17. Fejezet: Költözés

17. Fejezet: Költözés

(Bella szemszöge)

Délután sokat beszélgettünk, és meggyőztem őket, hogy ne a Cullen-házban lakjanak, amíg itt vannak, hanem nálam. Carlisle-nak a vendégszobát szántam, viszont barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy mi egy szobában legyünk. Este, vacsora után mindannyian félre vonultunk, ki-ki a saját zugába.

- Alice, kérdezhetek valamit?

- Igen, segítek – felelte ki nem mondott kérdésemre.

Először nem is tudtam, hogyan tudta, mit akarok kérni, de azután leesett, hogy látta. Foglalkoztatott egy másik kérdés is, de nem akartam feltenni. Nagyon haragudtam Edwardra. Az iránta érzett szerelmem lankadni kezdett, és ez csak azért, amiért becsapott engem is, és Tanyát is.

- Mesélj, milyen volt Alaszkában? – kérdezte Alice fürdés után.

- Jó – feleltem tömören.

- Ugye, milyen jó fej Kate meg Irina? – kíváncsiskodott tovább.

- Nekem Tanya a legszimpatikusabb – közölte, és barátnőm olyan szemeket meresztett rám, mintha nem is tudom mit mondtam volna.

A kezdeti rokonszenvem Kate és Irina iránt abban a percben eltűnt, amikor Tanya elmondta, hogy a családja tiltotta meg neki, hogy elmondja nekem az igazat. Kate is tudta jól, hogy mi van Tanya és Edward között, mégis úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Rose öt percen belül fel fog hívni, mert szeretne veled beszélni – mondta Alice, amikor felöltözve visszaértem a gardróbból. – Akarsz vele beszélni?

- Edward a közelében lesz? – kérdeztem, és bíztam benne, hogy Alice érti a célzást.

- Nem – felelte a látomása után.

Egész délután azon ment a vita, hogy Edward megtudhatja-e, vagy sem. Alice még nem egészen törődött bele, de kezdi elfogadni a döntésemet.

Amikor végeztem a fogmosással is, megcsörrent Alice telefonja, aki azt egyből az én kezembe nyomta.

- Nem érdekelsz Alice, beszélni akarok Bellával – üdvözölt, bár ő azt hitte, hogy barátnőm vette fel.

- Én is örülök neked, Rose! – köszöntöttem mosolyogva.

- Bella! Hogy vagy? Mi a helyzet? Mi volt Alaszkában? Hiányzol! – kezdte, és továbbra is mosolyognom kellett Rose reakcióján.

- Jól vagyok. Jó volt. Te is nekem – feleltem tömören.

- Miért kellett Carlisle-nak odautaznia? Beteg vagy? – kérdezte, és hallottam az aggódást a hangjában.

- Edward hol van? – kérdeztem, és ránéztem Alice-re, aki vidáman bólogatott, jelezvén, hogy támogatja az ötletemet.

- Mindenki elment vadászni. Én azért maradtam itthon, hogy beszélhessek veled, míg nincs itthon az a zsarnok – mondta mérgelődve.

- Rose, nagyon jól figyelj arra, amit mondok! – utasítottam komoly hangon. – Elmondom neked, hogy miért volt szükségem Carlisle-ra, és szeretném, ha ezt nem mondanád el senkinek. Még Emmettnek sem. Menni fog?

- Persze, de mond már, mert kezdesz megijeszteni! – szólt rám kedvesen.

- Két hónapos terhes vagyok Edwardtól – böktem ki végül, és féltem Rose reakciójától, mert tudtam, hogy ez a téma kissé rosszul érinti.

Pár másodpercet kellett várnom, míg újra meg tudott szólalni.

- Én is odamegyek – jelentette ki, de nem tudtam válaszolni, mert Rose azonnal letette.

- Két perc múlva indul a reptérre – közölte Alice.

- Le fogunk bukni – mondtam letörten.

- Nem, mert senki sem fogja tudni, hol van Rose – mondta egy látomás után.

- Milyen állapotban van? – kérdeztem félősen.

- Boldog – felelte mosolyogva.

Még beszélgettünk egy kicsit az ágyban fekve, de engem hamar elnyomott az álom. Hetek óta először álmodtam újra azzal a kislánnyal, aki anyának szólít.

