22. Fejezet: Nem minden kezdet nehéz

22. Fejezet: Nem minden kezdet nehéz

(Bella szemszöge)

,, Ezer meg ezer éve
Keresem az utam
Néha keresem a bajt
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött
Akit nekem szánt az ég”

Ákos: Keresem az utam

Már három éve, hogy Sara megszületett, és vámpírrá váltam. Pontosabban félvámpírrá. A lányom és a köztem lévő szoros kapcsolatnak köszönhetően nem változtam át teljesen. A vér és emberi étel fogyasztása nálam egyenlő arányban van megosztva, igénylem az alvást, viszont ezen kívül minden más vámpírtulajdonságom is megvan. Jasper szerint csak akkor vagyunk kiegyensúlyozottak, ha egymás közelében vagyunk.

Miután átváltoztam, elmesélték, hogy Sara folyamatosan sírt, és csak akkor nyugodott meg, amikor behozták hozzám. A legfurcsább még is az, hogy elmondásuk szerint, amikor Sara mellettem volt, nem szenvedtem úgy. Ezt szintén Jazz állapította meg a képessége segítségével.

Emlékszem az első vadászatomra, amit Em egy kamera segítségével meg is örökített. Nagyon büszke volt magára, főleg, mert sokat bénáztam, így körülöttem minden csupa vér volt. Azóta állandóan ezt hallgatom. Időközben a keresztelőt is megejtettük, ami nagyon vicces volt. Vámpírok a templomban kereszteltetik a félvámpír babát.

Félálomban jártam, amikor meghallottam Sara kiáltását. Vámpírsebességgel rohantam be a szomszéd szobába.

- Mi a baj, Kicsim? – kérdeztem, amikor megöleltem.

- Rosszat álmodtam – szipogta.

- Semmi baj – csitítottam, és még szorosabban öleltem magamhoz. – Mit álmodtál?

- Azt, hogy Alice és Rose néni bántanak egy szőke hajú vámpír nénit – mesélte, amikor már megnyugodott.

- Szeretnél ma anya mellett aludni? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét.

- Igeeen! – lelkesült fel.

Csak akkor engedtem meg neki, hogy velem aludjon, ha beteg volt, vagy rémálmok kínozták, így nagyon örült ezen alkalmaknak.

- Akkor sipirc a másik szobába! – mondtam, majd nyomtam egy puszit a homlokára.

Míg átért a hálómba, felhívtam Carlisle-t, de ő sem tudta megmondani, miért álmodott ilyet Sara.

- Anya - szólított meg, amikor beléptem a szobába.

- Igen?

- Én már várom a hétfőt, hogy oviba mehessek – mondta vidáman.            

Mosolyognom kellett izgalmán, majd adtam neki egy puszit, és eldúdoltam a kedvenc altatóját.

Reggel korán ébredtem, így elkészítettem a reggelijét, hogy azonnal tudjon enni, de még így is csak hét óra volt, ő pedig nyolc körül kezd ébredezni. Mivel nem tudtam mit kezdeni azzal az egy órával, úgy döntöttem, hogy felhívom Jimet. Az utóbbi időben egész közel kerültünk egymáshoz, és Jazz szerint ő nemcsak barátként gondol rám, és nagyon meglepődött, amikor bennem is megfordult, hogy esetleg ez több is lehetne, mint barátság.

- Szia, Bell! – köszöntött vidáman, amitől nekem is jobb kedvem lett.

- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.

- Hiányzott a hangod. Rég beszéltünk – mondta letörten.

- Igen, szerintem is, a tegnap már nagyon régen volt – viccelődtem vele.

- Ma átjössz? – érdeklődte.

- Nem tudok, mert nincs, aki vigyázzon Sarára – keseredtem el, de azonnal jobb kedvem lett az ötletemtől. – De te átjöhetnél!

- Olyan fél egy körül ott leszek – közölte vidáman.

- Várni foglak – köszöntem el tőle.

- Vigyázz magadra! – búcsúzott ő is, majd letettük.

