6. Fejezet: A titok

6. Fejezet: A titok

(Bella szemszöge)

Most sokkal gyorsabban értünk ide a rétre. Talán előre kitaposott volna egy ösvényt, hogy ne kelljen miattam annyira lelassulnia? Ez az, amit sosem fogok megtudni. De most nem is ez foglalkoztat leginkább, hanem, hogy miben másak. A rét most is magával ragadott, hiszen ez a hely egyszerűen gyönyörű. A virágok kinyíltak, így a rét is különböző színben pompázhat, csak kár, hogy sosem süt a nap ebben a városkában. Leültünk a kör alakú mezőn, és sokat beszélgettünk, bár engem most sokkal jobban érdekelt a múltkori befejezetlen beszélgetésünk. Nem akartam én felhozni a témát, mert az olyan… nem is tudom milyen lett volna, így vártam, hogy végre megemlítse.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy mások vagyunk? – feszülten kezdett bele.

- Persze, hogy emlékszem. Csak azt nem tudom, hogy ezt mire értetted – mondtam izgatottan.

- Biztosan feltűnt már neked egy-két furcsaság a családunkkal kapcsolatban, amikkel nem egészen tudsz mit kezdeni – bólintottam, hogy ne szakítsam félbe. – Ez valószínűleg azért van, mert mi…

Egyszerűen nem tudtam tovább várni. Tudnom kellett.

- Mert ti? – türelmetlenkedtem.

- Bella! Mi vámpírok vagyunk – amint kimondta, rám nézett, és gondolom a reakciómat próbálta felmérni. Nem értem, miért kellett ez a nagy bevezető, ha csak viccelődik.

- Az nem lehet – mondtam nyugodtan.

- Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de igaz. Most biztos összezavarodtál, és van, amit nem értesz…- a mondatot nem engedtem neki befejezni.

- Nem. Te nem értesz! – érdeklődve figyelt, hogy ezzel mire akarok kilyukadni. – Nem lehetsz vámpír, mert a vámpíroknak vörös szemük van, és nem mennek nappal emberek közé, csak éjszaka, és akkor is csak azért, hogy vadásszanak – jelentettem ki határozottan.

Arca hihetetlen megdöbbentségről árulkodott. Egy Swannal nem olyan egyszerű a bolondjárt járatni.

- Ezt te honnan tudod? – dadogta. Most jól megkaptad Edward Cullen.

- Onnan, hogy már volt szerencsém egyhez – mondtam, és eszembe jutott életem talán legnehezebb, és egyben legveszélyesebb éjszakája, majd az azt követő egy hónap, amikor is rengeteg információra tettem szert. Emlékeimből Edward hangja rángatott ki.

- Akkor már nem lennél életben – hitetlenkedve nézett rám.

- Nem hiszel nekem? – kérdeztem tőle, mert rosszul esett a bizalmatlansága, de nem hagytam, hogy válaszoljon, inkább folytattam – Ha nem találkoztam volna egy igazi vámpírral, akkor szerinted nem tudnék bizonyos dolgokat?

- Milyen dolgokat? – kérdezte kíváncsian.

- Például, hogy a vámpírok nem mehetnek napra, mert csillog a bőrük, vérrel táplálkoznak, vörös a szemük, hihetetlenül gyorsak, bőrük kemény, mint a márvány, némelyiküknek van különleges képessége – mondtam határozottan.

- Ezeket honnan tudod? – kérdezte hitetlenkedve.

- Már mondtam, találkoztam eggyel, és annak ellenére, hogy én voltam az énekese még mindig életben vagyok – vettem egy mély levegőt, hogy befejezzem a mondatomat. – Tehát ismereteim alapján meg kell állapítsam, hogy te nem vagy vámpír.

- Akkor vegyük szépen sorjában – Most meg mit akar? – A bőröm hideg és kemény?

- Igen – mondtam bizonytalanul, bár tényleg így volt.

- Jó. Láttál már a családomból bárkit is jóízűen emberi ételt enni? – folytatta a listázást.

- Nem – egy fura érzés kezdett hatalmába keríteni, de még nem tudtam, hogy miért.

- És láttál már minket a napon?

- Nem, mert mindig elmentek kirándulni olyankor – mondtam, de kezdtem érezni, hogy valami tényleg nem stimmel velük.

