös filmnézést Bellával. Vajon milyen filmet fogunk megnézni? Lehet nekem is kellene filmeket vinnem magammal, mert nem szeretnék végigülni valami romantikától túlcsorduló szerelmi sztorit.

Két szarvast fogyasztottam már el, mikor idejét láttam a visszaindulásnak és a készülődésnek, hogy kettőkor el tudjak indulni, így olyan negyed háromra érnék Belláékhoz. Ha tartom magam ehhez a tervhez, akkor nem érkezek túl korán, de nem is várattatom meg. Már csak abban reménykedtem, hogy Alice is visszaér időben. Biztos vagyok benne, hogy készül valamire, mert csak akkor van ennyire túlpörögve.