Sara betartotta a szokásos ébredési rendjét, így pontban nyolckor meghallottam, ahogy elkezdett mocorogni. Bementem a szobába, és mellé feküdtem. Azonnal felém fordult, és a szabad kezével elkezdett simogatni, a másik a szájában volt, és az ujját szopizta. Miután magához tért, átmentünk az ő szobájába, hogy felöltözzön. A választása a kedvenc Hello Kittys felsőjére és egy farmer szoknyácskára esett. Imád öltözködni és vásárolni, utóbbit leginkább a nagynénjeivel. Délelőtt egyedül játszott, mert én főztem, és megbeszéltük, hogy délután közösen fogunk csinálni valamit.

Fél tizenkettőkor leültünk ebédelni, majd délben lefektettem. Hamar elaludt, mert délelőtt sokat táncolt, így eléggé kifáradt, ami azt jelenti, hogy négyig fel sem fog kelni. Ebben rám hasonlít. Míg ember voltam, én is rengeteget aludtam. Most is igénylem, viszont jóval kevesebbet, mint emberként.

Fél egy előtt öt perccel megérkezett Jim is.

- Elaludt? – kérdezte, amikor leült a nappaliban.

- Egy fél órája, és legalább négyig aludni is fog – közöltem vele.

- Megint táncolt? – kérdezte mosolyogva.

- A fejébe vette, hogy úgy akar táncolni, mint Alice – magyaráztam lányom legújabb hobbiját.

Legalább egy órája beszélgettünk már, amikor kimentünk a konyhába, hogy én is egyek egy pár falatot. Pont végeztem a mosogatással, amikor megfordultam, és Jimmel találtam szemközt magam. Egyik kezét a derekamra csúsztatta, másikkal az arcomat cirógatta, és így vont magához kicsit közelebb, majd az arcát is elkezdte közelíteni az enyémhez, hogy megcsókolhasson. Nem ellenkeztem, mert én is akartam azt a csókot. Nem volt vad, vagy erőszakos, inkább nevezném szerelmes csóknak, pedig az köztünk még lehetetlen.

- Ne haragudj, nem akartam tolakodni – szabadkozott, majd elfordult.

- Nem tolakodtál. Időszerű volt már ez a csók – mondtam, amikor elé álltam, hogy a szemébe mondhassam el a véleményemet.

- Akkor nem haragszol? – kérdezte mosolyogva.

Nemlegesen megráztam a fejem, majd egyik kezemet a nyaka köré fontam, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam, hogy bebizonyítsam, nekem sem volt ellenemre.

- Bell, most mi lesz? – kérdezte, amikor végre elengedtem.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

Pár percig hallgattunk, a gondolatainkba merülve. A csendet én törtem meg először.

- Gondolom, akkor most megpróbáljuk együtt – vetettem fel kissé bizonytalanul.

- Az jó lenne – motyogta az orra alatt. – Sarának mit mondunk?

- Nem szeretném, ha tudná. Ő még kicsi, nem értené – mondtam félve a reakciójától.

- Felőlem rendben – mosolyogta kedvesen.

A délután hátralévő részét szokásos módon, beszélgetéssel töltöttük. Az évek folyamán kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Rose és Em már az első pillanattól fogva azt hajtogatták, hogy jöjjünk össze. Mindenki nagyon jól kijött vele, kivéve Alice-t. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy barátnőm kifejezetten utálja Jimet. Rossz belegondolni, hogy mit fog mondani, ha megtudja, hogy összejöttünk.

Sara fél ötkor kelt fel, és nagyon örült neki, hogy Jim megvárta, hogy felébredjen. Jim játszott vele, viszont a fürdés előtt elment. Fürdés után Sara bevonult a saját szobájába, még játszani egy kicsi. Gondoltam az esti mese előtt, akkor nyugodtan elmosogathatok. A konyhába igyekeztem, amikor Alice berobbant a házba.

- Mégis, hogy képzelted ezt? – dörrentett rám azonnal.

- Mit? – értetlenkedtem.

- Ne játszd meg magad! Tudok rólad és Jimről – bökte oda idegesen.

- Ah! – Ekkor esett le, hogy mitől akadt így ki pöttöm barátnőm. – Régóta kerülgettük egymást. Most úgy gondoltuk, adunk a másiknak egy esélyt.

Ha Alice ember lenne, akkor most vörösödne a dühtől, így viszont a szemei váltottak át a mondatom hallatán éjfeketévé, és szűkültek össze.