- Szerinted véletlen, hogy napsütésben a családomból senki nem megy iskolába, vagy dolgozni?

- De a szemetek…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert tudtam, hogy igaz. Már a második nap tudtam, és akkor is a szemük miatt nem hittem el.

- A legtöbb vámpírnak tényleg vörös a szeme, de mi csak állati vérrel táplálkozunk, ezért arany barnák a szemeink – Egy vámpírba vagyok szerelmes. Ilyen nincs.

- Ezért mondtátok, hogy nem lehetnek a lányoknak gyerekeik? – kezdett összeállni a kép.

- Igen, mivel a vámpírnők nem képesek kihordani egy magzatot – mondta, majd félve rám nézett, és megkérdezte: - Félsz tőlem?

- Nem – feleltem határozottan, mert ebben az egyben biztos voltam – Attól, hogy mi vagy, nem változnak az érzéseim, és tudom, hogy veszélyes vagy, de melletted érzem magam a legnagyobb biztonságban.

- Annyira megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam neked – tényleg láttam rajta, hogy eltűnt a hangjából a feszültség – Viszont az nagyon érdekelne, hogy honnan tudsz ennyit a fajtámról.

- Mint már mondtam találkoztam eggyel. Egy este későn mentem haza egyik barátnőmtől, és akkor elkapott egy. Belenézett a szemembe, befogta a számat, és ahogy közeledett a nyakamhoz mélyet szippantott a levegőből, majd rémülten nézett rám – Beleborzongtam az emlékbe.

- Ez mikor történt? – kérdezte Edward, és mintha aggódást tudtam volna kiolvasni tekintetéből.

- Tavaly nyáron – feleltem készségesen, és folytattam történetemet. – Tudtam, hogy ott a vég, de elengedett, és hátrált, majd leülve a földre, könnyek nélkül zokogott. Butaság volt a részemről, de leültem mellé, és elkezdtem vigasztalni. – Nem folytattam, mert vártam, hogy felfogja, amit mondtam.

- Mit csináltál? – hüledezett, és olyan volt a hangja, mint mikor mérges Emmettre.

- Megsajnáltam, és tudtam, hogy el kellene futnom, de nem tudtam úgy ott hagyni. Igyekezett nem levegőt venni, ha pedig szüksége volt rá, akkor elfordította a fejét.

- De hogyan tudtál meg tőle ennyi mindent?

- Elkezdtem kérdezgetni, és akkor mondta, hogy szerelmes volt egy emberlányba, de a lány egy vámpírral találkozott, és ő volt az énekese, de nem volt elég erős, ezért megölte. Ekkor Jim, így hívták, megfogadta, hogy ő sosem fogja bántani azt az embert, akinek a vére a legcsábítóbb számára.

Egy ideig emlékeimbe merültem, és Edward sem sürgette a folytatást.

- Egy hónapig tartózkodott a városban, és minden este találkoztunk, és beszélgettünk. Egyezséget kötöttünk, hogy én senkinek nem mondok semmit, ha mesél a vámpírokról. Ennyi a történet – fejeztem be.

- Egy vámpírral lógtál? – kérdezte mosolyogva.

- Lehet, hogy a véremben van. Mindig is vonzottam a bajt, de nem bánom, mert ennek köszönhetem, hogy találkoztunk – mondtam boldogan, mert azt, hogy engedtem, hogy Edward része legyen az életemnek, sosem fogom megbánni.

- Akkor már csak egy valamiről kell beszélnünk – jelentette be, amivel nekem felkeltette kíváncsiságomat.

- Miről? – kérdeztem türelmetlenül.

- A különleges képességekről – mosolygott rám, majd nyomott egy csókot a homlokomra.

- Na, ne! Neked is van?

- Meg Alice-nek és Jaspernek – közölte, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Jazz érzi mások érzelmeit, és befolyásolni tudja – félbe hagyta a mondatot, hogy tudjak rá reagálni.

- Akkor mikor haragudtam Emmettre, és hirtelen megnyugodtam, azt Jasper csinálta? – kérdeztem izgatottan.

- Igen, minden bizonnyal. Alice a döntéseink alapján látja a jövőt. Ahogy megváltoztatjuk a döntésünket, úgy változik a látomás is.

