1. Fejezet: Mégsem olyan unalmas

1. Fejezet: Mégsem olyan unalmas

(Edward szemszöge)

Már megint egy unalmas középiskolai nap, és a csajok már megint túlzásba viszik a készülődést. - gondoltam magamban, majd lehuppantam az egyik fotelbe. Dübörgést hallottam az emeletről, ami egyre közelebbről szállt felém. Remek, megint Emmett fog boldogítani.

- Mi a pálya? – kérdezte, és jól hátba vágott. Emberként tuti eltörte volna a gerincem. Isteni szerencse, hogy nem vagyok ember.

,,Hahó! Föld hívja Edwardot! Öcsi hallasz, vagy megint kikapcsoltad a képességedet?” – poénkodott, de válaszra sem méltattam, csak ennyit mondtam:

- Megint mi leszünk az utolsók. - A csajok legalább két órája készülődtek. Vámpírsebességről még nem hallottak? Pont azt tervezgettem, hogy melyik táskájukban teszek majd kárt, ha egy percen belül nem érnek le a nappaliba. Hoppááááá! Ha terv, akkor Alice.

- Itt vagyunk már, és ha egy ujjal is hozzá mersz érni valamelyikhez esküszöm, leszedem a fejed a helyéről – ígérte, és ezt a gondolatai is alátámasztották. Jasper gondolataiból pedig leszűrtem, hogy jobb, ha most inkább csendben maradok, mert koboldszerű húgom nagyon pipa.

- Indulhatunk végre? – kérdeztem, mire a szoba életre kelt és mindenki bepattant a Volvóba. Az úton a testvéreim csendben voltak, még Emmett is, ami csak nagy ritkán fordul elő.

- Mi a… fene – döbbentem meg, amit testvéreim nem tudtak mire vélni. Az én helyemen parkoló fekete, sötétített üvegű Volvo C30-ra mutattam. Erre persze a gondolataik is meglódultak, ezért inkább kizártam őket a fejemből.

- Van még valahol hely? – kérdezte Rosalie meglepően nyugodtan. Ő nem kíváncsi, hogy kié lehet?

- Vajon kinek van olyan kocsija, mint neked? – kérdezte Emmett, de most nem viccelt, hanem tényleg ez foglalkoztatta. Ezt én is szeretném tudni. Vagy várjunk csak? Lehet, hogy én tudom?

- Nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy a Swan lányé. – jelentettem ki bizonytalanul, mert nem tudhattam biztosra.

- Miből gondolod? – kérdezte pöttöm húgom. Ez a kérdés a többieket is érdekelte.

- Tegnap érkezett meg. Mögöttem álltak az egyik piros lámpánál és félig hangosan ezt mondta:,,Nekem is kell egy ilyen.”

Charlie vett volna neki egyet? Valószínűleg igen, hiszen jó anyagi hátterük van. De ha nem, akkor meg kié lehet? Elmélkedésemből Jazz rángatott ki.

- Akkor apuci meg is vette neki – mondta ki, amire már én is gondoltam. Most akkor ki is a gondolatolvasó?

- Nem teljesen mindegy? Inkább menjünk órára! – ajánlotta Rose, mire mindannyian kikászálódtunk a Volvómból.

Az első órámra éppen beestem a tanár előtt. Spanyolon nem figyeltem oda, azon gondolkoztam, hogyha tényleg a Swan lányé az a kocsi, akkor vajon Ő hogy nézhet ki. Eddig még senki nem látta a városban. És az itteni agyakban nem akarok kotorászni, jobb, ha a saját szememmel látom. Elmélkedésemből akkor ocsúdtam fel, amikor mindenki elkezdett matatni. Most mi van? Nem értettem semmit. Jaaaa, vége az órának, így minden más. Én is összeszedtem a cuccomat és igyekeztem a következő órámra.

Egész nap a Swan lány járt a fejemben.

Irodalom órára igyekeztem, de a folyosón megint elméláztam. Ennek az lett az eredménye, hogy neki mentem valakinek. Te jó ég! Remélem nem esett komolyabb baja.

- Jól vagy? – kérdeztem aggódva, mire a lány biccentett. Ekkor döbbentem rá, hogy… – Téged még sosem láttalak itt. – … akkor ő a Swan lány. Ilyen gyönyörű teremtménnyel még sosem találkoztam. És az illata! Levendula és frézia kettőse, egyszerűen csodálatos.

- Igen, még nem találkoztunk. Isabella Swan - nyújtotta a kezét -, de mindenki csak Bellának hív.

