5. Fejezet: A rét

5.Fejezet: A rét

(Edward szemszöge)

Egyre frusztrálóbb, hogy nem tudom, mit tervez Alice. Az még zavaróbb, hogy mióta Belláéknál járt, ő is titkolózik, és sehogy sem tudom szóra bírni. Mindent bevetettem már a boci szemeken és a gondolatolvasáson át egészen a könyörgésig, de mindkét lány hajthatatlan. Épp az iskolából hajtottunk hozzánk, és ismételten megpróbáltam kiszedni valamit Bellából.

- Kérlek, mond el! – könyörögtem neki, de hasztalan volt.

- Edward! Fejezd be most már a kérdezősködést! Idejében meg fogod tudni! – emelte fel a hangját, amit eddig még sosem tett.

- Te könnyen beszélsz! Nem a hátad mögött szervezkednek – puffogtam, mert nem szerettem a titkokat.

- Ha kapsz egy kis infót, akkor végre békén hagynál?! – a kevés több mint a semmi.

- Rendben! Akkor hadd halljam az információkat!

- Csak egy információt – javított, és ördögien elmosolyodott. – Meglepetés

- Bella, ez így nem igazság! – durcáskodtam. Úgy érzem, egyre inkább hasonlítok Emmettre. Miért pont rá?!

- Nem! Az nem igazság, hogy már három napja ezzel nyaggatsz. Nagyon kezd ebből elegem lenni, és ha másról nem tudsz velem beszélgetni, akkor, míg meg nem kapod, jobb, ha nem találkozunk! – fakadt ki, és teljesen ledöbbentett.

- Mit csinált már megint az idióta öcsém? – kérdezte Em, mikor Bella kiszállt az autóból.

- Semmit csak az idegeimre megy az állandó faggatózásaival – mosolygott rám szelíden. Tehát akkor nem haragszik annyira, mint hittem.

- Szia, Bella! – örvendezett Rose, ahogy meglátott minket belépni az ajtón.

- Sziasztok! – köszönt hangosan, hogy mindenki meghallja, aki a házban van.

Egy ideig a nappaliban ültünk, és beszélgettünk. Alice és Bella feltűnően kerülték egymást, csak azt tudnám, hogy miért. Mindenkinek volt valami dolga, ezért felmentünk a szobámba, és úgy éreztem itt az ideje az én meglepetésemnek is.

- Kitaláltam a büntetésedet – jelentettem ki vidáman.

- Milyen büntetést? – kíváncsiskodott.

- Amit kikönyörögtél magadnak az első találkozásunkkor – eszébe juthatott az emlék, mert halkan kuncogott.

- És mi lenne a büntim, apuci? – incselkedett.

- Van egy hely az erdőben, ahova szívesen járok kikapcsolódni, és most szeretném megmutatni neked.

- Ebben mi a büntetés? – érdeklődött felvont szemöldökkel.

- Az, hogy nincs választási lehetőséged. Kötelező program.

- Nem is tudom, hogy fogom kibírni ezt a kínt – kuncogta jóízűen. – Talán ezután majd nekem kell kitalálnom valami büntetést a te részedre.

Még egy pár órát azon elmélkedtünk, hogy végül ki kit, és miért fog kínozni, de megegyeztünk egy döntetlenben. Délután öt óra körül járhatott az idő, amikor Bella szedelőzködni kezdett.

- Csak nem elüldözött az öcsém? – viccelődött Em.

- Nem az öcséd, hanem az ő néha roppant bosszantó bátyja, aki leginkább egy nagyra nőtt medvebocsra hasonlít – vágott vissza Bella, csak azzal nem számolt, hogy a medvebocs bátyám ezt komolyan is veszi.

- Nem is csináltam semmit! – durcáskodott ismételten.

- Emmett komolyan mondom rosszabb vagy, mint egy óvodás! Valahol elhagytad a humorérzéked? – incselkedett vele Bella, mire nagytermetű bátyám megnyugodott.

Kedvesem odalépett hozzá és, hogy nyomatékosítsa szavait, megölelte.

- Jól van, jól van! Elég ebből az érzelgésből! Inkább Edwardot ölelgesd! Neki biztos jobban esne, sőt lehet, hogy más is – majd rám kacsintott.