Reggel elgondolkodva ébredtem, mert nem tudtam eldönteni, hogy ez valamilyen képesség lenne, vagy egyszerű megérzés, mert már azelőtt álmodtam a kicsiről, hogy tudtam volna a terhességemről. Eszembe jutott, hogy apáék temetését is megálmodtam. Nem volt időm, hogy szomorkodjak, mert Alice tornádóként söpört be a szobámba.

- Rose délután itt lesz, és kérlek, ne akadj majd ki, ha meglátod, miket hozott – üdvözölt barátnőm.

- Oké, megpróbálom majd nem túlreagálni – feleltem mosolyogva.

- Készítettem neked reggelit – mesélte lelkendezve.

- Tíz perc, és lent vagyok – mondtam neki kevésbé lelkesen, mert tudtommal Alice konyhai tudománya felér egy katasztrófával.

Felöltöztem, hajamat kontyba fogtam, majd elindultam a konyha irányába, ahonnan egészen csábító illatok szálltak felém.

- Jó reggelt! – üdvözölt Carlisle.

- Neked is – köszöntöttem, majd odaléptem hozzá, és nyomtam egy puszit az arcára.

- Csak ülj le, és egyél! – utasított barátnőm, és félve néztem Carlisle-ra, aki csak mosolygott.

- Ezt nem tudom mindet megenni – jelentettem ki, amikor megláttam a hatalmas tálcát.

- Fogadjunk? – kérdezte Alice kacéran.

- Inkább nem – adtam meg magam vidáman.

Most, hogy tudtam, mellettem állnak a szeretteim, igazán boldognak éreztem magam. Igaza volt Alice-nek. A tálca egész tartalmát megettem. Reggeli után kiszellőztettem a házban, majd megkerestem Carlisle-t.

- Bejöhetek? – kérdeztem a vendégszoba ajtajában, mert nem akartam megzavarni az olvasásban.

- Persze, gyere csak! – invitált beljebb.

- Edward egyszer mesélte, hogy van nőgyógyászi végzettséged – kezdtem, de ő feleletként csak bólintott. – Szeretném megkérdezni, hogy lennél-e az orvosom?

Carlisle arcán egy nagyon boldog mosoly jelent meg, majd felállt, és odalépve hozzám megölelt.

- Köszönöm a megtiszteltetést – felelte. – Mikor volt az első vizsgálatod?

- Körülbelül másfél hete – válaszoltam.

- Akkor a következővel még ráérünk egy olyan két hetet – mondta, majd átkarolva lementünk Alice-hez a nappaliba.

Sokat beszélgettünk, leginkább a babáról. Ebéd után megkértem Alice-t, hogy fogjunk akkor hozzá apa holmijainak az összepakolásához. Amikor kinyitottam apa ruhásszekrényét, meglepetten fordultam az ajtóban ácsorgó Alice-hez és Carlisle-hoz.

- Gondoltuk, túl fájdalmas lenne neked megtenned, így az éjjel mindent összedobozoltunk – magyarázta barátnőm, kérdő tekintetem látván.

- Köszönök mindent – mondtam a könnyeimmel küszködve.

Válaszolni nem tudtak, mert egy hangos kiáltás szállt felénk.

- Hahó! Megjöttem! – hallottuk meg Rosalie hangját.

- Rose! – kiáltottam fel vidáman, és leszaladva a lépcsőn, a nyakába vetettem magam.

- Úgy hiányoztál! – mondta, miközben megpusziltuk egymást.

- Ne is mond! Te is kimondhatatlanul hiányoztál! – mondtam, és elkezdtem a nappali felé húzni.

Miután leültünk, Alice és Carlisle is üdvözölte Rose-t.

- Szóval, mit tudunk a babáról? – érdeklődte, miközben a hasamat simogatta. Carlisle neki is elmondta, amit nekem.

- Rose, segítsek behozni a csomagokat? – kérdezte barátnőm egy huncut kacsintás kíséretében.

- Olyan jó, hogy végre itt vagytok velem – mondtam Carlisle-nak, mivel csak ő maradt velem.

- Bella, elmondhatom Esmének, hogy nagymama lesz? – kérdezte félve.

