12. Fejezet: Valami véget ért

12. Fejezet: Valami véget ért

(Bella szemszöge)

Már csak pár hét, és vége a tanévnek. Alig várom a szünetet, hogy minden percét Edwarddal tölthessem. Legalábbis, ha ő is akarja, mivel mostanában olyan furán viselkedik. Egyik nap távolságtartó, a másikon pedig olyan közvetlen, mint mindig. Már arra is gondoltam, hogy amikor különösen viselkedik, annak valószínűleg Em lehet az oka. Nem tudhatom biztosra, ez csak egy megérzés.

- A szünetben leutazhatnánk pár hétre Mount Bakerbe - vetettem fel az ötletemet, az utolsó hét hétfő délutánján.

- Nem is tudom, Bella. Majd meglátjuk – felelte kimérten. Szóval, ma is fura lesz. Remek! Ilyenkor jobbnak látom nem megszólalni.

- Rendben – nyugtáztam, majd fogtam a laptopomat, és lementem vele a nappaliba. Itt legalább nem kell néznem a savanyúuborka fejét.

- Megbántottalak? – kérdezte, amikor leült mellém a kanapéra.

- Nem, csak már untam azt a szobát – hazudtam könnyedén, és egyáltalán nem éreztem miatta rosszul magamat.

Úgy döntöttünk megnézünk egy filmet. Azaz, addig sem kell beszélgetnünk. Attól tartok, hogy ő már nem szeret, vagy nem annyira, mint eddig.

- Bella, ne haragudj rám, amiért mostanában olyan feszült, és mogorva vagyok – fordult felém a film után.

- Mi a baj? Mondd el, jót fog tenni – mondtam, és kicsit megnyugodtam, hogy nem a kapcsolatunkkal vannak problémák.

Láttam rajta, hogy tétovázott, vajon elmondja-e, vagy sem.

- Nem lényeges, csak nem akarom, hogy haragudj rám. – Ismételten kitért a válaszadás elől.

- Tudod jól, hogy bármit elmondhatsz nekem – bólintott, majd hozzátettem: - Nem fogom erőltetni, majd elmondod, ha el akarod. Oké?

- Köszönöm – mondta, miközben átölelt.

Akkor ment el, amikor Charlie hazaért a munkából, mert most nem volt kedve emberi ételt fogyasztani.

- Izgulsz a holnapi nap miatt? – kérdeztem apámat vacsora közben.

- Legalább annyira, mint amikor anyádat kértem meg – mondta őszintén.

- Szerintem igent fog mondani – nyugtattam Charlie-t.

- Jajj, Kislányom, remélem igazad lesz! – sóhajtott fel.

A vacsoránkat csendben fejeztük be, majd míg Charlie a nappaliba ment meccset nézni, én elmosogattam.

- Mikorra menjek holnap Amyék házához? – kérdeztem, amikor elindultam lefeküdni.

- Nyolcra – felelte.

Felmentem a szobámba, és azon gondolkoztam, mi nyomaszthatja ennyire Edwardot. Majd holnap kifaggatom Alice-t, mivel ma nem volt rá alkalmam, mert nem jött iskolába.

Reggel nehezen tudtam felkelni, mert este sokáig agyaltam Edward viselkedésén. Mostanában betartja azt, hogy hétre jön értem, pedig azelőtt már akkor itt volt, amikor Charlie elment.

- Jó reggelt! – üdvözölt egy csibészes mosoly kíséretében, majd megcsókolt. – Hogy aludtál?

- Egész jól – hazudtam ismételten.

Az iskolához vezető utat csendben tettük meg. Valami nem stimmel! – hajtogattam magamban.

- Alice hol van? – kérdeztem, amikor nem láttam a parkolóban, hogy ránk várna.

- A tanulmányi irodában van egy kis dolga – felelte kelletlenül.

- Mégis miféle dolga van ott? – kérdeztem halkan inkább magamtól, mint Edwardtól.

- Szüksége van egy-két iratra – válaszolt a költőinek szánt kérdésemre.

Ebédig egyik Cullennel sem találkoztam Edwardon kívül. Az ebédlőben mindig együtt ültünk, és ez most sem volt másképp, de valami nem stimmelt. Mindegyikük úgy nézett ki, mint aki citromba harapott.

- Oké, ki vele! Mit titkoltok, ami ennyire megvisel mindannyiótokat? – csattantam fel kissé ingerültebben, mint terveztem, de ez most nem igazán foglalkoztatott.