- Emmett, te perverz vagy! – sziszegtem a fogaim között, mert most nagyon felbosszantott.

Azt már megszoktam, hogy engem ilyenekkel traktál, de mindennek van határa. Leginkább ő az oka, hogy mióta együtt vagyunk Bellával, egyszer sem használtam a képességemet, mert Em mindig valami perverzségre gondol, hátha éppen próbálok valamelyik családtagom elméjében olvasni.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek, mert nem szeretném látni, ahogy egymásnak estek – mosolygott Bella, kissé feszülten.

Igaza volt, mert tényleg nem sok választott el attól, hogy neki menjek. Jasper erőteljesen igyekezett csillapítani az indulataimat, ezért hálásan pillantottam rá.

- Holnap találkozunk – ölelt át kedvesem, megcsókolt, majd elköszönt. – Sziasztok!

- Szia, Bella! – búcsúzott családom is kórusban.

Pár nappal később…

Az iskola megtelt élettel. Mindenki fel volt dobódva, és vidáman tervezgette a hétvégi programját, amiben a tanulás természetesen nem szerepelt. Ebből kifolyólag az enyémben sem. Ma délután megyek Bellával a rétre. Valószínűleg el fogom neki mondani a titkom, csak nem vagyok benne egészen biztos, hogy jó ötlet. Tudom, hogy el kell neki mondanom, de nem tudom mikor és hogyan tálaljam neki.

- Edward minden rendben? – kérdezte aggódva Bella, mialatt matekról biológiaórára mentünk.

- Persze! Miért?

- Nem is tudom. Úgy érzem, mintha nyomasztana valami – tapintott rá a lényegre. Nagyon jó megfigyelő, meg kell hagyni.

- Dehogyis! Azon gondolkoztam, vajon megússzuk-e eső nélkül a kirándulásunkat – hazudtam könnyedén.

- Ez Forks. Persze, hogy fog esni. Ha nem esne, akkor komolyan el kellene gondolkoznunk, hogy álmodunk, vagy eltévedtünk – mondta mosolyogva, mikor beléptünk a terembe.

Egész délelőtt azzal nyaggatott, hogy mondjam el mi bánt, mert látja rajtam, hogy valami nincs rendben. Iskola után hazavittem, hogy át tudjon öltözni valami kényelmesebb ruhába, ami alkalmas kiránduláshoz is. Miután elkészült, letettük nálunk az autót, majd útnak indultunk.

- Eszem agában sincs panaszkodni, de úgy tervezted, hogy még ma odaérünk? – érdeklődte, és ivott egy korty vizet.

- Már nem vagyunk messze – próbáltam nyugtatni.

- Ja persze! Ezt mondtad egy órával ezelőtt is – méltatlankodott.

- De egy órával ezelőtt nem álltál a rét szélén – mondtam mosolyogva.

Kiléptünk a rétre, és láttam Bellán, mennyire le van nyűgözve a látványtól. Szerencsére nem sütött a nap. Pont, ahogy Alice megjósolta.

- Ez gyönyörű – álmélkodott, majd lehuppant a kör alakú rétecske közepén.

- Gondoltam, hogy elnyeri majd a tetszésedet, ezért találtam ki ezt – osztottam meg vele ötletem történetét.

- Köszönöm – mondta, majd megcsókolt.

Órák óta feküdtünk már a fűben egymás mellett. Sokat beszélgettünk, mindent tudni akartunk a másikról. Éreztem, hogy tudja, nem vagyok teljesen őszinte vele, de nem firtatta. Nagyon megértő, és együttérző az emberekkel, és vámpírokkal egyaránt. Megérdemelné a teljes igazságot velem kapcsolatban, de csak úgy nem közölhetem vele, hogy: ,,Bella, én vámpír vagyok. Nincs kedved velem vacsorázni?” Agyrém. Emmett biztos díjazta volna megnyilvánulásomat. 

- Min gondolkoztál el ennyire? – rángatott ki gondolataim közül egy angyali hang. – És ne mond, hogy semmin, mert nem vagyok bolond. Látom rajtad, hogy valami nem stimmel. Egész nap olyan furi voltál.

- Nem mondom – még egy mosolyt is sikerült összehoznom, hogy oldjam a feszültséget.