- Azta! – ennyit bírtam rá reagálni, mert ez mára már kezd kicsit túl sok infó lenni.

- Én pedig tudok mások gondolataiban olvasni, ha akarok… – mondta, majd nagy levegőt vett, és úgy folytatta. -… kivétel a tiédben és anyukádéban.

- Húú! – Ez jó hír. – Akkor te még sosem hallottad egyetlen egy gondolatomat sem? – kérdeztem, reménykedve, hogy így van.

- Amíg altatásban voltál a baleseted után, addig hallottam őket, de azóta sem – mondta letörten.

- Szerinted ez miért van? Valami baj velem? – nem működne megfelelően az agyam? Kérdeztem még gondolatban magamtól.

- Semmi baj nincs veled. Jazz szerint, akkor mindenképp azt akartad, hogy valaki meghaljon Téged, és ezért jutottak el hozzám a gondolataid – mondta nagy szakértelemmel.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Kérhetek tőled egy szívességet? – váltottam témát.

- Ha nincs több kérdésed, akkor bármit – válaszolt készségesen. Bár tudtam, hogy mindent megtenne értem.

- Visszafelé nem mehetnénk úgy, hogy te futsz, én meg rajtad utazom? Mert tudom, hogy erősek vagytok, és meg sem kottyan nektek a súlyom.

- Rendben. Miért is ne? – adta meg magát, majd átölelve magára rántott.

Már sötétedett, mikor úgy éreztük, ideje mennünk, mert kezdtem kicsit éhes lenni, amit természetesen sosem fogok neki bevallani. Visszafelé, kérésemnek eleget téve, a hátán utazhattam, és rá kellett jönnöm, hogy miattam nagyon visszafogta magát. Rettenetesen élveztem a száguldást, és irigyeltem őket, hogy ők mindig így közlekedhetnek. Mikor megérkeztünk az előttük elterülő rétre, letett, majd szembe fordított magával, és megcsókolt.

- Egyébként húgod lesz – Kérdőn néztem rá, hogy ezt honnan tudja, de készségesen megadta a választ, mielőtt még feltehettem volna a kérdésemet – Alice látta.

- Lesz egy kishúgom! Ez annyira jó – lelkendeztem, majd megcsókoltam, és beléptünk a Cullen házba.

Carlisle kivételével az egész család a nappaliban ült, és Alice úgy vigyorgott, mint aki tudta, hogy minden rendben lesz. Hogyne, hiszen ő tudta! Csaptam képzeletben a fejemre.

- Alice! Tudnánk beszélni négyfülközt? – kérdeztem, mert nem szerettem volna, ha vámpírhallású testvérei bármit is megtudnának.

- Ha neked megfelel, és Edward is beleegyezik, akkor majd én hazaviszlek, és akkor útközben tudunk beszélni – mondta vigyorogva. Bizonyára tudja, mit szeretnék tőle kérdezni.

- Részemről nincs akadálya – közöltem, és ránéztem Edwardra, akin láttam, hogy nem tetszik neki az ötlet, majd mosolyogva folytattam – és Edwardéról sem.

- Akkor most kettőtök közül ki is a gondolatolvasó? – sütött el egy újabb poént, amin még Edwardnak is sikerült nevetnie.

Még egy pár órát beszélgettünk, és viccelődtünk. Olyan nyolc óra körül idejét éreztem, hogy hazamenjek.

- Alice indulhatunk? – kérdeztem a sofőrömtől.

- Természetesen, csak hozom a táskámat – és már ott sem volt. Vámpírsebességgel szaladt fel az emeletre, így egy fél percen belül már ismételten mellettem állt.

Mindenkitől elköszöntünk, és Edward legalább százszor megeskette barátnőmet, hogy óvatosan vezessen. Beültünk a piros BMW-be, majd elhajtottunk.

- Alice! Edward hány éves lesz? – tudakoltam kíváncsian.

- Carlisle 1918-ban változtatta át – Gyors fejszámolásba kezdtem.

- 94 éves lesz? – de rögtön javítottam magam – 111, ha az emberi éveket is beleszámoljuk. Azta! – hüledeztem, Alice csak mosolygott rajtam.

- Miről szerettél volna beszélni velem?

- Azért javasoltad az erdőt a szülinapi hétvégére, mert ott vannak állatok, és nem süt a nap?