- Miből gondolod, hogy titkolunk valamit? – kérdezte kedvtelenül Jazz.

- Edward hetek óta olyan, mint aki klímaxol, Alice befordult, Em csendben van, és Rose meg te is olyanok vagytok, mint akiknek meghalt az egyik közeli rokona. Szóval, mi a baj? – Nem feleltek, így felálltam, és ott hagytam őket.

Nem tudtak utánam jönni, mert becsengettek, és nekik tornaórájuk volt, így kihasználva az alkalmat, hogy egyikük sincs a nyomomban, elindultam haza.

Már félúton tartottam, amikor megcsörrent a telefon. Tehát véget ért az utolsó óra, és izgulnak, amiért nem vártam Edwardra a Volvója mellett, hogy hazavigyen. Elméletem beigazolódott, mert Edward hívott. Már csak pár percet kell várnom, hogy Alice megmutassa neki a látomását, amiben elindultam, és még pár perc, hogy utolérjen.

Számításaim tökéletesnek bizonyultak, mivel körülbelül öt perc múlva egy leálló autómotor hangjára lettem figyelmes, és alig pár másodperc múlva valaki megragadta a karomat.

- Miért nem vártál meg? – kérdezte Edward ingerülten.

- Mert nincs kedvem nézni a búvalbélelt fejedet – jelentettem ki, majd próbáltam továbbindulni, de nem tudtam szabadulni a szorításából. – Engedj el!

- Hazaviszlek – mondta, és elkezdett a kocsi irányába húzni.

- Edward, kérlek engedj el! – Nemlegesen rázta a fejét, ezért folytattam: - Hazavihetsz, de engedj el!

Beültem az autóba, de tüntetőleg kibámultam, és a tájat pásztáztam a tekintetemmel.

- Igazad van! – mondta, és ezzel kiérdemelte a figyelmemet. – Nem rajtad kellene levezetnem a feszkót, amiért gondjaink vannak.

- Miféle gondok? – kérdeztem kíváncsian, de nem válaszolt.

- Bella, most mennem kell, majd este beugrok, és itt maradok éjszakára, ha gondolod – váltott témát azonnal, amikor arról kellett volna beszélnie, amit mindenki titkol előlem.

- Várni foglak – feleltem, majd egy gyors csókot követően kivágódtam az autóból.

Belépve a nappaliba meghallottam Charlie hangját, de nem hozzám beszélt, hanem telefonált.

- Mikor fogja elmondani neki? – kérdezte letörten.

- Össze fog törni – mondta szomorúan. – Carlisle, mit csináljak majd vele?! – förmedt rá ingerülten.

Jobbnak láttam, ha nem buktatom le magam, és tovább hallgatózom, mert volt egy olyan érzésem, hogy Charlie-t most avatták be abba, amiről nekem nem szabad tudnom. Amikor letette a telefont odaszaladtam a bejárati ajtóhoz, és hangosan becsuktam, mintha most értem volna haza.

- Bells, te vagy az?

- Szia, Apu! Mi újság? – kérdeztem, hátha csapdába tudom csalni.

- Semmi különös, lassan indulok – felelte. A kis hazug!

- Oké, akkor nyolcra ott leszek – jelentettem ki, majd mérgelődve felvonultam a szobámba.

Ki kell találnom valamit, hogyan szerzem meg a szükséges információkat a titokról.

Utolsó nap a suliban. Erre vártam már hónapok óta, most mégsem érzem magamat felszabadultnak. Edwardék ma nem jöttek iskolába, mivel sütött a nap. Viszont miénk az egész hétvége, mert Charlie, Amy és a gyerekek elutaztak Amy szüleihez, hogy bejelentsék az eljegyzésüket.

Amikor hazaértem, meglepetten észrevételeztem Edward kocsiját a felhajtón.

- Szia! – köszöntem, de a kíváncsiságom erősebb volt az akaratomnál, így megkérdeztem: - Hát te?

- Gondoltam megleplek – mondta mosolyogva. Hetek óta, most tűnt először őszintének a jó kedve.

- Sikerült – hajoltam be az ablakán, és nyomtam egy csókot az arcára.

