20. Fejezet: Babavárás

20. Fejezet: Babavárás

(Bella szemszöge)

A parti óta sok ajánlatot kaptam. Különböző rendezvényszervező cégek ajánlottak új állást, illetve jó néhány facér férfi próbálkozott közeledni felém. Minden ajánlatot elutasítottam. Nem akartam új munkahelyet, férfit aztán meg végképp nem. Utóbbit Stacy nagyon rossz szemmel nézte. Ilyenkor mindig rákérdeztem, hogy esetleg megfeledkezett az állapotomról, és azért beszél zöldségeket, vagy a szerelem teljesen elcsavarta a fejét. Egyébként, ha akartam volna párt, sem találtam volna, mert Alice valahogy mindig megakadályozza, hogy valakihez közelebb kerüljek.

- Alice, te reménykedsz valamiben? – kérdeztem az egyik ilyen alkalommal.

- A remény hal meg utoljára, és amíg nem árulod el, mit csinált a bátyám, addig nem tudok segíteni – közölte velem kissé mérgelődve.

- Nincs miben segíteni. Nagyon jól elvagyunk egymás nélkül – jelentettem ki.

- Szerintem meg egy gyereknek két szülőre van szüksége – mondta, majd megadta a kegyelemdöfést. – Te ezt igazán tudhatnád.

Nem feleltem rá, inkább beleszürcsöltem a teámba. Elvált szülők gyermekeként valóban tisztában voltam vele, milyen, ha egyedül nevelek. De az én esetem teljesen más, mint anyámé volt. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha mellettem lennének, és láthatnák majd az unokájuk növekedését. Viszont az élet, vagy a sors mást szánt nekem, de így sem lehet okom panaszra.

Holnap lesz a tizennyolc hetes ultrahang, és Alice azt mondta holnap kiderül a baba neme. Emmett és Rose szeretnének bent lenni, mert köztük nagy vita megy, hogy mi is lesz, így azonnal tudni akarják, amint Carlisle kimondja.

Ismételten délutánra kértem időpontot, mert attól, hogy péntek van, nem szerettem volna kikérni a napot. Rose-ékkal a kórház parkolójában találkoztunk. Ők Edward kocsija mellett parkoltak, én a parkoló túlsó végén.

- Azt hittem, eltévedtél – üdvözölt a nagymedve.

- Neked nem mindegy, mikor derül ki, hogy keresztlányunk lesz? – kérdezte Rose.

- Azt akartad mondani, hogy keresztfiúnk – javította ki Em.

- Inkább menjünk, mert én ezt már nem bírom elviselni – javasoltam, és elindultam az épület felé.

Mióta újra összejárunk, ők állandóan ezen vitatkoznak. Jazz megnyugtatott, hogy az semmi, amit előttem művelnek, mert Esme figyelmeztette őket, hogy ne bosszantsanak, de amit otthon csinálnak, az ennél is rosszabb. Jazz azt is elárulta, hogy mindketten bevásároltak már egy csomó mindent a babának. Rose természetesen mindenből rózsaszínt, míg Em kéket vett. Ma végre véget vethetünk ennek.

- Ne haragudj a késésért, csak feltartottak – magyarázkodtam Carlisle-nak.

- Semmi gond, most én is megváratlak – kérdőn néztem rá, így megmagyarázta: - Be kell néznem egy beteghez, addig feküdj fel a vizsgálóra. Pár perc, és jövök.

Kérésének eleget tettem, így az asztalon fekve, hasamról felhúzott pólóval hallgattam a keresztszülők vitáját.

- Kicsikém, ne haragudj Em bácsira, amiért fiúnak nevez – mondta Rose, miközben puszit nyomott a meztelen hasamra.

Em csak elégedetten mosolygott, egy olyan ,,úgyis nekem lesz igazam” arckifejezéssel. Már nem a kíváncsiság miatt akarom tudni, hogy mi lesz, hanem, hogy ezek ketten végre befejezzék az állandó vitatkozást.

- Na, adjunk valakinek igazat – mosolygott Carlisle, amikor visszatért.

- Természetesen nekem – mondta Em fülig érő vigyorral az arcán.

Rose és Carlisle csak a fejét ingatta, én pedig már meg sem szólaltam. Két hónapja ezt hallgatom. Ideje ennek véget vetni.