- Igen – válaszolta nemes egyszerűséggel.

Az út hátra lévő részét csendben tettük meg. Nekem nem volt kedvem beszélgetni, mert a mai nap eseményeit próbáltam feldolgozni, Alice pedig nem zavart meg a gondolkodásban, amiért nagyon hálás voltam neki.

- Köszönöm, hogy haza hoztál – köszöntem el barátnőmtől.

- Aludj jól! – majd intett egyet, és elhajtott.

A ház üres volt, mikor beléptem, tehát Charlie már elment dolgozni. Az első utam a konyhába vezetett, hogy bekapjak pár falatot. Vacsora után felmentem a szobámba, megnéztem az üzeneteimet, majd elmentem fürödni. Sokáig ültem a kádban, és azon gondolkoztam, hogy hogyan tovább. Az a tény, hogy a srác, akit szeretek egy vámpír, nagyban befolyásolja az életemet. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy miért érzek bizonytalanságot a kapcsolatunk működőképességével kapcsolatban. Hiszen ő már mindig tizenhét éves lesz, én pedig meg fogok öregedni.

Kimásztam a kádból, felöltöztem, és hanyatt vágódva az ágyamon folytattam elmélkedéseimet. Holnapra tisztában kell lennem, hogy a titka változtat-e valamit azon a tényen, hogy úgy érezzük, egymás mellett a helyünk. Sokáig gondolkoztam a kapcsolatunkról, és rájöttem, hogy ki kell élveznem minden egyes percet, amit vele tölthetek.

Reggel nem az ébresztőm, hanem egy hívás keltett fel.

- Halló? – kábán szóltam a telefonba.

- Jó reggelt! – köszöntött Edward. – Csak nem felkeltettelek? – aggodalmaskodott.

- Semmi baj – nyugtattam – Minek köszönhetem, hogy éjnek évadján felvertél? – kérdeztem morcosan.

- Bella, már dél múlt – mondta kuncogva.

- Uh – ennyit bírtam kinyögni.

- Aludj még egy kicsit, és ha alkalmas lesz az idő, visszahívsz – vetette fel.

- Aha – és ahogy kimondtam, már le is raktam a telefont.

Pár perc alatt visszaaludtam, és körülbelül még egy órát szundítottam. Nem tudom meddig lehettem fent az éjjel, de eléggé kimerülhettem, ha ilyen sokáig szunyókáltam.

Miután magamhoz tértem, gyorsan felöltöztem, majd felhívtam Edwardot, hogy tényleg hívott, vagy csak álmodtam. Mint kiderült valóban telefonált. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva átjön, és együtt megcsináljuk a matek leckét.

Úgy terveztem, hogy ma délután adom át neki a születésnapi ajándékát, hogy legyen ideje összekészülni. Amint megérkezett, már mentünk is fel a szobámba, hogy neki kezdjen a kínzásomnak.

- Nekem ez nem megy! – csattantam fel egy félórányi küszködés után. – Én most inkább eszek valamit, mert az legalább meglátszik rajtam.

- Menj, és egyél valamit, de utána folytatjuk – mondta kuncogva. Valószínűleg előbbi megnyilvánulásom derítette őt jó kedvre.

- Mással is el tudom terelni a figyelmedet a matek példákról – incselkedtem vele.

- Oh, valóban? Mégis mire gondol a szép hölgy? – ment bele ő is a játékba.

- Például így… - hanyatt döntöttem a padlón, majd ráültem a derekára, és a nyakát kezdtem el csókolgatni.

- Ez így nem fair – mondta rekedtes hangon.

- Szerintem igen, de inkább adnék neked valamit – rejtélyeskedtem, miközben leszálltam róla, és az asztalomhoz léptem, hogy a fiókból kivegyem az utazásunk prospektusát.

- Mit akarsz adni? – kíváncsiskodott.

- Tudom, hogy jövő hét vasárnap lesz, de ezt hamarabb kell odaadjam – magyaráztam neki, mikor átnyújtottam. – Boldog születésnapot!

Kérdőn nézett rám, de én csak mosolyogtam rá, így inkább gyorsan leszedte a csomagolópapírt.

- Ez nagyon kedves ajándék – somolygott, majd adott egy csókot. – Köszönöm szépen. Már várom a pénteket!