- Mi lesz Edwarddal? – kérdezte mérgesen.

- Mi lenne? – értetlenkedtem.

- Van egy közös gyereketek – dobta be az aduászt viszonylag nyugodtabban.

- Nincs közös gyerekünk. Csak nekem van gyerekem – közöltem vele kimérten.

- Ő az apja – erősködött.

- Számomra ő senki. Rég túlléptem rajta. Ezt neked is el kell fogadnod, hogy soha nem lesz már olyan, hogy Edward és én. Törődje bele, hogy most olyan van, hogy Jim és én – érveltem.

- Ezt még nem játszottuk le – közölte, és felöltötte azt a vigyorát, amiből tudtam, hogy készül valamire. – Megyek, megnézem a kedvenc unokahúgomat.

- Csak egy unokahúgod van – incselkedtem vele.

- Éppen ezért a kedvencem – mosolyogott most már ő is.

Karon fogva léptünk be Sara szobájába, aki a játékai között volt elborulva. Elaludt játék közben. Óvatosan felvettem, betettem az ágyába, és alaposan betakargattam.

A hétfő hamar elérkezett, így hamarosan ovis lesz a lányom, én pedig újra elkezdek dolgozni.

- Anya, szerinted szeretni fognak engem az oviban? – kérdezte, amikor már úton voltunk.

- Sara, téged mindenki szeret – nyugtattam.

- Ahogyan téged is – mondta mosolyogva.

- Sajnos ez így nem igaz, de kedves vagy – magyaráztam neki.

- Jim szeret – közölte vidáman.

Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna egy három éves gyereknek arról, hogy mi van az anyja és egy idegen férfi között?

- Jó legyél, és fogadj szót a dadáknak – búcsúztam Sarától a csoport szoba ajtajában.

- Ígérem, hogy jól fogok viselkedni – mondta, amikor megölelt.

Adtunk egymásnak egy-egy puszit, majd bement a többi gyerek után. Alice azt mondta lesznek barátnői, de attól még féltettem, hiszen ez csak egy új helyzet a számára. Pár percig még néztem, ahogyan odaverődött egy kisebb csoporthoz, majd elindultam a hivatalba.

Amikor beléptem az épületbe, megszállt egyfajta nyugodtság, amit annak tudtam be, hogy szeretek itt dolgozni. Szerencsére mindenki kedvesen fogadott, viszont a megszokott helyemen nem számított olyan nagydolognak, hogy újra látjuk egymást, hiszen Susan és Stacy rendszeres vendég volt nálam, és én is sokat jártam hozzájuk. Időközben Stacy is mennyasszony lett, és engem kért fel a tanújának a nyáron tartandó esküvőjére. Ma nem volt túl sok dolgom, viszont Susan ma tárgyalásra megy, és majd csak holnap tudom meg, hogy sikerült-e megállapodnia a szomszéd város jegyzőjével, és így kell-e partit adnunk. Meló után elmentem Saráért az oviba. Egész úton azt mesélte, hogy milyen jó volt, és alig várja a holnapot, hogy újra játszhasson az új barátnőjével, Jennyvel.

Este átjött Esme, mert régen találkoztunk, és szeretne velem kicsit beszélgetni. Tovább maradt, és megkértem, hogy várja meg, amíg lefektetem Sarát, és utána nyugodtabban tudjuk folytatni a megkezdett beszélgetésünket.

Sara elalvás előtt egy olyan fogós kérdést tett fel, mint még soha, mióta megtanult beszélni.

- Anya, kérdezhetek valamit? – kezdte.

- Egy utolsót, és utána alvás! – figyelmeztettem.

- Nekem van apukám? – tette fel kíváncsian a kérdését.

- Mindenkinek van apukája – feleltem kelletlenül.

- Az enyém hol van? – Hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek, ezért azonnal feltette a következő kérdését: - Azért nincs velünk, mert nem szeret engem?

- Dehogyis! Ilyenre mégcsak ne is gondolj! – keltem azonnal Edward védelmére, bár nem tudom, miért tettem.

- Akkor miért nincs itt? – kérdezte szomorúan.

Tudtam, hogy akármennyire is nem szeretnék, hazudnom kell neki.