- Nagyon szépen fejlődik – jegyezte meg Carlisle. – Pont akkora, amekkorának lennie kell.

- Fiú? – türelmetlenkedett Em.

- Mindjárt azt is megnézzük, de vannak fontosabb dolgok – dorgálta meg fiát.

Rose és Em nem igazán véli a ,,Csak egészséges legyen!”- elvet.

- Szia, Gyönyörűm! – érintettem meg a monitort, mert Carlisle végre felénk fordította.

- Kérlek, üdvözöljétek ezt az egészséges kisasszonyt! – mondta mosolyogva Carlisle.

- Kislány! – kiáltotta hangosan Rose, de Carlisle csendre intette.

Lányom lesz. Egy gyönyörű kislány.

- Köszönöm Bella! – csókolgatott körbe Rose.

- Lány – suttogtam, és boldogan hallgattam a szívverését, és néztem őt a monitoron.

Az én kislányom. Csak erre tudtam gondolni.

- Lesz egy kicsi Bellánk – mondta Em vigyorogva. – Remélem, olyan idétlen lesz, mint te!

- Em, te javíthatatlan vagy – vigyorogtam rá vidáman.

- Tudom – közölte, és közben le sem lehetett vakarni az arcáról a mosolyt.

- Nem ezt kell mondani – böktem oldalba, amikor felkeltem az ágyról.

Úgy láttam, attól, hogy fiút várt, örült a lánynak is.

- Fel kell hívnod Esmét – mondta Rose, és a kezembe nyomta, a már kicsöngő telefont.

- Lányom lesz – meséltem vidáman.

- Egy kislány! – kiáltotta el magát a büszke nagymama.

A család női tagjai lányt vártak, a srácok pedig fiút.

- Milyen kislány? – Hallottam meg Edward hangját a háttérben, aki időközben haza is ért.

Esme azonnal kinyomta a telefont, és nekem azonnal elszállt a jókedvem Edward hangjától. A düh és a harag azonnal úrrá lett rajtam, és ha tehetném, kitekerném a nyakát. Végül elhessegettem ezeket a gondolatokat, mert nem akartam, hogy a lányom is érezze, amit én.

Vidáman mentem haza, és az első dolgom az volt, hogy felhívjam Amyt.

- Gilbert lakás – szólt bele Elena.

- Szia, Elena! Bella vagyok – üdvözöltem. – Ide tudnád anyát hívni?

- Aaanyaaaaa – kiáltotta el magát.

- Igen? – szólt bele immáron Amy.

- Lányom lesz – közöltem vele boldogan.

- Úristen! Ez nagyszerű! – lelkendezett, majd kérdések ezreit zúdította rám, amikre mindre válaszoltam egytől egyig.

Mondta, hogy hamarosan valószínűleg meg is mozdul a kicsi, ami eleinte furcsa lesz, de annál kellemesebb érzés már csak az, amikor először ölelem majd magamhoz. Miután letettük a telefont, elképzeltem, milyen lehet egy olyan pici babát fogni.

Mielőtt lefeküdtem volna, felhívott Alice, hogy közölje, többet nem kell félnem a kórházban, mert Edward felmondott, és szeretnének holnapra áthívni magukhoz, hogy végre megnézzem a házukat.

- Mit nem értesz azon, hogy nem akarok találkozni a bátyáddal? – kérdeztem ingerülten.

- Edward elutazik három hétre Angliába – felelte.

- Ne haragudj – kértem tőle bocsánatot, amiért ráförmedtem.

- Nem gond, ha arra a három hétre hozzánk költözöl – ajánlotta.

Elképzeltem, hogy ezt személyesen úgy adta volna elő, hogy bevetette volna a kiskutya-nézését is.

- Rendben. Mikor jössz értem? – nem kérettem magam, mert tudtam, Alice és Em ellen semmi esélyem.

- Amint elindul – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Már nagyon kíváncsi voltam az új házukra, de eddig nem volt alkalmam elmenni hozzájuk. Most a hivatal is zárva lesz egy hónapig, mert valamilyen felújítás lesz, így pont kapóra jön Edward angliai útja.

A kislányom a huszadik héten mozdult meg először. Először megijedtem a furcsa érzéstől, mert akaratlanul is a kishúgom születése jutott eszembe. Azonnal a hasamhoz kaptam, de ott még nem volt érezhető, de belülről annál inkább.