- Muszáj viccelődnöd? Tudom, vagyis inkább érzem, hogy komoly dologról van szó – hihetetlen, hogy mennyire átlát rajtam.

- Van valami, amit tudnod kell rólam, de nem tudom, hol kezdjem – vallottam be problémámat.

- Például kezdhetnéd az elején – ezzel nem igazán sokat segített.

- Tudod, a mi családunk más, mint a többi – érdeklődve várta a folytatást, ami még én magam sem tudtam, hogy fog hangzani – Mi nem egészen vagyunk…

A mondatot nem tudtam befejezni, mert megcsörrent Bella telefonja. Hallottam, ahogy Charlie valami fontos dologra hivatkozva hazarendeli. Kedvesem letörten fordult felém:

- Haza tudnál vinni?

- Hogyne! Indulhatunk is – felálltam, majd őt is felsegítettem – Miért kell ilyen hirtelen hazamenned?

- Nem tudom. Valami meglepetésről, és titokról magyarázott. Majd meglátjuk – nézett rám mosolyogva.

A házunkhoz vezető úton gyorsabban haladtunk, mert lejtett az ösvény. Bella izgatottan ült be az autóba, és próbálta megfejteni apja szavait.

- Jajj! Ne haragudj, hogy úgy félbeszakítottam a mondatodat – szabadkozott. – Mit szerettél volna elmondani? Mit kell tudnom rólatok? – kérdezte kíváncsian.

- Majd egy alkalmasabb időpontban elmondom – mentettem ki magam, mert ez most nem az a szituáció volt, amikor jól tudna fogadni egy ilyen hírt.

Ahogy közelítettünk a Swan lakáshoz, Bella úgy lett egyre izgatottabb. Már én is kíváncsi voltam, és elkezdtünk találgatni, hogy mi is lehet az a meglepetés.

- Gyere te is! – kért Bella, mikor látta, hogy nem szálltam ki az autóból.

Nem kellett kétszer kérnie, azonnal kipattantam, és mellélépve együtt mentünk be a házba.

- Mi a meglepetés? – üdvözölte Bella Charlie-t.

- Még nem érkezett meg, de már csak percek kérdése.

Nem bírtam tovább a titkolózását, ezért belehallgattam elméjébe. A meglepetés nem más, mint Bella anyukája, aki hamarosan ideér, és erről lányuk semmit sem tud. Milyen boldog lesz, ha meglátja Renée-t. Bella biztos észrevett rajtam valamit, ezért kérdőn nézett rám. Gondolkodj, Edward! Mondanod kell valamit! Biztattam magam, és már szóra nyitottam volna a számat, de egy hang megállított.

- Meglepetés! – kiáltotta Renée, mikor belépett a nappaliba.

Bella álla majdnem a padlót súrolta. Valószínűleg nem hitt a szemének.

- Anyu! – mondta boldogan, majd odalépett hozzá, és szorosan átölelte.

Annyira meghitt látványt nyújtottak így. A mindig magabiztos, határozott és pimasz lány, akit megismertem, most elérzékenyülve bújik édesanyjához, mint egy igazi kislány.

- Úgy örülök neked – súgta Bella Renée fülébe, de vámpírhallásomnak köszönhetően meghallottam.

Egy pár percig még így álltak, de aztán eljött a bemutatkozás ideje.

- Anya, ő itt Edward Cullen, a barátom – mosolygott rám – Edward, ő az anyukám, Renée.

- Örülök, hogy megismerhetem – mondtam, miközben kezet ráztunk.

- Szintúgy, csak kérlek, tegezz – Biccentettem, hogy megértettem.

Nagyon kedves, és szép asszony. Bellának felfedeztem már egy-két tulajdonságát, amire eddig nem tudtam rájönni, hogy honnan örökölte, mivel az édesanyját eddig a percig nem ismertem.

- Hogy vagy kislányom? Teljesen rendbe jöttél? – érdeklődött Renée, míg helyet foglaltunk a nappaliban. Kicsit betolakodónak éreztem magam, de egyszerűen nem tudtam elmenni, mert nagyon jó volt látni Bellán azt a felhőtlen boldogságot, amit anyja látogatása okozott neki.

- Minden rendben van, már ellenőrzésre sem kell járnom, bár néha Edward apukája a biztonság kedvéért megvizsgál – magyarázta édesen.