Jól esett, hogy úgy fogják szeretni a kicsit, mintha vérrokonok lennénk, de az még jobban, hogy nem a hátam mögött mondja el neki, hanem előtte engedélyt kér rá.

- Ha szerinted a boldogságtól tud ügyelni a gondolataira, akkor igen – feleltem neki mosolyogva.

- Edward nem használja a képességét, mióta elmentünk – mondta. Értetlenségem kiülhetett az arcomra, mert megmagyarázta. – Mindegyikünk gondolata körülötted forgott, amit nem igazán tudott elviselni.

Ennyire rossz volt neki rám gondolnia? Ennyire szereti Tanyát, hogy még a gondolatomtól is irtózik? Nem volt időm a kérdéseimre választ találni, mert két barátnőm berobbant a nappaliba. Carlisle felment az emeletre, hogy elmondja a nagy hírt.

- Ezek itt a tieid – mutatott Rose egy öt hatalmas szatyor által képzett csomaghegyre.

- Mik ezek? – kérdeztem izgatottan, amikor letérdeltem a csomagok elé.

- Kismama ruhák – jelentette ki büszkén.

- Felvásároltad az egész boltot? – kérdeztem mosolyogva, miközben a harmadik táskát nyitottam ki.

Egy-egy csomag olyan hat-hét felsőt tartalmazott. Szorozzátok be nyugodtan! Rose kissé túlzásba esett, de nem fogom neki felróni, hiszen magának ilyeneket nem vehet. Akkor meg miért rontsam el a kedvét?

- Dehogyis! – mondta mosolyogva. – Csak próbáltam úgy vásárolni, hogy ahogy nő a hasad, úgy legyenek egyre nagyobbak.

- Mind nagyon gyönyörű! Köszönöm – hálálkodtam, amikor végeztem velük.

- Ezek pedig a kicsié – mondta, és egy nagyobb halomra mutatott.

- Megígérted, hogy nem borulsz ki – figyelmeztetett Alice, amikor kinyitottam az első táskát.

- Mindegyikből vettem fiúsat is, meg lányosat is – közölte Rose vidáman.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy legalább egy éves koráig nem kell vennem semmit.

- Nagyon szépek – mondtam, majd megöleltem.

Carlisle vidáman jött le az emeletről, majd odalépve hozzám átölelt és megpuszilt.

- Ezt Esme küldte – mondta mosolyogva. – Ide akart jönni, de meggyőztem, hogy inkább maradjon.

- Köszönöm.

A délután hátralévő részét tervezgetéssel töltöttük, és támadt egy ötletem, aminek Rose biztos örülne, de félek, hogy Alice megsértődne. Rose elment vadászni, és akkor Alice olyat mondott, amin nagyon meglepődtem.

- Nyugodtan kérd fel Rose-t – mondta vidáman.

- Nem haragudnál érte? – kérdeztem kicsit aggódva, hogy őt meg megbántom.

- Dehogyis! Örülnék neki, ha Rose-t olyan boldognak láthatnám, mint a látomásomban, és amúgy is…- a mondatot nem fejezte be, ami engem eléggé zavart.

- Amúgy is? – kíváncsiskodtam.

- Én leszek a kedvenc nagynénje – felelte boldogan, majd lehajolt a hasamhoz, és nyomott rá egy puszit.

Míg Rose visszaért a vadászatról, aludtam egy órácskát, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Miután felkeltem, felhívtam Amyt, hogy jöjjön át ma este, hogy bemutathassam Carlisle-t, és közben megkértem, hogy ne mondja el nekik, amit megtudtam Alaszkában.

- Rose, beszélhetnénk? – kérdeztem, amikor megérkezett.

- Persze! Miről lenne szó? – érdeklődte.

Leültem a nappaliban a kanapéra, és mutattam neki, hogy kövesse a példámat.

- Tudom, hogy eléggé megvisel, hogy nem lehet saját gyereked – kezdtem, de félbeszakított.

- Ne aggódj, nem érint rosszul, hogy neked ez megadatott, sőt kifejezetten boldoggá tesz – nyugtatott.

- Örülök. De nem csak erről akartam beszélni – mondtam, majd folytattam: - Tudom, ez nem megszokott a vámpíroknál, de szeretném, ha majd megkeresztelnénk a babát. Arra gondoltam, hogy te meg Em lehetnétek a keresztszülei.