- Valaki! – kiáltotta el magát Em.

- Mi történt? – kérdezte ijedten Esme.

Erre én is kíváncsi lennék.

- Bellának fájásai vannak – mondta idegesen.

- Hívd Carlisle-t! – utasította Esme Emmettet, majd mellém ült. – Nem lesz semmi baj, Kincsem.

- Nincsenek fájásaim – jelentettem ki határozottan, de így is elkéstem, mert Em már tárcsázott.

- De a hasadhoz kaptál, és ijedten néztél – mondta Emmett bizonytalanul.

- Megmozdult, és meglepődtem, mert ez volt az első. És azért tettem a hasamra a kezem, hogy megnézzem, ti éreznétek-e már – magyaráztam.

- Vaklárma – közölte Em Carlisle-jal.

- Akkor én befejezem a vacsorádat – mondta Esme, majd megsimogatta a pocakomat, és adott egy puszit a hajamba.

- Mi van, kis ijedős? – öltöttem nyelvet Emre, amikor mellém ült a kanapén.

- Viccelődj csak, kis mozgáskorlátozott – viccelődött ő is.

Kosármeccset akart nézni, de megkértem, hogy kapcsoljuk ki.

- Egy feltétellel – közölte határozottan.

- Mi lenne az?

- Ki kell találnunk a nevét. Nem hívhatjuk babának – mondta tettetett szörnyülködéssel.

- Áll az alku – mondtam, majd a kezemet nyújtottam, amit el is fogadott.

- Nekem volt egy tökéletes névötletem arra az esetre, ha fiú lett volna – mesélte vidáman.

- Mi lett volna az? – kíváncsiskodtam.

- Hát, mi más, mint Emmett – büszkélkedett zseniális ötletével.

- Szerencse, hogy lány – böktem oldalba.

- Legyen Bella – vetette fel.

- Szó sem lehet róla – ismertettem az álláspontomat.

- Mi lesz a vezetékneve?

- Cullen – feleltem határozottan.

A délután hátralévő részében idétlenebbnél idétlenebb nevekkel fárasztott, és szerencsétlenségemre Jazz mellé társult be. Miért is nem vagyok én ezen meglepődve?

- Megvan! – kiáltotta el magát Jazz. – Ez tökéletes lesz.

Kivételesen nem viccelődni fog szegény lányommal, mert most először komoly képet vágott. A kiáltásra, minden vámpír visszaült hozzánk, akik időközben feladták, hogy elviseljék a két jó madarat.

- Halljuk! – mondta kedvtelenül Rose.

Ő unta meg először, és már nagyon elege volt a hülyeségükből.

- Juanita Esmeralda Maria Cullen – Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg komolyan gondolja-e, vagy sem, mert felvette a pókerarcot.

Egy pillanatra mindenki ledöbbent, és először Emmett tért magához, amire a hangos medvebrummogásból bárki rájöhetett.

- Esmeralda! – kacagta a hasát fogva.

Eddig bírtam, és én is hangosan felkacagtam. Órák óta hallgatom az idétlenségüket, és komolyan ez volt az eddigi legelviselhetőbb ötletük. Természetesen nem így fogják hívni, de ezen már végre lehetett nevetni.

Ekkor viszont nekem jutott eszembe valami, és biztos voltam, hogy ez lesz az igazi, mert Alice mosolyogva bólogatott.

- Sara – Nem mondtam mást, és mindenki elhallgatott, hogy ízlelgesse magában.

Nekem egyre jobban tetszett, de kíváncsi voltam a többiek véleményére is. Ma egész nap ezt csináltuk, és ha valakinek volt egy ötlete, azt odapróbáltuk a vezetéknévhez.

- Sara Cullen – ejtette ki először Esme, majd elmosolyodott.

- Hm…- hümmögött Carlisle, aki a vaklárma után ért haza, mivel lejárt a műszakja. Ő volt az egyetlen, aki nem szólt bele a névválasztásba.

- Nekem tetszik – mondta mosolyogva Rose.

- Imádom, és ő is fogja – közölte Alice.

- Szerintem megtaláltuk neki a tökéleteset – mondta Esme, majd a hasamra tette a kezét. - Szia, Sara!

- Emmett, ha megmered tenni, komoly károkat fogok neked okozni – förmedt Alice Emmettre.