- Suli után egyből indulunk, és vasárnap délután érkezünk meg. Charlie-val már megdumáltam.

- Igazi szervező kisasszony lettél – viccelődött.

- Remek tanárom volt – titokzatoskodtam, majd nevetve egyszerre szólaltunk meg – Alice!

A délután hátralévő részében az utazásunkról beszélgettünk. Kérdezgetett arról, hogyan viselem azt, hogy egy vámpírral járok. Megbeszéltük, hogy ez a tény semmit sem változtatott az érzéseinken.

Egy ideig csak úgy feküdtünk egymás mellett az ágyamon, míg egyszer csak megszólalt.

- Te kis boszorkány – mondta felháborodottan.

- Én? Mégis miért? – tettem az ártatlant, holott tudtam, hogy miben vagyok bűnös.

- Azért, mert sikeresen elterelted a figyelmemet a matekról – kicsi szemrehányás is volt a hangjában, de ez inkább olyan játékos megrovásnak érződött.

- Aki tud, az tud – jelentettem ki határozottan.

Ahogy közeledett a péntek, úgy lettünk mindketten egyre izgatottabbak. Csütörtökön nem találkoztunk suli után, mert össze kellett pakolnunk, ami egymás társaságában minden lett volna, csak csomagolás nem.

Pénteken nagyon lassan teltek az órák. Mintha máskor hamarabb eltelt volna a hét utolsó tanítási napja. Amint megszólalt a csengő, jelezvén, hogy az utolsó órának is vége van, izgatottan kezdtem el fészkelődni a Volvo anyósülésén, várva, hogy Edward kilépjen a tesi épületből.

- Jó utat – köszöntek el tőlünk testvérei, de Emmett ezt sem tudta kihagyni poénkodás nélkül.

- Aztán semmi hancúrozás, amiről én nem tudok – Edwardon éreztem, hogy Em beszólása nem érintette túlságosan jól, ezért úgy éreztem vissza kell vágjak valahogyan.

- Ha tudnád, hogy mennyi mindenről le vagy már így is maradva… - incselkedtem vele, és ez volt a zárszó, mert Edward elindította a kocsit, és útnak eredtünk.

Port Angelesben megálltunk, hogy esendő emberi igényeimet kielégítsük, így vettünk egy hamburgert. Az úton sokat beszélgettünk arról, hogy mit csináljunk az elkövetkezendő napokban.

A repülő indulásáig még volt egy óránk, de kértem Edwardot, hogy a biztonság kedvéért azt a repülőtéren töltsük el. Feladtuk a csomagjainkat. Szerettem volna egy táskát magamnál tartani, de Edward nem engedte, hogy bármit is felvigyek magammal a repülőre. Mikor rákérdeztem, hogy mi kifogása van az ellen, hogy akármi is legyen nálam, így felelt:

- Nem szeretném, hogy olvass, vagy zenét hallgass – magyarázta, mintha ötéves lennék, és nem látnám át az összefüggéseket.

Lehet jól gondolja, mivel nem igazán értem, hogy milyen kivetni valót talál az olvasásban, hiszen tudtommal neki is ez az egyik hobbija.

- Miért ne olvashatnék például egy újságot? Edward, az út legalább egy óra – értetlenkedtem.

- Azért, mert ez állítólag az én szülinapi ajándékom, és szeretném, ha velem foglalkoznál, nem pedig holmi pletyka újságokkal – mondta, és végre én is rájöttem, hogy mi volt a problémája.

- Te kis önző! Szeretnél kisajátítani? – kérdeztem játékosan.

- Csak akkor, ha az újságjaid nem indítanak ellenem bosszú hadjáratot – incselkedett.

- Lehet meg tudom őket győzni, hogy ne bántsanak – mentem bele a játékba.

Edward társaságában az út hamar elrepült, és ezt most vehetjük szó szerint is. Ballinghamben szálltunk le, ahol hamar össze tudtuk vadászni a bőröndjeinket. Kocsit béreltünk, mivel a Mount Baker hegység, ahová készülünk, harmincegy mérföldre van a repülőtértől.

A hegység lábánál van egy kis nyaralónk - amit én inkább telelőnek hívok -, nem messze a sí központtól. Edwardnak nagyon tetszett a hely. A Mount Baker a negyedik legmagasabb hegy Washington államban.