- Tudod mi az, hogy katona? – kérdeztem tőle.

- Jasper bácsi katona volt – válaszolta büszkén.

- És tudod, hogy mit csinálnak a katonák? – faggattam tovább.

- Védik a hazát, a nőket és a gyerekeket – mondta mosolyogva.

- Pontosan! Nagyon okos vagy – dicsértem meg egy puszi kíséretében. – Tudod, a katonáknak sokszor nagyon messzire kell utazniuk, hogy megvédjék a hazájukat. Van, hogy hiába akarnának hazamenni a családjukhoz, nem tudnak, mert a főnökük…- nem tudtam befejezni, mert közbe vágott.

- Parancsnoknak hívják a főnöküket – oktatott ki, nekem pedig le kellett vonnom a következtetést, miszerint Jazz sokat mesélt neki a katonai életről.

- Szóval, nem mindig engedi a parancsnok, hogy addig hazautazzanak, amíg harcolni kell az ellenséggel – fejeztem be a magyarázatot.

- Az apukám katona? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, az apukád katona, és ezért nincs velünk – hazudtam neki, és életemben most először nagyon nehezemre esett.

- Akkor szeret engem – szűrte le a lényeget.

- Igen! Apa nagyon szeret téged – nyugtattam egy újabb hazugsággal.

- Téged is? – kíváncsiskodott. Nem feleltem, amiből téves következtetésre jutott. – Ha téged nem szeret, akkor én sem szeretem őt.

- Apa mindkettőnket nagyon szeret, és nagyon szomorú, amiért nem lehet velünk. – Kezd a hobbimmá válni a lányomnak való hazudozás.

- Apa egy hős? – kérdezte boldogan a gondolattól.

- Igen, a te apukád egy igazi hős – erősítettem meg a hitét, de nem akartam erről többet beszélni. – Most már alvás!

- Szeretlek! – köszönt el, amikor betakartam.

- Én is téged! Aludj jól! – búcsúztam tőle.

Már majdnem kiléptem a szobából, amikor még utánam szólt.

- Anyu, van róla fényképed? – kérdezte álmosan.

- Majd megkeressük őket az egyik nap – ígértem neki, majd kimentem.

Megálltam az ajtaja mellett, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Nehezebb volt Edwardról beszélnem, mint hittem. Miután sikerült megnyugodnom, elindultam a nappaliba, hogy lekössem valamivel a figyelmemet, mert ezek után biztos, hogy ma nem fogok aludni. Ahogy beléptem a nappaliba, nagyon megijedtem, amikor megláttam Esmét.

- Megijesztettelek? – kérdezte kedvesen.

- Kicsit – vallottam be. – Elfelejtettem, hogy itt vagy.

Esme kedvesen mosolygott rám, majd amikor mellé ültem, megfogta a kezem, és felém fordult.

- Köszönöm – mondta, de értetlenkedő tekintetem láttán magyarázatba fogott. – Köszönöm, hogy szép képet építettél fel a fiamról Sarában.

Erre nem tudtam mit mondani. Lehet, nem is kell rá válaszolni, így csak rámosolyogtam Esmére, és hozzábújtam, mint egy kisgyerek az anyjához. Késő estig beszélgettünk, de Edward rácsörgött, hogy merre van, mert aggódik érte.

- Egyre többet gyanakszik – mondta Esme, amikor kikísértem.

A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, és elképzelésem sem volt, hogy mit kellene tennem. Elmondjam-e Edwardnak az igazat, vagy se? Meddig hazudjak Sarának az apját illetően? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak a leginkább, és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak azt vettem észre, hogy megcsörrent az ébresztőm. Bementem Sarához, hogy felébresszem, de már ébren volt, és a ruhái között válogatott.

- Azt hiszem, ma valami kevésbé csinit veszek fel – közölte, amikor beléptem a szobájába.

Komolyan mondom, hogy három évesen van olyan szövege, hogy sokszor majd’ hanyatt vágom tőle magam. Mondjuk ilyen nagynénikkel, és nagybácsikkal ez nem is csoda. Reggeli után azonnal indultunk, és az oviban boldogan mutatta be nekem a barátnőjét. Jenny nagyon kedves kislány, és a szüleit is ismerem, mert egy rendezvénynek, amire hivatalos voltam, ők voltak a házigazdái.