Mivel nem ebédeltem az iskolában, kénytelen voltam készíteni magamnak pár szendvicset. Miután jól laktam felmentünk a szobámba, és elterültünk az ágyamon. Épp mondani akartam volna neki valamit, amikor szenvedélyesen megcsókolt. Ez a csók más volt, mint eddig bármikor. Egyszerre volt szenvedélyes, szerelmes, és birtokló. Fölém hajolt, majd letépte rólam a blúzomat. Meglepett vehemenciája, de hízelgett, hogy ezt a mohóságot én váltottam ki belőle.

Nemcsak a kezdőcsók, de maga az együttlétünk is másabb volt, mint az eddigiek. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért, de furcsa érzés kerített hatalmába.

Este együtt fürödtünk, mint mindig.

- Aludj jól! Szeretlek! – súgta elalvás előtt a fülembe.

Most nem beszélgettünk hajnalig, mivel hamar elaludtam a mozgalmas délutánunknak köszönhetően. Nem tudom mennyit pihenhettem, de hónapok óta most először ébredtem kipihenten. Felültem az ágyban, de Edwardot sehol sem találtam.

Biztosan reggelit készít nekem - nyugtattam magamat. Gyorsan le is mentem a konyhába, de nem találtam. Kinéztem az ablakon, de a kocsija már nem volt ott.

Leültem a konyha asztalhoz, és felelevenítettem a tegnapot, hátha mondta, hova megy. Viszont ekkor egy emlékfoszlány kúszott be az elmémbe.

Félálomban lehettem, amikor meghallottam Edward hangját, ahogy a fülembe súgja: ,,Kérlek, bocsáss meg!”, majd óvatosan megpuszilta a homlokomat.

Hirtelen egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába, ezért felszaladtam a szobámba, mintha attól elmúlna. Ekkor vettem észre egy borítékot az asztalomon.

- Oh, ne! – nyögtem fel, majd lassan lépdeltem az asztal felé.

A borítékra a nevem volt rá írva, Edward gyönyörű kézírásával. Kezembe vettem a borítékot, és leültem az ágyamra, majd kihúztam a levelet belőle. Legalább öt percig csak fogtam az ölemben Edward levelét, és mély levegőket vettem, hogy legalább annyira sikerüljön magamhoz térnem, hogy elolvashassam.

,,Drága, Bella!

Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de nem volt erőm elmondani Neked, pedig megérdemelted volna az őszinteséget. El kell hagynunk a várost. Ennek két oka van. Az egyik, mert kezdett gyanússá válni, hogy Carlisle nem öregszik. Amikor kiderült, többször is próbáltam elmondani, hogy fel tudj rá készülni, de egyszerűen nem ment. Nem fogok mentegetőzni, és a bocsánatodért könyörögni, mert tisztában vagyok vele, hogy aljas volt veled szemben, hogy nem volt bennem annyi, hogy személyesen búcsúzzak el. A másik ok, amiért elmegyünk az Te vagy. Láttam rajtad, hogy mennyire imádod Amy gyerekeit, és szeretném Neked megadni azt a lehetőséget, hogy egyszer a sajátjaidhoz kötődj úgy, mint hozzájuk. Ez mellettem nem történhetne meg. De lettem volna olyan önző, hogy ezzel ne foglalkozzak, csak azért, hogy boldog lehessek, de ez nem biztos, hogy Téged is azzá tett volna.

Köszönök Neked minden egyes másodpercet, amit rám szántál az életedből. Egy percig sem bánom, hogy közel engedtelek magamhoz, majd beléd szerettem, és remélem, egyszer Te is tudsz majd rám úgy gondolni, ahogyan én Rád. Próbálj csak a szépre emlékezni, mert én csak arra tudok.

Kérlek, ne fordulj magadba, és járj nyitott szemmel, mert valahol vár Rád a nagy Ő. Ne zárkózz el a barátaidtól, és élj teljes életet.

Vigyázz Magadra!

Örök szerelemmel ölel:

Edward”

- Nem! – ordítottam fel hangosan.

Nem gondolkoztam egy percet sem, csak felkaptam a kocsikulcsot, és szaladtam a garázsba. A könnyeimtől alig láttam valamit. Szerencse, hogy nem baleseteztem. Útközben idegességemben a kormányt csapkodtam.

- Nem teheted! – kiáltottam, amikor befordultam a már jól ismert erdei útra.