- Bella, ez a hely gyönyörű! Köszönöm – mondta, és leparkolt az út szélén, majd kiszállt, hogy úgy is meg tudja szemlélni a tájat.

Valóban gyönyörű vidék. Hó lepte be az egész hegyet, viszont vannak kisebb völgyek, ahol virágok is vannak.

Edwardra rásütött a nap, és két hónap után, végre megnézhettem őt napsütésben. Hallottam róla, hogy csillog a bőrük, de soha nem gondoltam volna, hogy még gyönyörűbbé teszi ezt a már így is csodálatos teremtményt. Bőre olyan volt, mintha több millió gyémánt csillogna rajta. A táj szépsége eltörpült Edwardé mellett.

- Kiveszem a csomagtartóból a kabátodat – törte meg a csendet.

Edward a tájat csodálta, én pedig őt. Így lett teljes a kör. Felsegítette a kabátomat, mert eddig csak egy kardigán volt rajtam, és valóban elkezdtem fázni. Visszaültünk az autóba, majd újra elindultunk.

Edward nagyon gyorsan vezetett, így hamar elértünk célunkat.

A kis házikó, itt a hegy lábánál, mindig meghittséggel töltött el. Viszont most, hogy Edwarddal vagyok itt, inkább tűnt romantikusnak, mint meghittnek.

A csomagokat hamar bevittük, de már így is estefelé járt az idő. Gondoltam összeütök valamit magamnak, míg Edward szétnéz a házban.

- A házat még együtt vásárolták a szüleid? – kérdezte, míg a rántottámat vacsoráztam.

- Nem – ittam egy kortyot, majd folytattam: - Azután vette Charlie, hogy elváltak. Gondolta majd idehoz nyaranta, mikor nála vagyok.

- Szerettél idejárni? – faggatózott tovább.

- A helyet magát szeretem, a hideg ellenére is, csak senki sem számolt azzal, hogy a síelést nem a két ballábas személyeknek találták ki – válaszomat halk kuncogással díjazta.

Az este hátra lévő részét a kicsomagolással töltöttük. Természetesen nekem tartott tovább, mivel nő vagyok, és több holmim van, illetve nem vagyok vámpír. Miután végeztünk elmentem megágyazni magamnak abban a szobában, ahol mindig aludtam, mikor itt voltunk.

- Mész te először fürödni? – kérdeztem tőle, az ágyazás végeztével.

- Nyugodtan kezdheted – udvariaskodott.

- Rendben. Addig kösd le magad valamivel – adtam ki az utasítást.

Most nem meleg, hanem egyenesen forró vízben fürödtem, mert kissé átfagytam, míg a fűtés be nem indult. Nem tudom mióta ülhettem a kádban, mikor egy kopogás megzavarta nyugalmamat.

- Bella, minden rendben? – kérdezte Edward aggodalmaskodva.

- Miért ne lenne?

- Mert már másfél órája bent vagy, és azt hittem történt valami – magyarázta.

- Mi történt volna, belefulladok a kádba? – viccelődtem vele.

Őszintén szólva, nagyon hízelgett, hogy így aggódik értem, de ezt nem fogom neki megmondani. Még a végén megnőne az egója.

Kimásztam a kádból, és csak akkor döbbentem rá, hogy nem hoztam be magammal semmit, csak egy törölközőt. Ez csak annyit jelent, hogy így kell kimennem Edwardhoz. Tudom, nem élne vissza a helyzettel, de ennyire lengén még sosem látott.

Mikor kinyitottam a fürdőszoba ajtaját Edwarddal találtam szemben magam, aki csak édesen mosolygott. Aztán tekintete lejjebb siklott arcomról, és ezzel egy időben fagyott az arcára a mosoly. Gyenge, emberi füleimmel is hallottam, hogy nyelt egy nagyot, majd zavartan túrt bele a hajába. Nagyon kellemetlen szituáció volt, mert Edward mindenhova próbált nézni csak rám nem.

- Elengedsz? – kérdeztem kedvesen, mert teljesen elállta az utat.

- Mi…? Ja, hogyne! – még mindig zavarban volt.

Gyorsan bementem a szobába, és felöltöztem. Mikor kimentem, Edwardot nem találtam sehol, biztos kiment a levegőre. Gondoltam, míg ő kiszellőzteti a fejét, addig én megfésülködök, és fogat mosok. Nagy lendülettel léptem be a fürdőbe, de az ajtóban ledermedtem.