Susannak sikerült megállapodnia a jegyzővel, így három hét múlva fogadást tartanak, hogy bejelentsék a két város testvérszerződését. Azonnal neki is vágtam a szervezésnek, ami évről évre gyorsabban megy, hála a kialakított kapcsolataimnak. Nem sokat voltam bent az irodában, mert voltak olyan dolgok, amiket szerettem személyesen intézni, míg a többit letudtam egy-egy telefonhívással, vagy egy emaillel. Mivel túl sok minden volt mára, így felhívtam Esmét, hogy menjen már el Saráért az oviba. Az ebédemet Stacyvel fogyasztottam el, de nem esett valami túl jól, és a torkomban is kezdett már jelentkezni az a bizonyos égető érzés. Ez csak annyit jelent, hogy mielőtt hazamegyek, el kell mennem vadászni. Egy hónapja voltam utoljára, így már éppen időszerű a következő.

- Szombat délelőtt eljössz velem ruhát nézni? – kérdezte Stacy, amikor fizettünk.

- Persze! Mikor és hol találkozzunk? – lelkesedtem az ötletért.

- Megfelel, ha kilencre érted megyek? – kérdezte.

- Tökéletes – feleltem, majd elváltunk egymástól, hogy ki-ki mehessen a saját dolgára.

Szerencsére mindent el tudtam intézni, amit akartam, így nyugodt lelkiismerettel vághattam magam az erdőbe. Két szarvas, és egy őz elfogyasztása után idejét éreztem hazaindulni a lányomhoz, aki már biztos nagyon várt.

- Anya, megkeressük a képeket? – kérdezte, amikor megérkeztem.

- Azonnal – feleltem kicsit kelletlenül.

Nem igazán tudtam, hol van az a doboz, mert amikor költöztem, Rose pakolt be és Alice ki. Mivel sehol sem találtam, felhívtam Alice-t, ha már megígértem a gyereknek. Sara izgatottan bontotta ki a cipős dobozt, amibe az elfeledni kívánt emlékeimet zártam.

- Ő az? – kérdezte, amikor kezébe akadt az első kép.

- Igen, ő az apukád – mondtam, és amint megláttam, azonnal éreztem az oly rég tapasztalt fájdalmat.

- Nagyon szép – állapította meg. – Ezt megtarthatom? – kérdezte arról a képről, ami a kedvenc közös képünk volt.

- Ha szeretnéd, akkor igen.

Sara boldogan szaladt át a képpel a kezében a saját szobájába, én pedig az aranymedált szorongattam. Furcsa volt újra emlékezni. Nem hittem volna, hogy ennyi idő után is ugyanúgy fog fájni az, hogy becsapott, mint majdnem négy évvel ezelőtt.

Nem sok időm volt szomorkodni, mert Esme bejött a szobámba.

- Szereted még? – kérdezte, amikor leült mellém.

- Mindig is szeretni fogom, de nem tudnék újra vele lenni – feleltem őszintén.

- Mi történt, amiért így haragszol rá? – érdeklődte.

- Erről nem szeretnék beszélni – mondtam, majd visszaraktam a medált a helyére, és elraktam a dobozt.

Nem sokkal később megjelent Jim is, ezért Esme idejét látta távozni.

- Jim, nézd csak!– kiáltotta Sara. – Ő itt az apukám – mutatta meg Jimnek az Edwarddal közös képemet.

Láttam, hogy Jimet eléggé rosszul érinti a dolog, de a kicsinek nem mutatott ebből semmit.

- Boldognak tűnnek az anyukáddal – jegyezte meg.

- Most is azok – ecsetelte neki Sara. – Tudod, ők nagyon szeretik egymást, csak apa nem tud velünk lenni, mert katona, és a hazát védi.

Jim erre nem tudott mit mondani. Egy darabig még hármasban játszottunk, majd eljött Sara fürdetésének az ideje.

- Jobb, ha most már megyek – mondta Jim, amikor Sara megindult a fürdő irányába.

- Kérlek, maradj! Beszélgessünk egy kicsit – marasztaltam.

- A nappaliban leszek – közölte, és elindult az említett helyiség felé.