- Komolyan mondod? – kérdezte vidáman, és hevesen bólogattam, hogy meggyőzzem. – El sem tudom mondani, hogy milyen boldoggá tennél vele. Köszönöm!

Nem sokkal később Amy is megérkezett, és hozott egy újságot, amiben le van írva, hogy mit ajánlott enni egy kismamának. Hamar megtalálta a közös hangot mindhármójukkal, és amikor elment megsúgta, hogy szimpatikusak neki a Cullenek, kivéve Edwardot.

Még három napot voltak itt, de vissza kellett menniük, ha nem akarjuk, hogy Edward gyanút fogjon. Megadták a számukat, hogyha bármi van, el tudjam őket érni.

- Vigyázz Magatokra! – búcsúzott Carlisle.

- Ne aggódj! Igyekszem vigyázni az unokádra – nyugtattam.

- Mindennap hívj fel! Ha nem teszed, akkor én foglak téged – mondta Rose, miután elengedtük egymást az ölelésből.

- Hamarosan találkozunk – köszönt el Alice.

- Vezessetek óvatosan! – mondtam, amikor beszálltak a kocsiba.

Alice Rose-zal ment, Carlisle pedig egyedül. Ezt a felosztást ő kérte, mert elmondása szerint, nem bírta volna elviselni egyik lányt sem a kocsijában.

Délután átmentem Amyhez, mert rég láttam a kicsiket. Elena is és Aaron is örültek nekem, méghozzá annyira, hogy ott kellett aludnom, hogy én vigyem őket az oviba.

Így teltek a napjaim a következő másfél hétben, amíg Alice, Rose és Emmett be nem állítottak hozzám.

(Emmett szemszöge)

Már három napja, hogy a kis cicuskám eltűnt. Elmentünk vadászni, és mire visszaértünk már nem találtuk. Olyan magányosnak éreztem magam nélküle, Jazz szerint vicces vagyok, amiért így sírok az asszony után.

- Neked könnyű, te tudod, hol van Alice! – förmedtem rá.

- Szerintem utánuk ment, de miért nem hívod fel? – kérdezte jóindulatúan Esme.

- Mert ahhoz nyuszi – kekeckedett Jazz.

Vissza akartam vágni, de semmi sem jutott eszembe.

- Biztos jól van, különben már megszólalt volna a vészjelzője – szólalt meg Mr. Én Tudom Kinek Mi A Legjobb.

Pont vissza akartam volna szólni valamit, amikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn Rose bébi száma jelent meg.

- Merre vagy? – kérdeztem kicsit sem kedvesen.

- Holnap indulunk haza, tehát két nap múlva otthon vagyunk! – közölte vidáman.

Minek örül? Majd megvonásban részesítem, és akkor majd megtanulja, hogy ilyet ne csináljon velem még egyszer.

- Rose, tudsz jönni? – hallottam meg a vonal túlsó végén Bella hangját. Bella?!

- Cica, hol vagy? – kíváncsiskodtam.

- Mennem kell, ha hazaértem mindent elmondok! Szeretlek – búcsúzott, és választ sem várva letette a telefont.

Szóval ők hárman elmentek Bellához, engem meg itthon hagytak. Azért ezt nem vártam volna egyiküktől sem. Vajon Esme tud róla?

- Esme, eljönnél velem vadászni? – kérdeztem.

- Tegnap voltatok – mondta bizonytalanul, majd rákacsintottam, és szerencsére vette a lapot. – Indulhatunk.

Legalább háromszáz métert rohantunk be az erdőbe, amikor már biztonságban éreztem a gondolataimat.

- Te tudtad, hogy Bellához mentek? – tértem a lényegre azonnal.

- Csak ma tudtam meg – mondta mosolyogva.

- Miért? – kíváncsiskodtam.

- Bella terhes Edwardtól – felelte vidáman.

- Hogy mi?!

- Pontosan, de Edward nem tudhatja meg, mert Bella nem akarja. Szóval ügyelj a gondolataidra!

Nem igazán tudtam mit mondani, ami nálam nagyon ritkán fordul elő. Egy vámpírnak gyereke lesz?  Amikor visszaértünk Jazz furán nézett rám, és pár perc múlva magyarázatot is kaptam rá.