Megálltam a Cullen-ház előtt, és kipattantam a kocsimból. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy még mindig csak egy top, és bugyi van rajtam, amiben aludtam. Zokogva szaladtam fel a teraszra, és nyitottam be a házba. Zárva volt. Dörömböltem, és szerelmem nevét kiabáltam, bár tudtam, hogy semmi értelme. Elmentek, és engem itt hagytak.

Órákig zokoghattam a teraszon ülve, amikor úgy éreztem, már nincs több könnyem. A szemeim rettenetesen fájtak, és a levegőt is csak szaggatottan tudtam venni. Felálltam, és újult erővel vertem az ajtót, és folytattam a kiabálást. Amikor végre tudatosult, hogy azon az ajtón nem jutok be, összeszedtem magam annyira, hogy elbotorkáljak a hátsó ajtóhoz. Könnyeim közben újra eleredtek, ezért többször is megbotlottam, és szereztem jó pár horzsolást, de az a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, mint amit a szívemben éreztem.

A hátsó ajtónál is végig csináltam azt, amit a bejáratinál, viszont a hangom már alig volt hallható, mivel elkezdtem berekedni. Pont feladtam volna, amikor elkezdett esni az eső. Felnéztem az égre, hogy százszor is elátkozzam, amikor észrevettem, hogy Alice szobájának az ablaka nyitva van.

Vajon véletlen, hogy barátnőm azt az ablakot hagyta nyitva, ahova pont odaér annak a fának egy vastag ága, amin sokat ücsörögtünk Edwarddal? Ahogy gondolatban kimondtam a nevét, újult erővel csapott le a fájdalom. Tudtam, egyetlen módja, hogy bejussak azon az ablakon, a fa.

Leültem a tövébe, hogy lenyugodjak, és ne azért essek majd le, mert a könnyektől nem láttam, hanem azért, mert béna vagyok.

- Gyerünk! Menni fog ez! – biztattam magamat a fa előtt állva.

Nem tudom mennyi időbe tellett, de sikerült felérnem, és csak háromszor csúszott meg a lábam. Már csak abban kellett reménykednem, hogy az ág, amiről bejutok Alice szobájába nem fog letörni alattam.

- Ez az! – sóhajtottam, amikor épségben, bejutottam a helyiségbe.

Az ágyon volt egy kulcs, és egy levél. Tehát nem véletlenül hagyta nyitva. Lekuporogtam az ágy elé, majd mély levegőt vettem, és kinyitottam Alice búcsúlevelét is.

,,Drága, Barátnőm!

Szeretném azzal kezdeni, hogy nagyon ügyes voltál a famászás során. Láttam! A bátyám egy idióta! Nem engedte, hogy elköszönjünk Tőled, és csak is azért, mert ő nem tudta elmondani. Kérlek, ne légy nagyon szomorú, mert hamarosan olyan öröm fog érni, amire még legvadabb álmaidban sem gondolnál. Én nem vagyok szomorú, ezért Te se legyél az, mert hamarosan találkozunk, ha úgy fogsz dönteni, mint a látomásomban. Kérlek vigyázz magadra!!!

u.i.: Edward szekrényébe rejtettem pár rád passzoló ruhát, ha úgy döntenél, hogy végre felöltözöl. :)

Em üzeni, hogy semmi huncutkodás!!!

Szeretünk: Esme, Rose, Én, Carlisle, és Emmett”

Nem hittem volna, de megmosolyogtatott Alice levele, bár lehet, hogy csak Emmett üzenete volt rám ilyen hatással. Pillanatnyi jó kedvem addig tartott, amíg be nem léptem Edward szobájába. Sok emlék köt ide, és mind egyszerre akartak megrohamozni. Annyira fájt, és annyira hiányzott.

Kinyitottam a szekrénye ajtaját, és megkerestem a nekem szánt ruhadarabokat. Körbenéztem, hogy miket vitt magával, és elégedetten konstatáltam, hogy az album, amit tőlem kapott nincs itt.

Úgy döntöttem, hogy ma éjjel a Cullen-házban fogok aludni, és holnap kora reggel haza megyek, hogy mire Charlie-ék megérkeznek, otthon legyek.