Végig az anyukájával volt elfoglalva. Charlie átment egyik kollégájához, és így egyedül hagyta a lányokat, na meg persze engem. Gondoltam én sem zavarok, és mikor felálltam, hogy induljak, egyszerre szóltak rám, hogy maradjak.

- Szeretnék valamit nektek elmondani, amit apád már tud – kezdte, és rögtön elkezdtem keresgélni a fejében, de nem találtam semmit. Pont, mint Bellánál. Ő is egy pajzs lenne? Örökíthető lenne egy ilyen képesség?

- Miről van szó? – érdeklődött Bella kíváncsian, és türelmetlenül, míg anyja kereste a megfelelő szavakat.

- Bella, neked kistestvéred lesz – jelentette be, és figyelte lánya reakcióját.

- Micsoda? Terhes vagy?

- Igen. Azután jöttem rá, hogy elköltöztél, de nem akartam telefonban elmondani – magyarázkodott Renée.

- Lesz egy kistesóm! Edward, én valakinek a nővére leszek – vetette magát először az én nyakamba, majd Renée-t ölelte meg, és a fülébe súgta: - Köszönöm.

- Lehet már tudni a baba nemét? – érdeklődtem, mert ha jól számolom, akkor olyan három, vagy négy hónapos lehet a pici.

- Az orvosom azt mondta, hogy lehetne, ha úgy fordulna, de nem hajlandó. Állandóan szégyenlősködik.

- Te mit érzel? Öcsikém vagy húgocskám lesz? – kérdezte Bella Renée-t. Talán Alice meg tudná mondani.

- Szerintem kislány – adta meg a választ.

- Miből gondolod? – kérdeztem kíváncsian.

- Bella sem akarta megmutatni magát az orvosoknak – mosolygott lányára.

Tehát Bella szégyenlős volt. Meg nem mondaná róla senki ember fia. Legalább két órát beszélgettem még velük, de befutott Charlie, és jobbnak láttam, ha most már tényleg megyek. Hadd legyenek egy kicsit hármasban.

- Majd holnap átugrok hozzátok egy pár órácskára, ha nem baj – mondta Bella, míg átöleltük egymást a bejárati ajtó előtt.

- Sosem baj, de most inkább legyél anyukáddal. Ő már megy vissza vasárnap, én itt leszek hétfőn is, és azután is, és még azután is – válaszomat egy szenvedélyes csókkal jutalmazta, majd a fülembe súgta:

- Szeretlek.

- Én is szeretlek téged – mondtam ki azt, amit már az első nap is tudtam. – Majd hétfőn találkozunk

Búcsúztam, majd beültem az autómba, és elhajtottam. Otthon mindenki izgatottan várt, hogy mit szólt a titkunkhoz Bella. Természetesen Alice megelőzött a hír közlésével, miszerint nem mondtam el neki.

- Mégis mi a francért nem bírtad elmondani neki? – fogadott húgom, amint beléptem az ajtón.

- Alice! Nem lehetne, hogy legalább egyszer az életben visszafogd magad, és ne ripakodj rám azonnal, ha valami nem úgy alakul, ahogy eltervezted? – csattantam fel én is, mert nem voltam túl jó passzban.

- Szállj le a feleségemről! Ő nem tehet semmiről. – kelt Jazz Alice védelmére.

- Nem is álltam rajta – mondtam gúnyosan, és elindultam a lépcső felé. Jazz felvont szemöldökkel kereste mondatom értelmét.

Már az első lépcsőfokon álltam, mikor Emmett hangosan felröhögött, majd odalépett hozzám, és hátba vágott.

 - Öcskös, ez hatalmas volt – rötyögött, mikor elhaladt mellettem.

Felvonultam a szobámba, nehogy még több családtagomat megbántsam. Egyszer csak kopogás törte meg a csendet, majd Alice tornádóként söpört végig szobámon, és leült mellém a kanapéra.

- Sajnálom Edward. Igazad volt – mondta, és odabújt hozzám.

- Nem, nem volt igazam. Ne haragudj, amiért olyan csúnyán rád förmedtem – kértem tőle én is elnézést.

Miután ezt megbeszéltük felállt, és távozott a helyiségből, de még az ajtóból odaszólt:

- Kislány lesz – mosolygott, és eltűnt.