Sara ma szerencsére korábban elaludt, mint szokott, így hamar vissza tudtam menni Jimhez.

- Sajnálom, amiért kellemetlen helyzetbe kerültél Edward miatt – kértem tőle bocsánatot, amiért végig kellett hallgatnia, hogy Edward milyen.

- Ne sajnáld. Számítottam, hogy egyszer eljön majd annak az ideje, hogy kérdezzen róla – mondta, majd megölelt, és megcsókolt.

A következő néhány hét nyugodtan telt. A fogadás is remekül sikerült, amin Edward is ott volt, de sikerült úgy intéznem, hogy ne vegyen észre. Emmett természetesen azóta is ezzel viccelődött, és újabban ő is és Jazz is, kaméleonnak hív. Hétvégére Stacy kisajátította Sarát, így a hétvégét Jimmel kettesben töltjük.

Már több mint egy hónapja vagyunk együtt Jimmel, így úgy érzem, ideje, hogy előrébb lépjünk. Jim már többször is kezdeményezett együttlétet, de eddig mindig visszautasítottam. A zuhanyból kilépve, egy szál törölközőben lépkedtem Jim felé. Átkaroltam a nyakát, majd megcsókoltam. Óvatosan ölelt meg, majd hanyatt döntött az ágyon. Finoman csókolgatta a nyakamat, kulcscsontomat, közben kezével fedezte fel a combomat. Elkezdtem kigombolni az ingjét, de megállított.

- Biztos, ezt szeretnéd? – kérdezte vágytól csillogó szemekkel. Nem feleltem, csak magamhoz vontam egy újabb csókra.  

Amikor közeledett a gyönyör, mindent elrontottam.

- Edward – nyöszörögtem, és addig, amíg Jim be nem fejezte kényeztetésemet, fel sem fogtam, mit mondtam.

Jim letörten kezdett el öltözködni, nekem pedig elképzelésem sem volt, hogy most mi tévő legyek.

- Figyelj, én nem…- kezdtem volna, de közbevágott.

- Ne magyarázkodj, kérlek! – mondta kedvesen. – Még mindig őt szereted.

- Félreérted…- Megint nem engedte befejezni a mondatot.

- Bell, ezen nincs mit félreérteni – szögezte le. – Jó volt, szép volt, de nekem ennyi jutott.

- Ne menj el – kérleltem, bár nem sok értelme volt azok után, amit tettem.

- Semmi értelme maradnom – mondta, majd megölelt, és a fülembe súgta: - Beszélj Edwarddal, és adj neki még egy esélyt.

Időm sem volt válaszolni, mert mire magamhoz tértem már csak az ajtó csukódását hallottam. Igaza volt Jimnek, beszélnem kell Edwarddal. De még is, mit mondhatnék neki? Nem tehetem meg, bármennyire is szeretném, mivel neki ott van Tanya, és szereti őt, mert ha nem szeretné, akkor nem hagyott volna el.

Nem tudtam, mihez kezdjek, így felhívtam Rose-t, hogy jöjjön át. Azért őt hívtam, mert ő nem olyan elfogult Edwarddal szemben, mint Alice. Fél órán belül meg is érkezett.

- Baj van? Olyan gondterheltnek látszol – közölte, amikor leült a kanapéra. 

- Lefeküdtem Jimmel – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert Rose azonnal közbevágott.

- Jó volt? Nem volt gond? – kérdezgetett.

- Nem volt gond, amíg Edwardnak nem szólítottam – mondtam, és Rose egy pillanatra lemerevedett.

- A bátyám nevén szólítottad? – hüledezett, de csak bólintottam, mert ez eléggé kellemetlen volt számomra. – Jim mit szólt?

- Szakítottunk, és azt mondta beszéljek Edwarddal.

- Oh, sajnálom! – mondta, majd megölelt.

- Nem tudom, mit csináljak – közöltem.

- Szereted? – érdeklődte.

- Azt hiszem igen, de ő engem nem – mondtam letörten.

- Honnan veszed ezt a marhaságot? – förmedt rám.

- Onnan, hogy tudom, miért hagyott el – jelentettem ki határozottan.

- Azért, mert hülye volt, és azt hitte, neked ez lesz a legjobb – felelte mosolyogva, még is mérgelődve.