- Edward Cullen. – fogadtam el a gesztust - Örülök, hogy megismertelek. Ha nem tévedek, akkor a fekete Volvo C30 a parkolóban hozzád tartozik. – Közben beengedtem az ajtón, és mivel csak az én asztalomnál volt hely, leült mellém.

- Igen, az enyém. Szép nem? – és egy angyali mosoly suhant át az arcán, ezzel is még szebbé téve őt, majd folytatta – Tegnap láttam egy szürkét és egyből beleszerettem, ezért apám vett nekem egyet. Csak azt nem értem, hogy mikor leparkoltam miért sutyorgott mindenki, hogy: ,,Láttad hova parkolt?” – Olyan édesen nézett rám, hogy kezdtem átváltani cseppfolyós halmazállapotba.

- Tegnap szerintem az én Volvómat láttad, mivel Port Angelesben pont a rendőrfőnök autója állt mögöttem az egyik lámpánál. – Bella zavarában beharapta az alsó ajkát. – És azért ,,sutyorogtak” a többiek, mert már két és fél éve én szoktam ott parkolni, ahol most a Te kocsid áll.

Zavarba jött, mert lesütötte szemeit és a padot tüntette ki a figyelmével.

- Ne haragudj, nem tudtam. Majd holnap máshova állok. – magyarázkodott és felnézett rám. Csokoládébarna szemei csak úgy csillogtak.

- Dehogyis! Nincs semmi gond, csak azért mondtam el, hogy választ kapj a kérdésedre. – Még egy féloldalas mosollyal is megajándékoztam, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Erre ő is elmosolyodott, annyira jól állt neki.

- De azért engedd meg, hogy kiengeszteljelek valahogyan. – Ha ember lennék, akkor a szívem hevesebben vert volna attól, ahogyan rám nézett.

- Rendben. De gondolkodási időt kérek, hogy elnyerhesd méltó büntetésedet – incselkedtem vele, mire hangosan felkacagott.

Ekkor már tudtam. Alig öt perces ismertség után beleszerettem Bellába. Mikor csillapodott a kacagása épp egy tanár lépett be, és közölte, hogy Mr. Mason beteg így az óra elmarad.

- Na, ma legalább már két jó dolog is történt – jegyezte meg mellékesen, én pedig rögtön ráharaptam a témára.            

- Gondolom az egyik, hogy elmarad az óra. – Mosolyogva bólintott. - De mi a másik? – kérdeztem kíváncsian. Habozott a válasszal, gondoltam kiolvasom az elméjéből, de kudarcot vallottam. Egy árva gondolatot sem hallottam. Jó nagy bajban leszek, ha egy pajzshoz van szerencsém. Már pedig a helyzet jelen állása szerint nagyon is egy pajzsba ütköztem.

- Nem egyértelmű? – kérdezte, mire felvontam a szemöldököm. Látva értetlenkedésemet, folytatta.                   - Megismerkedtem ma egy jóképű, humoros és udvarias sráccal, akit nem mellesleg Edward Cullennek hívnak – felelte nemes egyszerűséggel, majd lesütötte a szemeit.

Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Tetszem Bellának? Tátva maradt a szám.

- Látom adtam egy kis gondolkodni valót – mosolygott. – Ha megbocsájtasz, most dolgom van.

- Persze, menj csak – habogtam, de hozzátettem. – Legalább egy jó dolog történt ma velem. – Erre visszafordult, és kérdőn nézett rám, majd intett apró kezével, hogy folytassam.

- Találkoztam és ledöntöttem ma a lábáról egy gyönyörű, kedves, vicces és pimasz lányt, akit nem mellesleg Isabella Swannak hívnak – idéztem a szavait, majd rámosolyogtam és vártam reakcióját. Mindenre számítottam, csak arra nem, ami végül bekövetkezett: a nyakamba vetette magát, és megölelt

- Reméltem, hogy ezt mondod – suttogta a fülembe, majd nyomott egy puszit az arcomra és eltáncolt.

Lemeredve álltam ott és néztem utána, és próbáltam felfogni az elmúlt fél óra eseményeit.

- Na mi van öcskös, szellemet láttál? – poénkodott Em, de nem vettem róla tudomást. Még mindig lefagyva álltam, mikor Alice a nyakamba vetette magát, ahogy az előbb Bella.

 - Úgy örülök neki – búgta a fülembe, és nem tudtam, hogy miről van szó. Közben Jazz érzékelhette, hogy valami nem stimmel velem, mert felvont szemöldökkel figyelt. Em és Rose leléptek. Alice még mindig a nyakamon lógott és hihetetlenül bepörögött.