- Márpedig csak így vagyok hajlandó hívni – jelentette ki határozottan.

- Megtudhatnánk, hogy miről van szó? – kérdeztem félbeszakítva egy kibontakozni készülő veszekedést.

- Volt egy látomásom – kezdte, de Em félbeszakította.

- Alice azért akadt ki, mert eldöntöttem, hogy te bárhogy is döntesz, én Esmeraldának fogom hívni – magyarázta Alice kiborulásának okát.

- Nem – jelentettem ki határozottan.

- De…- kezdett volna magyarázatba, de félbeszakítottam.

- Emmett, nem! Nem engedem, hogy csúfolódj a lányomon – közöltem vele, és igyekeztem felvenni a legrondább nézésemet.

- De, Bella…- futott neki ismét.

- Azt mondtam, hogy nem.

Ezután végre Emmett is elfogadta, hogy a lányomat Sarának fogják hívni. Elégedett voltam a választásommal. Lefekvés előtt felhívtam Amyt, és elújságoltam neki, hogy megtaláltam a tökéletes nevet.

A vendégszobában aludtam, mivel máshol nem volt hely. Egyébként ez a ház tökéletes más a forksinak. Furcsa volt úgy az ő házukban lenni, hogy Edward nem volt ott. Nem mintha hiányzott volna…

Huszonöthetes terhesen úgy éreztem ideje berendezni a babaszobát. Már egész nagy volt a hasam, amit nem is igazán értettem, mert eleinte alig akart nőni, de Carlisle azt mondta ez az alkatomból adódik. Jazz már nem is a nevemen szólított, hanem beceneveket ragasztott rám, de most Emmel közösen megakadtak a szuszogó pocak elnevezésnél. Jó érzés volt, hogy végre a családom is érezhette, ha Sara mozgolódott. Bár ez leginkább evés után fordult elő, így ha Cullen volt a közelemben, ennem kellett.

- Eljöttök velem a bababoltba? – kérdeztem egyik alkalommal, amikor a Cullen-házban voltam.

Edward sokat utazott, hol Alaszkába, hol Angliába, aminek senki sem látta az okát rajtam kívül. Tudtam, hogy Alaszkába Tanya miatt megy, Angliába pedig valószínűleg egy másik nő miatt. Undorító.

- Persze, hozom a táskám – pattant fel Alice a kanapéról.

Amíg ő visszaért, addig Rose segített nekem is feltápászkodnom, amit Em és Jazz kitörő nevetéssel díjazott.

A bababoltban teljesen elvarázsolódtunk mindhárman. Esme sajnos dolgozott, így nem tudott velünk jönni, de megígértette velem, hogy ezt-azt megvehet ő. A kisággyal kezdtünk, és úgy a harmadikat megfelelőnek találtuk. Ezt követte a pelenkázó asztal, majd szekrénykék, kiegészítők, babafigyelő, ruhák és a kiskád. Egy hét múlva lesz esedékes a kiszállítás, így átmentünk egy festékboltba, hogy a fiúk holnap ki tudjanak festeni. Rose egy rózsaszín, pillangómintás tapétára szavazott. Egy órás válogatás után sikerült kiválasztanunk a tökéleteset. Halványlila, méhecskemintás tapéta mellett döntöttünk. Így megmarad Esmének a dekoráció vásárlása, mert azokat nem vettük meg, mivel eddig nem tudtuk a szoba színét.

Másnap átjött az egész család, de Emmett érkezett a leghamarabb, így magára vállalta a szoba tapétázását.

- Szegény gyerek – jegyezte meg Em, amikor meglátta a tapétát.

Még aznap neki látott a tapétázásnak. Mondanom sem kell, hogy néhány óra alatt kész lett vele, hála a vámpírsebességének. Mázlista! Én már magamhoz képest is lassultam, pedig még mindig van minimum tizennégy hetem. Alice nem hajlandó elárulni a születése napját, de megígérte, hogy aznap mindenki szabadnapos lesz, hogy velem lehessenek.

- Szép munka! – dicsértem meg Emmettet, mert a gyorsaság nem ment a minőség rovására.

Még ez a szerencséje!

- Jazz, nézd már, hol kell majd szerencsétlennek aludnia! – Nem tudom mi történhetett velem, de Em szavaitól sírva fakadtam, és beszaladtam a szobámba.