Egész nap csak feküdtem Edward kanapéján, és zokogtam. Időközben kivettem a láncomat a nyakamból, és a tőle kapott medált szorongattam. Olyan éjfél körül felálltam, és benéztem az összes szobába, majd lementem, hogy igyak egy pohár vizet. Nem volt erőm visszamenni az emeletre, így az egyik fotelt választottam szomorkodásom helyszínéül. Úgy éreztem magam, mintha kitépték volna a szívemet a helyéről, és ha csak egy másodpercig meg is feledkezem a fájdalomról, akkor forró szurokba mártott nyársat döfnének a szívem helyére, és még meg is forgatnák vagy kétszer, hogy biztosra menjenek.

Az éjjel el-elszundítottam, de aludni nem tudtam. Szorítottam a medált, és jobb híján annak mondtam el, amit érzek.

- Hiányzol! – sóhajtottam egy nagyot, hogy zokogás nélkül el tudjam mondani, amit akarok. – Miért nem szóltál? Elmehettem volna veled! Vagy nem is akartad volna? Minden, amit mondtál, hazugság volt?

Eddig bírtam. Erre a gondolatra ismét összeszorult a szívem, és ott folytattam, ahol abba hagytam. Csak sírtam, és sírtam. Amikor világosodni kezdett, felmentem Alice fürdőjébe, hogy letusoljak. Belenéztem a tükörbe, de rá kellett jönnöm, hogy nem ez volt az évszázad ötlete. Pocsékul néztem ki, ami huszonnégy órányi sírás, és csak egy-két órányi alvás után nem meglepő. Próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak, de ehhez még Alice is kevés lett volna. Felöltöztem, és eltettem Alice levelét. Felkaptam a kulcsot, majd vetettem még egy pillantást minden helyiségre, és könnyes szemmel búcsúztam.

Miután kiléptem a házból elengedtem őket.

- Ég veletek! – sóhajtottam, és letöröltem egy alattomosan kicsorduló könnycseppemet.

Beültem a kocsiba, vettem egy mély levegőt, majd indítottam. Miután hazaértem, felmentem az emeletre, hogy Alice levelét Edwardé mellé tegyem, majd visszamentem a nappaliba, hogy ott várjam Charlie-ékat. Összekuporogtam a fotelben, és csak bámultam magam elé. Végre nem sírtam, de csak azért, mert nem is gondolkoztam.

Nem tudom mennyit ültem úgy ott, amikor megérkeztek apáék.

- Hahó, Bells! – kiáltotta vidáman.

- A nappaliban vagyok – mondtam élettelen hangon, majd köszöntem, amikor beléptek: - Sziasztok! Milyen volt a kiruccanásotok?

- Szia – köszöntek egyszerre, majd Charlie mesélni kezdett: – Nagyszerű volt! Nagyon tünemények a…

- Hallgass már el! – szakította Amy kicsit sem finoman félbe apámat, majd letérdelt elém. – Mi történt?

Nem tudtam megszólalni, csak átöleltem a nyakát, és újra sírni kezdett. Nem szólt egy szót sem, csak csitított, és simogatta a hátamat. Charlie leült a fotel karfájára, és ő is nyugtató szavakat mondogatott.

- Olyan jó, hogy végre itthon vagytok – szipogtam, amikor elengedtem Amy nyakát, de a kezét tovább szorongattam, majd odabújtam apához.

- Minden rendben lesz, Kicsim! – nyugtatott Charlie. – Mi mindig melletted leszünk - ígérte, és Amy is hevesen bólogatott, hogy alátámassza apám szavait.

Felállt, hogy elmenjen, de utána szóltam.

- Ne menj el, kérlek! – kérleltem, és követte Charlie példáját, és a másik karfára ült, így csitítottak.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte Amy, amikor Charlie kiment a bőröndökért.

- Még nem megy – mondtam, de nem rótta fel nekem, mert tudja milyen érzés, ha elhagynak, hiszen őt is elhagyta a férje. Majdnem pont úgy, mint Edward engem, de neki nem hagytak levelet.

- Ha kész vagy rá, csak szólj, és én ott leszek – ígérte, majd puszit nyomott a homlokomra, és kiment a konyhába, hogy ebédet készítsen.

- Segíthetek? – kérdeztem belépve a konyhába.

- Megcsinálod a salátát? – válaszolt kérdéssel a kérdésre.

Azt vettem észre Amyn, hogy örül annak, hogy nem ott a fotelben gubózok, hanem mutatok némi életjelet. Megebédeltünk, majd felvonultam a szobámba. Leültem az íróasztalom elé, és ismételten elolvastam Edward levelét.