- Em, minden oké? Olyan megdöbbentnek érezlek – közölte a diagnózist.

Mivel Edward a házban volt, nem tudtam elmondani, hogy mi a helyzet, ezért küldtem neki egy sms-t.

- Jazz, minden oké? Olyan megdöbbentnek érezlek – idéztem a szavait, amiért cserébe egy felém repülő díszpárnát kaptam, ami a kezemben szét is szakadt. – Ejnye, Jazzi! Ez volt Esme kedvenc párnája!

- Em, húzz innen, amíg még nyugodt vagyok – fenyegetőzött, de nem bántam.

Végre bunyó! Erre várok már mióta.

- Mi az, ha nincs itthon az asszony, felgyülemlik benned a feszültség? – kérdeztem kajánul és, hogy jobban idegesítsem, még a szemöldökömet is emelgettem.

- Em, ha nem akarod, hogy nagyon elverjelek, akkor békén hagysz! Az előbbi infó eléggé letaglózott…– mondta, de nem tudta befejezni, mert megjelent Edward.

Jazz-zel összenéztünk, majd elvigyorodtunk.

- Nektek meg mitől van ilyen jó kedvetek? Az előbb még egymásnak akartatok ugrani – morgolódott.

- Nem mindenkinek kell olyan életuntnak lennie, mint neked – viccelődtem vele.

- Holnap elutazom Alaszkába – jelentette be.

- Végre nem kell néznünk azt az aszott fejedet – lelkendeztem.

- Te mekkora bunkó vagy! – vágta a fejemhez.

- De legalább nem vagyok akkora hülye, hogy szó nélkül elhagyjam az állítólagos szerelmemet – közöltem vele, majd levágódtam a kanapéra, és bekapcsoltam a TV-t.

Két nappal később…

- Olyan jó, hogy Edward elment! Így nyugodtan kifaggathatjuk őket a kis trónörökösről – mondtam vidáman Esmének.

- Nem biztos, hogy fiú lesz – világosított fel.

Ebből arra következtettem, hogy ő titkon lányra vágyott. Elképzeltem, hogy hogyan nézne ki, és rá kellett jönnöm, hogy akármi is lesz, szép lesz, mivel gyönyörű az anyja.

A nappaliban már tűkön ültünk, amikor meghallottuk a közeledő autókat. Azonnal kis is suhantunk a teraszra, hogy üdvözöljük a három sunyi kis csavargót.

- Nagyszülők leszünk! – lelkendezett Esme, amikor Carlisle átölelte.

- Jól eltűntél – mondtam Rose-nak, majd szenvedélyesen megcsókoltam.

- Képzeld, mi leszünk a keresztszülők! – mesélte vidáman az asszonykám.

Bementünk a házba, és leültünk a nappaliba, hogy mindent elmeséljenek. Miután megvolt a mesedélután, mindannyian félre vonultunk a szobáinkba. Nem bírtam tovább magammal. Azonnal letepertem Rose-t, aki ugyanolyan mohó volt, mint én. Minden együttlétünkkor igyekeztem úgy bánni vele, mint a hímes tojással, nehogy eszébe jusson az utolsó emberi napja, de most nem tudtam erre gondolni. Amikor letéptem róla a ruhákat, csak az zakatolt a fejemben, hogy még többet akarok belőle kapni.

- Olyan boldog vagyok – mondta három órával, és három menettel később.

- Tudom, hogy elképesztő vagyok – jegyeztem meg mosolyogva, de cserébe egy pofont kaptam.

- Annyira idióta tudsz lenni! – pattant ki sértődötten az ágyból.

Ezt remekül elintéztem! Nem is én lettem volna.

- Jajj, Cica! Tudod, hogy csak viccelődök – próbáltam menteni a menthetőt.

Nem jártam sikerrel. Rose bevonult a fürdőnkbe, és magára zárta az ajtót. Megrántottam a vállam, majd lementem a nappaliba, ahol Alice rajzolgatott valamit.

- Jazz? – kérdeztem, amikor elterültem a kanapén.

- J. Jenksnél – felelte, miközben folytatta a rajzot.

- Miért? – kíváncsiskodtam.

- Bellának intéz iratokat – válaszolta tömören.