- Ne haragudj! Én nem tudtam…- kezdtem magyarázkodni, de inkább kirohantam.

Most én kerültem ugyan abba a szituációba, mint az előbb Edward, csak annyi volt a különbség, hogy ő még fürdés előtt állt. Szerencsére a derekára volt kötve egy törölköző, így nem láttam sokat. Nem láttam sokat? Dehogynem! Láttam a tökéletes felső testét, amit eddig csak ruhákon keresztül szemlélhettem meg.

Egészen a nappaliig szaladtam ijedtemben, majd ott leülve kapkodtam levegő után.

Edward nem egészen tíz perc múlva leült mellém a kanapéra, és magához húzott.

- Sajnálom! Azt hittem, kimentél az udvarra levegőzni egyet – magyarázkodtam.

- Azt terveztem, de úgy gondoltam egy jó kis zuhany is megteszi a hatását – közölte, majd csókot nyomott a homlokomra.

- Jól elszúrtam a relaxációdat – mondtam letörten.

- Ne butáskodj! Kicsit zavarba hoztuk egymást, és ennyi.

- Kicsit…- ironizáltam.

Egy óra múlva már jót nevettünk az egészen, viszont elálmosodtam, és így kénytelen voltam véget vetni a kellemes estének. Felmentünk a szobámba, én lefeküdtem, Edward pedig leült a sarokban egy fotelbe.

Vacilláltam, hogy megkérdezzem-e, de úgy döntöttem nincs nagy veszteni valóm.

- Nem akarsz mellém feküdni?

- Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva, de mégis lelkesen.

- Itt vagy már? – hecceltem.

Odabújt mellém, és hátulról átkarolva súgta a fülembe:

- Álmodj szépeket, Édesem! – majd adott egy utolsó puszit az arcomra.

Reggel frissen főzött kávé illatára keltem, és amikor kinyitottam a szemem, Edwarddal és egy megpakolt tálcával találtam szemben magam.

- Jó reggelt, Álomszuszék! – köszöntött vigyorogva.

- Jó reggelt! – mondtam kómásan.

Gyorsan megreggeliztem, és rendbe szedtem magam, hogy tudjunk indulni. Hogy hova? Valóra váltani a rémálmomat, mivel Edward kitalálta, hogy ideje megtanulnom síelni. Mindenre hivatkoztam a bénaságomtól kezdve, a balesetemen át mindent bevetettem, de hasztalan volt.

Természetesen nem tanultam meg elsajátítani ezt a sportágat, de beszereztem egy-két kisebb kék foltot a lábaimon, és mindkét kezemen.

Vasárnap kora délelőtt indultunk vissza, mivel délutánra napsütést ígért Alice. A korai indulás eredménye a korai érkezés volt. Meggyőztem Edwardot, hogy hozzájuk menjünk, így együtt adhatjuk át a családjának hozott ajándékokat. Természetesen nem ez volt az elsődleges szándékom, de ő a bulijáról még semmit sem sejtett.

Mikor beléptünk a Cullen házba, testvérei és szülei egyszerre kiáltották el magukat, hogy:

- Boldog Születésnapot!

Edward boldogan mosolygott, majd mindenkinek megköszönte a meglepetést. Alice-t, és engem külön megdicsért, amiért ilyen ügyesen titkoltuk előle.

Minden ajándéknak örült, de nekem megsúgta, hogy a legkedvesebb számára a velem eltöltött hétvége volt. A köszöntés után átadtuk a család ajándékait, majd nem sokkal rá hazavitettem magam, mivel Alice még egy nagy családi közös vadászatot is tervezett, ahova szerintem én nem vagyok való.

Amikor hazaértem, már Charlie is otthon volt. Elmeséltem neki a hétvégét, és a szülinapi partit. Ő holnap tervezi átadni Edward ajándékát, amit még nekem sem volt hajlandó elárulni, hogy mi az.

Este azon gondolkodtam, hogy vajon, mikor lépünk a kapcsolatunk következő szintjére. Mivel valószínű, hogy egyszer megtörténik, bár még egyikünk sem mutat rá hajlandóságot. Ezt tökéletesen alátámasztották a hétvégén történtek is.