Pár nappal később…

Mivel nem tudtam aludni, elmentem egy orvoshoz, hogy írjon fel valamit, mert nem szeretnék összeesni a kimerültségtől. Pedig nem egyszer éreztem azt a napokban, hogy jobb lenne nem élni, mert az legalább nem fájna. Hirtelen ötlettől fogva összetéptem Edward levelét, és elégettem. A közös képeinket kinyomtattam, majd letöröltem a gépről. A kész képeket a többi, tőle kapott holmival együtt egy cipős dobozba tettem, és elrejtettem a gardróbom legeldugottabb zugába.

Arra a kérdésre, hogy mit érzek, annyit tudnék mondani, hogy haragot, és mérhetetlen mennyiségű csalódást.

- Írj naplót! – tanácsolta Amy, mivel észrevette, hogy még mindig nem tudok róla beszélni, de tudta jól, hogy jól esne, ha kiadhatnám magamból az érzéseimet.

- Az segít? – szólaltam meg először a közös főzésünk óta. Hangom alig volt több mint suttogás.

- Nekem segített – mondta, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

Úgy döntöttem, hogy miért ne próbálnám meg. Napok óta először farmert húztam, és felvettem egy hosszú ujjú felsőt. Kibontottam a hajamat, és egy negyed óra alatt sikerült is kikócolnom. Feltettem egy napszemüveget, mert a szemeim szörnyen néztek ki. Meg voltak dagadva a rengeteg sírástól, és a kialvatlanság miatt olyan karikás volt, mint amilyen az éhes vámpíroké.

- Hova-hova? – kérdezte vidáman Charlie.

Ha őt sikerült megtévesztenem, akkor egy papír-írószer boltost is menni fog.

- Fél óra és jövök – közöltem.

Tényleg csak fél órába került, és már vissza is értem. Vettem tíz keményfedelű jegyzetfüzetet. Tudom kicsit túlzásba estem, de rengeteg ki nem mondott szó, és érzés volt bennem, és nem szerettem volna, ha nincs elég füzetem.

El is kezdtem írni, és így első körre tele is írtam tizenkét oldalt. Kicsit megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy kiadhattam, ami nyomaszt. Ennek örömére elhatároztam, hogy nem ér annyit Edward Cullen, hogy elhanyagoljam magamat. Bemásztam egy kád forró vízbe, és testem áztatása közben rájöttem, hogy nekem Edward jelentett mindent, és ezért is érzem úgy, mint akit becsaptak.

- Bells, bejöhetek? – kérdezte Charlie, amikor a köntösömben ültem az ágyam közepén.

- Gyere csak! – szóltam ki neki.

- Kincsem, ez így nem mehet tovább! Össze kell szedned magad! – szólt rám szigorúan.

- Nem várhatja el tőlem senki, hogy egy évet csak úgy elfelejtsek néhány nap alatt, és könnyedén tovább lépjek azon, amilyen módon kilépett az életemből! – fakadtam ki, és azóta, hogy elment, ez volt a leghosszabb mondatom.

- Nem is ezt kértem! – csattant fel. – Csak annyit akarok, hogy ne zárkózz be teljesen, mert tönkre fogsz menni.

Miután kiosztott, magamra is hagyott. Tudtam, hogy igaza van. Jól esett Amy kedvessége és megértése, de az apai szigor kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy az életnek mennie kell tovább. Csak még egy kis időt kérek magamtól.

- Oké, Bella! Még négy nap a szomorkodásra, és utána talpra állsz! – győztem meg magamat hangosan. Négy nap múlva, már egy hete fogom sajnálni magam. Az istenért! Ez nem én vagyok! Négy nap pont elég, hogy ismételten beilleszkedjek a társadalomba, és megfeleljek a saját elvárásaimnak.

- Apa! – szólítottam meg Charlie-t, amikor elhatározásom után lementem a nappaliba. – Szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt igazam.

- Semmi gond, Kicsim! Megértelek, és te se haragudj, amiért undok voltam, de úgy éreztem, hogy ez kell ahhoz, hogy észhez térj – magyarázkodott, majd felállt, és megölelt.