- Mi a baj, Bella? – kérdezte Rose aggódva.

- Bolond hormonok – mondtam letörten.

Rose csak mosolygott, és segített felállni, hogy vissza tudjunk menni a többiekhez. Jasper meg sem próbálta használni rajtam a képességét, mert előfordult, hogy nyugtató hullámot küldött felém, mire én törni-zúzni kezdtem. Azt mondta, hogy most kiszámíthatatlanok az érzéseim.

- Rose, gyere csak! Mozog – mondtam neki, amikor leültem a kanapéra.

Természetesen az egész család körülvett, és mindenki meg akarta fogni a hasam, mintha még nem érezték volna, amikor ficánkol.

- Bella, te mikor fogsz átváltozni? – kérdezte Em, miután Sara befejezte a mocorgást.

- Nem tudom – feleltem vállvonogatva. – Carlisle?

- Szerintem az lenne a legjobb, ha szülés után minél hamarabb, mert akkor még ő sem úgy érzi a hiányodat, mintha esetleg négy-öt év múlva tennénk meg – magyarázta, és láttam értelmét annak, amit mondott.

- Kíváncsi vagyok, milyen képességed lesz a pajzsodon kívül – elmélkedett Jazz.

Alice csak vigyorgott, mint aki tudná. Tiszta lökött a csaj, de egyszerűen imádom. Ekkor esett le. Hát persze, hogy tudja! Ő mindent tud.

Másnap be kellett mennem a hivatalba, hogy megszervezzek egy konferenciát Susannak Párizsba. Szerencse, hogy a francia titkárnő tudott angolul, mert nekem a francia nem megy, így csak angolul tudtuk megbeszélni a dolgokat. Azt még aznap délelőtt le is tudtam, viszont a nyakamba varrta egy fogadás megszervezését is. Szerencsére ez sokkal zártkörűbb lesz, mint a jótékonysági bál, így szervezést sem igényel annyit, mint az. A helyi golfpálya megnyitására kellett ez a kis parti.

Azt vettem észre, hogy amióta ennyire látszik a hasam, sokkal előzékenyebbek velem az emberek. Erre példa az, hogy minden időpont foglalt volt az egyik étteremben, ami eléggé elkeserített, és az egyik tulaj úgy döntött, hogy nem akar azzal terhelni, hogy szaladgálok étteremből étterembe, ezért lemondott egy fogadást, és beírta helyette az általam szervezettet. Nem akartam visszaélni az állapotommal, de aznap már az volt a hatodik étterem, és már kezdtem besokallni, így azonnal kaptam a lehetőség után.

- Képzeld, a hétvégén elutazunk New Yorkba! – lelkendezett Stacy, amint visszaértem az irodába.

- Az nagyszerű! – Valóban örültem barátnőm boldogságának.

- Szerinted ott milyen idő van? – kérdezte tanakodva.

- Gőzöm sincs – feleltem őszintén. – Nézd meg a neten! Hátha…

- Egy zseni vagy! – ölelt át óvatosan annyira, amennyire odafért a hasamtól.

Azonnal visszaült a gépéhez, és már pötyögött is. Imádtam ezt a lányt. Olyan, mintha a munkahelyemen lenne egy Alice hasonmás.

Délután fáradtan hagytam el az irodát, majd siettem haza. Gyorsan vettem egy forró fürdőt, hogy kicsit ellazuljak, mert hosszú volt ez a nap. A terhesség előrehaladtával, nem csak mozgáskorlátozott leszek –ahogy Jazz hív mostanában-, hanem egyre fáradékonyabb is. Így esett meg az, hogy elaludtam a kádban, és arra ébredtem, hogy fázok, mert kihűlt a víz. Felöltöztem, majd bementem a kész babaszobába, hogy pakolgassam a ruhákat. Hiába volt még hátra két és fél-három hónapom, mi már teljesen elkészítettük a babaszobát. Szerettem volna biztosra menni, ha esetleg elszámoltunk volna valamit, vagy történne valami.