- Majd én vezetek, mert rajtam kívül senki sincs beszámítható állapotban – nyújtotta a kezét Jazz a kulcsért, amit kivételesen készségesen adtam át neki, mert vámpírság ide vagy oda, de tényleg nem voltam olyan állapotban, hogy vezetni tudjak. Az úton Emmett kivételével mindenki csendben volt, de nem használtam a képességemet, hogy kiderítsem, min gondolkoznak, mert elég volt a saját gondolataimmal megbirkóznom, nem hiányzott hozzá másé is.

- Olyanok vagytok, mint akik citromba haraptak – durcáskodott Em. – Nem is figyeltetek rám egész úton - még a kezét is karba fonta, mint egy óvodás.

- Drágám, ne durcáskodj már – ölelte meg Rose a férjét. Csak a fejemet csóváltam rajtuk. Em egy nagyra nőtt óvodás, Rose pedig az óvó néni.

Észre sem vettem és már a házunk előtt álltunk. Gyorsan kipattantam és már indultam volna a szobámba, ha Alice nem szól utánam.

- Marad. – Megálltam. – Leül. – adta ki a parancsot a házi diktátor. – Most pedig szépen elmesélsz mindent, amit megtudtál Belláról!

- Ki az a Bella? – vonta fel a szemöldökét Em. – Ki az a Bella? – tette fel ismét a kérdést, mivel először nem válaszolt neki senki.

- Isabella Swan – jelentettem ki, mire Em rám kapta a szemét és felvonta a szemöldökét.

- Tovább! – parancsolt rám a kobold formájú húgom.

- Övé a fekete Volvo – adtam be a derekamat, és elkezdtem mesélni. – Nagyon kedves lány, eléggé felvágták a nyelvét, és azt hinné az ember- / -vámpír, hogy el van szállva magától, amiért jól állnak anyagilag, de nem. Ja és nem hallom egyetlen gondolatát sem, mivel nagy valószínűséggel egy pajzs veszi őt körül. – A mondókám végére elszállt minden jó kedvem, mert azzal, hogy kimondtam, beismertem, hogy soha nem fogok felőle hallani egyetlen egy nyavalyás gondolatfoszlányt sem.

- Ez nagyon állat – újongott a mindig víg kedélyű bátyám.

- Nem Emmett, ez nem állat – szidta meg felesége, mire Em értetlenkedni kezdett, ezért Rose folytatta:

- Így nem fogjuk tudni, hogy esetleg gyanakszik -e ránk.

Igazat kell adjak húgomnak, erre én nem is gondoltam.

- Na jó, ne akadjunk fent minden kis apróságon … – mire akar vajon kilyukadni? -… inkább azt meséld el, hogy néz ki.

- Csinos és gyönyörű – adta meg helyettem a választ Alice

- Te ezt honnan tudod? – kérdezte Em, majd durcásan folytatta – Persze, nekem be sem mutatjátok.

- Nem ismerem személyesen- még. Csak volt róla egy látomásom és ott láttam. Remélem boldog vagy. – és már ott sem volt. Látomás? Erről nekem is tudnom kell. Elkezdtem Alice fejében kotorászni a nekem megfelelő információ után, de csak egy rock számot találtam. Azt dúdolta magában folyamatosan.

Titkol előlem valamit. De mit? Én miért nem láthatom? ,, Ne durcizz, majd idejében megtudod, belőlem pedig kínzással sem fogod tudni kiszedni, szóval fölösleges is próbálkoznod.” Üzente gondolatban a most éppen nagyon idegesítő húgom.

- A szobámban leszek – és már indultam is, de Jazz utánam szólt.

- Ha majd ráérsz, beszélnünk kellene – Erre Emmett is felkapta a fejét, ezért bátyám még hozzátette:

- Négyszemközt.

Bólintottam, és indultam a szobámba.

- A kicsit mindig mindenből kihagyjátok. – szólt Emmett, de most nem játszotta a sértődöttet, hanem bekapcsolta a TV-t. Felérve a szobámba elterültem a kanapémon, és Bellán gondolkoztam. Vajon tényleg tetszem neki? Erre akart volna utalni, vagy csak félre értettem a jeleket? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések kavarogtak a fejemben, mikor jött egy üzenetem.

,,Egy óra múlva, a réteden” – Ez állt Jazz üzenetében.

Már csak ez hiányzik nekem. Érzelmi analizálás Jasperrel. Hurrá. És hallottam, hogy ő már el is indult, és azt mondta Emmettnek, hogy elmegy vadászni. Szóval nem akarja, hogy kövessen minket, mert ha egyszerre indulunk, akkor rájön, hogy az a beszélgetés következik, amiből őt ki akarjuk hagyni. Meg kell, valljam, okos húzás.