Másnap idetelefonált Amy, hogy beteg, ezért Charlie átköltözik hozzá pár napra, hogy segítsen neki. Gondoltam ideje elkezdenem emberien viselkednem. Miután Charlie elment, fogtam egy könyvet, és kiültem vele a tornácra. Délután támadt egy remek ötletem, miszerint vacsorát fogok Charlie-éknak főzni. Fel is pattantam, és szétnéztem a hűtőben, hogy mit lehetne összeütni, de semmi olyat nem találtam, ami megfelelt volna az elvárásaimnak. Összeszedelőzködtem, és elmentem a boltba, ahol összefutottam Angelával.

- Szia, Bella! Hogy vagy? – kérdezte kedvesen. Tehát hallott róla.

- Helló! – öleltem át, viszonozva gesztusát. – Voltam már jobban is.

- Ha akarsz róla valakivel beszélni, akkor állok rendelkezésedre – ajánlotta fel, és tudtam, hogy őszintén beszél.

- Köszönöm! Most viszont mennem kell. Ne haragudj – mondtam, majd tovább toltam a bevásárlókocsimat.

Hazaérve gyorsan összeütöttem az ananászos csirkemellet, és köretnek kétféle salátát készítettem. Bepakoltam a csomagtartóba, majd elindultam Amyékhez.

- Bella! Bella! – kiáltotta a két kicsi, amikor beléptem a házba.

Charlie kérdőn nézett rám, ezért elmondtam, miért jöttem.

- Készítettem vacsit, és gondoltam elhozom, csak kellene egy kis segítség a bepakoláshoz – mondtam, és napok óta először sikerült őszintén mosolyognom, amit Charlie, és Amy megdöbbent arca váltott ki.

- Bella, hol van Edwajd? – kérdezte Aaron, amikor végeztünk a konyhában.

Láttam, ahogy a kérdés hallatán Amy kétségbeesik, viszont nekem sikerült úgy kezelnem a kérdést, hogy a kicsi semmit se vegyen észre.

- Neki most nagyon messzire kellett utaznia – hazudtam neki, de láttam, hogy elszomorítja, így hozzátettem: - De azt üzeni, hogy ha majd nagy leszel, megmutatja neked, hogy hova ment.

A kicsinek ettől rögtön jobb kedve lett, és örültem, hogy legalább az ő lelkét meg tudtam óvni a csalódástól. Charlie büszkén mosolygott rám, ami nagyon jól esett.

Már két hete, hogy Edward elhagyott, és most végre azt éreztem, hogy túl fogom élni. Sokat voltam Amynél, hogy míg apa dolgozik, ne legyek egyedül. Az, hogy Elenával és Aaronnal töltöttem a napjaimat sokat segített. Amikor aludtak, akkor Amyvel beszélgettem, akivel elkezdtük az esküvőjüket szervezni. Persze ez csak álca volt, mert este, mikor már senki sem látott, rengeteget sírtam, és állandóan Edwardra, valamint a családjára gondoltam. Vajon most hol vannak, mit csinálnak, hiányzok-e nekik? Sokszor volt rémálmom, amikor a saját sikolyomra ébredtem. Ilyenkor rendszerint azt álmodtam, hogy Edwardnak kiabálok a sötét erdőben, hogy ne hagyjon el.

Egyik reggel, amikor felébredtem, rettentően rosszul éreztem magamat. Szédültem, fájt a fejem, és hányingerem volt. Felhívtam Amyt, hogy nem tudok átmenni, mert összeszedtem valamit. Elmentem a dokihoz, aki írt fel valamit a hányinger ellen, majd átugrottam a patikába, azután hazamentem. Mire hazaértem, elmúlt a rosszullétem. Bevettem egy szemet a gyógyszerből, de ez nagyon rossz ötletnek bizonyult, mert azonnal irányt váltott, és visszajött.

- A fene egyen meg, Edward Cullen! – dühöngtem a mosdóban.

Tönkre ment miatta a gyomrom. Igaz, az orvosnak azt mondtam nincs gondom az evéssel, de mióta elment feleannyit eszek, mint korábban.

Elgondolkodtam azon, hogy ér-e annyit egy pasi – oké, nem akármilyen pasi -, hogy tönkre tegyem magam miatta? A válasznak egy határozott nemnek kellene lennie, de az én esetemben ez csak egy halovány talán.

Semmi gond, majd csak rendbe jön az életem! Úgy lesz, ahogy Edward mondta. Beleszeretek majd valakibe, aki igazán szeret, és nem lépne le szó nélkül.

Ezzel a tudattal vágtam neki a következő napoknak, de ekkor még sejtelmem sem volt, hogy mit tartogat számomra a jövő…