- Nem ezért. Azért hagyott el, mert ultimátumot kapott a barátnőjétől, hogyha nem szakít velem, akkor ő el fogja hagyni Edwardot – mondtam letörten, és a könnyem is megeredt.

Rose pár percig csak tátogott, míg meg nem találta a hangját.

- Edwardnak sosem volt előtted senkije – közölte határozottan. – Honnan szedted ezt a badarságot?

- Tanyától. Ő a barátnője – feleltem most már kissé bizonytalanul.

- Megölöm – csattant fel barátnőm.

- Ne tedd! – kaptam utána. – Hiszen érthető, hogy beleszeretett, Tanya gyönyörű.

- Nem Edwardot, hanem Tanyát – mondta, amikor ismét elindult.

- Ő aztán nem tehet semmiről – keltem azonnal a védelmére.

- Akkor, hogy tudd, elmondom, hogy Edward és Tanya utálják egymást – felelte foghegyről.

- Attól, hogy most összekaptak valamin, még nem jelenti azt, hogy nem szeretik egymást – magyaráztam Rose-nak az egyértelműt.

- Ennyire nem lehetsz bolond! – csattant fel, majd megmagyarázta az okát annak, hogy miért akarja megölni Tanyát. – Tanya olyan negyven évvel ezelőtt bepróbálkozott Ednél, de ő visszautasította. Azóta Tanya állandóan szemétkedik Edwarddal, amitől ő a falra tudna mászni.

Nem nagyon találtam szavakat. Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, kinek, és mit higgyek. A fejem is elkezdett zúgni az összevisszaságtól. Ilyenkor bánom igazán, hogy csak félig változtam át.

- Beszélnem kell vele – motyogtam erőtlenül.

- Éppen itt az ideje – szögezte le, majd elővette a telefonját. – Itt a telefonszáma. Innen már csak rajtad áll vagy bukik a dolog.

Hálásan bólintottam Rose-nak, majd beírtam a mobilomba a számát. Pár perc múlva megszólalt Rose.

- Egyébként, ha ezt három évvel ezelőtt elmondtad volna, akkor már rég együtt lehetnétek, és nem kellene állandóan Edward savanyú képét néznünk – mondta mosolyogva.

- Rose, én akkora egy idióta vagyok – mondtam bosszankodva. Rose csak helyeslően bólogatott.

Hogy is hihettem egy idegennek? Miért nem akartam túllépni a büszkeségemen, hogy elmondjam valakinek? Eszmefuttatásomat nem tudtam tovább folytatni, mert sms-em jött.

,,Egy húsz perc múlva találkozzunk a Talonban! Cullen névre foglaltam asztalt. Élet-halál kérdése. Egyedül gyere!”

Nem nagyon tudtam mire vélni Emmett üzenetét, de azonnal elkezdtem szedelőzködni.

- Ki volt az? – kérdezte Rose.

- Em, és találkozni akar velem – mondtam bizonytalanul.

- Oké, akkor induljunk – pattant fel Rose is azonnal.

- Azt írta, hogy egyedül menjek – mondtam, majd amikor láttam, hogy Rose-t ez elszomorítja, hozzátettem: - Biztos ajándékot akar neked venni, és nem akarja, hogy lásd.

- Milyen igazad van! – lelkesült fel azonnal. – Lehet az évfordulónkra, mivel már csak két hét, és ünnepelhetjük, hogy hozzámentem ahhoz a nagy mackóhoz.

Kíváncsian léptem be a Talonba, hogy vajon mi lehet Emnek ennyire fontos. A pincér odakísért az asztalhoz, de Em még nem volt sehol. Gondoltam, addig jól elleszek az egyik újságommal, így azt kezdtem el olvasgatni.

- Natalie? – kérdezte egy nagyon ismerős hang.

Felnéztem az újságból, és egy döbbent szempárral találtam szemben magam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Szerencsére, vagy éppen ellenkezőleg, Edward hamarabb meg tudott szólalni.

- Bella? – kérdezte megdöbbenve.

- Hello, Edward! – köszöntem remegő hangon.

Egy valamit tudtam, és ez zakatolt a fejemben: Ez most kínos lesz!