Ki vagy mi lesz kislány? Most megint miről beszélt? Törtem a fejem, míg egyszer csak be nem ugrott, hogy mire célozhatott ezzel. Bellának kishúga lesz. Renée jól gondolta. Csak van valami ezekben az anyai megérzésekben. Azt viszont nem tudom, hogy Rosalie-nak hogyan mondjam el, mert a babatéma számára egy kényes terület. Azt az egyet tudom, hogy Bellát megelőzve kell vele beszélnem, hogy a szerelmem ne vegyen észre semmit abból, hogy Rose-t milyen rosszul viseli ez az örömhír. Elmélkedésemből ismételten egy kopogás rángatott ki.

- Nem baj, ha bejövök egy kicsit? – kérdezte Rosalie, és el sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat.

- Gyere csak – invitáltam beljebb, majd leült oda, ahová az előbb Alice.

- Szeretnék kérdezni valamit – kezdte, és kíváncsian vártam a folytatást – Mikor fogod elmondani Bellának azt, hogy mik vagyunk?

- Nem tudom – adtam neki egy őszinte választ – Kivárom a következő olyan alkalmat, mikor ketten lehetünk, és nem tud visítva elszaladni, hogy meg tudjuk beszélni a dolgot. Miért kérded?

- Nagyon kedvelem őt, és félek, hogy elveszítjük, ha megtudja az igazságot, ezért addig szeretnék minden alkalmat kihasználni, hogy élvezhessem az őrültségeit, ha esetleg nem jól fogadja a dolgot – nem is tudtam, hogy ennyire megszerette Bellát.

- Úgy tervezem, hogy jövő hétvégén megint kiviszem a rétre, és akkor elmondok neki mindent, aztán lesz, ami lesz – jelentettem ki határozottan.

Rosalie bólintott, majd elviharzott. Egész éjjel olvastam, és gondolkoztam, hogyan tálaljam majd az igazságot. Mikor már meguntam a magányt lementem a nappaliba, ahol Em és Jazz nézett valamilyen sport műsort.

- Ma találkozol a galambocskáddal? – viccelődött Emmett, amire most egyáltalán nem vagyok vevő. Jazz megérezhette lelkiállapotomat, mert hirtelen nyugodtság járta szét testemet.

A délelőttöt a nappaliban töltöttük, és sokat beszélgettünk arról, hogy eddig miért is nem engedtünk közel magunkhoz embereket. Dél körül pont azt terveztem, hogy elmegyek vadászni, de egy ismerős autó hangjára lettem figyelmes. Kimentem a tornácra, ahol egy mosolygós angyallal találtam szemközt magam.

Nagyon csinos volt. Szoknya volt rajta, amit eddig még sosem láttam, hogy viselne.

- Csinos vagy – köszöntöttem, mikor odaért hozzám.

- Neked is szia – üdvözölt, majd megcsókolt.

Mikor beértünk a házba, mindenki a nappaliban tartózkodott. Emmettel természetesen nem tudták kihagyni a szokásos élcelődéseiket, amiken családom jót mulatott. Alice a TV távirányítóját nyomogatta, és kapcsolgatás közben egy másodperc elejéig egy baba-mama műsort mutatott.

- Tényleg! Képzeljétek el lesz egy kistestvérem – lelkendezett kedvesem vidáman.

- Renée terhes? – kérdezte boldogan Esme.

- Tegnap jelentette be, de még nem lehet tudni a nemét, mert mindig szégyenlősködik – mesélte Bella. Rosalie eddig bírta, majd szomorúan felvonult az emeletre. Bella kérdőn nézett rám, én pedig Esmére, hogy most még is mit mondjak neki, de Alice megoldotta a helyzetet.

- Ne haragudj rá – kezdett bele -, de őt egy kicsit rosszul érintik a kisbabákkal kapcsolatos dolgok.

- Miért? – kíváncsiskodott.

- A családunkban a nőknek nem lehetnek gyerekei – mondta Esme. Bella teljesen elszomorodott. Tudtam, hogy együtt érez Rosalie-val, és ettől ment el a kedve.

- Úgy sajnálom. Én nem tudtam… Nem akartam senkit sem megbántani. Jobb, ha most inkább elmegyek - szabadkozott, és a dzsekije már rajta is volt.