Gyorsan letusoltam és átöltöztem, majd elindultam. Természetesen kíváncsi testvéremmel össze kellett futnom. Ilyen az én formám.

- Hova-hova? – kérdezte szemöldök húzogatva.

- Könyvtárba – hazudtam az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Ja, akkor utadra engedlek – Szerencse, hogy bevette. Minek mennék könyvtárba, mikor itthon több ezer könyvünk is van?! Siettem, nehogy feltűnjön Emnek, hogy futva az erdő felé veszem az irányt, ahol nincs semmilyen könyvtár.

- Hogy cselezted ki Emmettet? – kérdezte Jasper meglepődve, mikor látta, hogy egyedül jövök.

- Azt mondtam neki, hogy könyvtárba megyek és simán bevette.

- Mázlista – ennyit fűzött hozzá a dologhoz, majd mutatta, hogy üljek le mellé. Ajjaj, ez egy hosszú beszélgetésnek ígérkezik. Már tíz perce ültünk néma csendben, mikor meguntam és megszólaltam.

- Miről szerettél volna velem beszélni? – tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

- Mintha nem tudnád. – Majd szem forgatva folytatta: – Nem akarok neked kiselőadást tartani, csak egy szívességet kérnék.

Ezen nagyon megdöbbentem.

- Szívességet? – és elkezdtem járatni az agyam, hogy miben tudnék én bátyám segítségére lenni.

- Szeretném, ha bemutatnál Bellának, hogy fel tudjam mérni, mit érez irántad.

- Miért? – bukott ki belőlem az a kérdés, ami először eszembe jutott.

- Régóta vagy már egyedül, és a mérhetetlen szerelem mellett, amit Bella iránt érzel, felhőtlen boldogságot is fel véltem fedezni. Szeretném ezt többször érezni – tartott egy kis szünetet, hogy fel tudjam fogni szavainak jelentését. Ennyire mélyen éreznék Bella iránt? Bátyám folytatta mondanivalóját: – Most viszont tényleg vadászok egy kicsit. Otthon találkozunk – biccentett, és már be is vetette volna magát az erdőbe, de utána szóltam.

- Várj! Megyek én is! – Bólintott és már futottunk is. Csendben vadásztunk, hagyta, hogy a gondolataimba merüljek, amiért nagyon hálás voltam neki. Két szarvas és egy őz elfogyasztása után indultunk haza.

- Hát ti? – kérdezte Emmett, de leesett neki a tantusz, mert karba font kézzel folytatta: – Átvertetek!

Nem foglalkoztunk vele, csak elmentünk mellette és Jazz egy adag nyugalom hullámot küldött sértődött fivérünk felé, akinek hirtelen minden gondja elszállt.

A fiúk valamilyen meccsre kapcsoltak, én pedig felvonultam a szobámba. A csajok később elmentek vásárolni, Carlisle még a kórházban volt, Esme pedig az árvaházban. Legalább még kicsit nyugtom van. Most mihez kezdjek? Ha tényleg tetszem Bellának, akkor hogyan tovább? El kell majd mondanom az igazat magunkról? Valószínűleg igen. Hogy fogja fogadni? Mert abban az egyben biztos voltam, hogy távol tartani magamat tőle nem tudom, és nem is akarom.

Vajon tetszett neki a ház, amit Charlie vett? Anya és Bella anyukája mindent elkövettek, hogy eltalálják egy tizenhét éves kamaszlány ízlését. Ami anya szerint nem volt egyszerű, mert a szülei elmondásából kiderült, hogy nem egy átlagos lányról van szó. Ebben van némi igazság. Mélázásomból egy halk kopogás rángatott ki.

- Gyere csak be, Esme – szóltam ki neki, és már mellettem ült a földön.

- Szia, Csillagom. Milyen napod volt? – Vártam a folytatást, mert tudtam, hogy nem ez érdekli a leginkább, és a gyanúm beigazolódott: – Mesélsz nekem Belláról? – kérdezte kicsit félősen.

- Honnan tudod? – Mire befejeztem már rá is jöttem. – Alice – feleltem a saját kérdésemre.

Esme csak mosolygott és várta a folytatást.

- Nagyon szép, sőt gyönyörű, kedves és okos, jó humorérzéke van, eléggé felvágták a nyelvét, pimasz és úgy közlekedik, mint Alice – Esme mosolyogva hallgatta a jelzőket, amikkel Bellát illettem.