Egy szerdai napon Stacy beteget jelentett, így én tartottam helyette is a frontot. Természetesen a fél városnak most volt valami baja, és még képesek voltak feltartani az állapotomról való kérdezősködéssel, holott nekem egy fogadást kellett volna szervezni. Mivel a saját munkámmal nem haladtam, estig bent maradtam, és észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, míg a biztonsági őr fel nem világosított, hogy már majdnem éjfél van, és jobb lenne, ha pihennék. Igazat kellett neki adjak. A munka megvár holnap is, de a kisbabám fontosabb. Összeszedtem a holmimat, majd hazamentem.

Stacy kivette a csütörtököt, és a pénteket is, mert nagyon beteg lett. Elkapott valamilyen vírust. Belegondolva, jobb is, hogy nem jött, így legalább nem ragasztja rám a bacijait. Már csak az hiányozna nekem! Szerencsére ebben a két napban csak a szokásos forgalom volt az irodában, így nem kellett túlóráznom, mert bele tudtam zsúfolni a munkaidőmbe a saját munkámat is. Susan elmondta, hogy nagyon büszke rám, amiért az én állapotomban is becsületesen el tudom látni a feladatomat, minden panasz nélkül.

Két hét múlva Stacy felajánlotta, hogy maradjak otthon három napot, mert én is vállaltam helyette. Nem ellenkeztem, mert az ő helyettesítése, és a fogadás megszervezése, eléggé leszívta az energiáimat. Gondoltam, leutazok Amyhez, de amint odaérek, indulhatnék is vissza. Rossz ez a távolság, de telefonon szinte naponta beszélünk. Még nem talált senkit apa helyett, de nem is keres, mert azt megcsalásnak érezné. Egyébként egyszer elszólta magát, hogy még mindig hordja a jegygyűrűt. Örültem volna, ha talál magának valakit, mert megérdemelné a boldogságot. De nem lehet egyszerű két gyerekkel társat találni.

Ekkor jutott el a tudatomig, hogy én is egyedülálló anya leszek, aki ezt még meg fogja fejelni a vámpírsággal is. Ezt mind összevetve egyenlő azzal, hogy soha nem lesz társam. Lehet, bolondságnak hangzik, de nem bánnom. Lesz egy csodálatos kislányom, és ő majd kárpótol mindenért, amit esetleg lemondásnak, vagy veszteségnek éreznék. És nem utolsó sorban van egy csodálatos családom, valamint egy igaz barátnő Stacy személyében.

A felkínált három napot úgy vettem ki, hogy csütörtökön, pénteken és hétfőn otthon tudjak maradni. Így nem három nap lazítás lett belőle, hanem öt a hétvégével együtt. Szombaton átjöttek a lányok, és filmnéző maratont rendeztünk. Jó volt végre lazítani. Carlisle is benézett, és megbeszéltük, hogy jövő héten, kedden benézek hozzá a huszonnyolc hetes ultrahangra. Alig tudtam elhinni, hogy már csak bő tíz hét van hátra a terhességemből, és utána végre a karjaimban tarthatom a lányomat.

Hétfőn az összes Cullen dolgozott, így unalmamban elmentem kismamaruhát vásárolni, mert az eddigiek kezdtek kicsik lenni a hasamra. Az egyik üzletben már legalább egy órája válogattam, amikor megállapítottam, hogy egyedül még ez is lassabban megy. Sikerült találnom két kismama nadrágot, és hat új felsőt. Sarának is vettem még két új rugdalózót, mert egyszerűen nem tudtam őket otthagyni.

Amikor kiléptem az ajtón sikeresen nekimentem valakinek, de szerencsére egyikünk sem sérült meg.

- Ne haragudjon, nem láttam! – szabadkoztam, majd próbáltam lehajolni az elejtett csomagjaimért, de áldozatom megelőzött.

- Hagyja csak! – mondta, de a hangja annyira ismerősnek tűnt.

- Köszönöm! – hálálkodtam, amikor kezembe nyomta a táskákat.

Ekkor néztem fel először, és egy fürkésző aranybarna szempárral találtam szemközt magam. A vámpír nem vett levegőt, amíg meg nem szólalt.

- Bella? – kérdezte hitetlenkedve, és szeme azonnal egy árnyalatnyit sötétült a tüdejébe áramló levegőtől.

- Ezt nem hiszem el! – sóhajtottam.

Alig hittem a szemeimnek. A levegőt is szaggatottabban vettem a kelleténél, és csak egy kérdés körül kattogott az agyam: miért pont itt, és miért pont most kellett neki felbukkannia?!