- Ne butáskodj, drágám! Senki nem akarja, hogy elmenj – marasztalta Esme, de tudtam, hogyha Bella menni akar, akkor menni is fog.

- Tudom, de most szeretnék hazamenni – mondta letörten.

Kikísértem a kocsijához, és közben próbáltam megnyugtatni, hogy ne érezze ezért rosszul magát, de nem igazán sikerült.

Bella látogatása óta Rose is megnyugodott, és bocsánatot kért tőle, hogy olyan rosszul reagált. Ezzel Bellát is megnyugtatta, és végre ő is a régi lett. A hét folyamán kétszer tűnt el kedvesem Alice-szel egy-két órára, és hiába kérdeztem családomat, ők sem tudtak semmit. Még a képességemet is bevetette, de Alice mikor megérezte, hogy az elméjében kutatok valami információ után, rám szólt, hogy fejezzem be.

- Edward, kérlek, ne erőltesd meg magad fölöslegesen. Egyszer már megbeszéltük, hogy semmit sem mondok el – mosolygott húgom.

- Próbáld meg a földhöz vágós taktikát – javasolta Emmett vigyorogva.

- Az meg milyen? – értetlenkedtem, mert attól, hogy kíváncsi vagyok, nem vágnám földhöz a saját testvéremet. Emmett természetesen ez alól kivétel, mert az ő fejét szívesen beépíteném a falba.

- Fogod magad, hanyatt vágódsz, és elkezdesz sipítozni – mondta röhögve. Kérdőn néztem rá, mert nem igazán értettem, hogy az mire is lenne jó.

- Hiszti, Öcskös. Hiszti – magyarázta, mire nekem is leesett, hogy mit akart az egésszel mondani.

- Komolyan mondom, hogy te beteg vagy – vágtam a fejéhez, mikor elhaladtam mellette.

Délután elmentem Bellával sétálni a városba, és ismételten elhívtam a rétre. Erre eszébe jutott valami, amit egész héten nem hozott szóba idáig.

- Elmondod, hogy mire céloztál azzal, mikor azt mondtad, hogy a te családod más, mint a többi – kérdezte érdeklődve.

- Holnap a réten – karoltam át, és tovább haladtunk.

- Már alig várom – lelkendezett, majd mosolyogva hozzátette:- Most nem viszek telefont.

A séta után haza kísértem, én pedig elmentem vadászni, hogy holnap minél hamarabb tudjunk indulni.

Az iskola, mint mindig, most is élettel teli volt, hiszen a pénteki nap mindig ezt váltja ki a diákokból. Ugyanúgy, mint múlt héten, most is elment átöltözni, majd letettük előttünk a kocsimat. Most sokkal ügyesebben haladt az erdőben, mint legutóbb. Mikor ezt szóvá tettem, csak büszkén mosolygott.

Miután kiértünk a rétre, egy ideig beszélgettünk minden féléről. Láttam Bellán, hogy alig várja, hogy megosszam vele azt, amit múlt hétvégén nem tudtam.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy mások vagyunk? – kezdtem bele, bár tudtam, hogy emlékszik.

- Persze, hogy emlékszem. Csak azt nem tudom, hogy ezt mire értetted – mondta izgatottan.

- Biztosan feltűnt már neked egy-két furcsaság a családunkkal kapcsolatban, amikkel nem egészen tudsz mit kezdeni – Bólintott, hogy ne szakítson félbe. – Ez valószínűleg azért van, mert mi…

Egyszerűen nem tudtam, hogyan mondjam meg neki.

- Mert ti? – türelmetlenkedett.

- Bella! Mi vámpírok vagyunk - ahogy kimondtam, azonnal a reakcióját figyeltem. Nem láttam rajta undort, inkább meglepettséget fedeztem fel arcában.

- Az nem lehet – mondta nyugodtan.

- Tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de igaz. Most biztos összezavarodtál, és van, amit nem értesz…- a mondatot nem tudtam befejezni, mert közbevágott.

- Nem. Te nem értesz! – érdeklődve figyeltem, hogy ezzel mire akar kilyukadni. – Nem lehetsz vámpír, mert a vámpíroknak vörös szemük van, és nem mennek nappal emberek közé, csak éjszaka, és akkor is csak azért, hogy vadásszanak – jelentette ki határozottan.