- Tetszik neked – nem kérdezte, ez ténymegállapítás volt, és igazat kellett neki adjak. – Szerinted, akkor illik hozzá a szobája? – kérdezte aggodalmasan.

- Amennyire megismertem, szerintem igen – mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam. – Ő is színes egyéniség, akár csak a szobája. És ki az a féleszű, akinek ne tetszene a Te munkád? – kérdeztem, és közben megöleltem.

- Nagyon kedves tőled és remélem, igazad van. Lehet a következő meccsnézésre én is elmegyek és megkérdezem Charlie-tól, vagy Bellától – Gondolkodott félhangosan, majd kivonult a szobámból. Ez egy egész jó ötlet, lehet én is elmegyek.

Egész éjjel ezen gondolkoztam, illetve azon, hogy mi is legyen Bella ,,büntetése” , hiszen megegyeztünk. Vajon tényleg máshová fog parkolni holnap? Edward, térj vissza az előző gondolatmenetedhez! Talán elhívom vacsorázni kárpótlásként. Nem ez nem túl jó ötlet. Én mit ennék? Hegyi oroszlánt? Még viccnek is rossz. Strand? Igen, ez lesz az. Elviszem a partra, biztos tetszeni fog neki, nekem meg ő bikiniben. Elégedetten dőltem hátra, majd Alice berontott a szobámba és csak ennyit mondott:

- Napsütés – és már ment is volna vissza férjéhez, de utána szóltam.

- Mi van vele? – értetlenkedtem.

- Ma nem megyünk suliba, mert süt a nap, pont úgy, ahogy a parton. – És már ott sem volt.

 A francba, ezt elfelejtettem. És mivel ma nem megyünk suliba, lesz időm kitalálni, hogy hova vigyem Bellát. Már dél is elmúlt, mikor még mindig nem volt semmi ötletem. Így átmentem kobold húgomhoz, hogy segítséget kérjek tőle. Bekopogtam a szobájukba és be is léptem.

- Alice – kezdtem, de csendre intett.

- Vidd ki a rétedre! Dönts emellett, és akkor lecsekkolom, hogy mi lesz a vége.

- Oké, ez egy jó ötlet – eldöntöttem, hogy a rétre viszem, olyankor mikor nem süt a nap. Közben Alice-nek látomása volt, és hogy őszinte legyek tetszett a randink vége, ha elfogadja a meghívást.

- Gondolom láttad – vigyorgott Alice, mintha egy fogkrém reklámból lépett volna elő. Csak bólintottam és vidáman visszasuhantam a szobámba. Csókolózni fogok Bellával. Csókolózni fogok Bellával. Ezt hajtogattam magamban, mikor húgom tornádóként söpört be a szobámba.

- Csak akkor fog megtörténni, ha vársz a felkéréssel legalább egy hetet – jelentette ki. – Most pedig megyünk vadászni.

Felkeltem a kanapéról és lementem a nappaliba. Emmett kivételével mindenki útra kész volt.

- Te nem jössz? – adtam hangot értetlenkedésemnek.

Emmett csak megforgatta a szemeit.

- Most van a döntő. Nem fogom kihagyni a vadászat miatt – jelentette ki és vissza is fordult a TV-felé, mi pedig elindultunk.

 Körülbelül három óra múlva tudtunk visszafordulni. Nem szokott ilyen sokáig tartani egy-egy vadászat, de most mindenki igyekezett a kedvencéből lakmározni. A ház előtt viszont egy autó állt. Egy fekete Volvo C30. Bella? Mit kereshet itt? Mert abban biztos voltam, hogy ő az, mivel az egész környéken csak neki van Volvója, na meg persze nekem. Alice vigyorgott, Rose megdöbbent, a szüleim pedig izgatottan indultak a ház felé, hogy végre megismerhessék Charlie lányát.

Várjunk csak. Bella itt van. Ki tudja, hogy mikor érkezhetett! Ez csak annyit jelent, hogy mióta itt van, Emmett boldogítja. Atyaúristen, ilyen nincs, ez nem lehet. Mit vétettem? Belépve a házba Bella pont kacagott, Emmett pedig medvebrummogást adott ki magából, tehát ő is nevetett.

Még, hogy unalmas középiskola! Nem is annyira unalmas, ha megismerkedsz egy Isabella Swan nevű gyönyörű teremtménnyel. De még mindig nem értettem, hogy mit keres itt.

- Bella – szólítottam meg, mire felém kapta a fejét. Még mindig mosolygott, szemei csillogtak. Istenem, hogy lehet valaki ilyen… ilyen, nem is tudom milyen. Angyali, ez az. Bella olyan, mint egy angyal, az én saját angyalom.