- Mit csinálsz? – kérdezte Rose Alice-t, amikor leért a nappaliba, de még véletlenül sem nézett volna rám.

Úgy sem bírja sokáig nélkülem.

- Rajzolok.

- Mit? – kérdeztük egyszerre Rose-zal, amit ő egy szúrós pillantással díjazott.

- Egy olyan házat, ami tetszene Bellának. Ti fogjátok megvenni, mert mi Esmével, és Jazzel a bútorokat intézzük.

- Bella ide fog költözni? – tettük fel megint egyszerre ugyanazt a kérdést, de végre Rose elmosolyodott.

Nem véletlenül vettem feleségül. Mindig, vagy legalábbis többnyire, egy rugóra jár az agyunk.

- A lényeg, hogy ne emeletes legyen – jelentette ki Törpilla.

- Akkor? – kérdezte Rosie meglepetten.

- Földszintes, három szobás, nappalis – felelte, majd kiadta a parancsot, miszerint azonnal lássunk hozzá a kereséshez, és mindet nézzük meg személyesen.

Miután Rose is elkészült, bepattantunk a BMW-be, és indultunk is. Amíg ő öltözködött, én kinyomtattam néhány - a közelben eladó- ház címét.

- Olyat kell keresnünk, aminek nagy az udvara, hogy tudjak fogócskázni az unokaöcsémmel – közöltem Rose-zal.

- Unokahúgunkkal – javított ki.

Nem lett volna értelme vitatkozni vele, mert úgyis hajtotta volna a saját igazát. Körülbelül a tízedik házra mondtuk azt mindketten, hogy ez megfelel. Eddig is volt olyan, ami tetszett volna nekem, de az nem nyerte el Rose tetszését, és ugyanez volt fordítva is. Le is fixáltuk a krapekkal, hogy holnap újból találkozunk, hogy elintézzük a papírokat, és átadja a kulcsot. Nem volt olcsó annak ellenére, hogy nem nagy ház, viszont annál szebb. Pont olyan, ahol nevelkedhet az unokaöcsénk.

- Edward miért nem tudhat a fiáról? – kérdeztem visszafele.

- Lányáról – javított ki ismét. – Nem tudom. Bella csak annyit mond, hogy nyomós oka van rá, de Alice szerint az Alaszkában tett látogatásával van kapcsolatban.

- Mit keresett Alaszkában? – kérdeztem meglepetten.

- Minket keresett – felelte, majd elővette a határidő naplóját, és elkezdett számolgatni valamit.

Amikor hazaértünk két bőrönd fogadott minket a nappaliban.

- Alice! – kiáltott idegesen Rose. – Miért pakoltad össze a ruháinkat?

- Mert indultok Belláért – jelentette ki határozottan.

- Minek? – kérdeztem, bár örültem, hogy végre találkozhatok Hugival.

- Szerinted minek vettetek házat? – kérdezte, mire összenéztünk Rose-zal. – Ugye vettetek?

- Holnap akartuk megvenni – mondtam félve, hogy nekem ugrik.

- Elment az eszetek? Ilyen kicsi IQ-val rendelkeztek? Mondtam, hogy vegyetek egy házat – förmedt ránk. – Hol van az a ház? Elmegyek, megveszem én, ha rátok még ennyit sem lehet bízni.

Leírtuk neki a címet, majd megfogtam a bőröndjeinket, és betettem a csomagtartóba.

- Remélem, az nem fogja meghaladni a képességeteket, hogy elhozzátok Bellát – szúrt még oda indulás előtt.

- Sajnáljuk, hogy nem vagyunk olyan tökéletesek, mint te – vágtam vissza, mire húgom sértődötten bevonult a házba.

Beszálltunk, és már indítottam is.

- Teljesen megzakkant – mondtam útban Forks felé.

Két nap múlva fogunk odaérni, ha nem lesz útközben valahol út lezárás.

- Ismered milyen – jegyezte meg, majd megsimította a combomat.

Nem kellett volna! Félre húzódtam az úton, majd magamra rántottam szexi kis feleségemet. Szűkösen voltunk a kocsiban, de megoldottuk.

Két óra múlva már folytattuk is az utunkat, ami abból állt, hogy Rose folyamatosan panaszkodott, hogy kócos lett a haja.

Két nap múlva megérkeztünk Forksba. De régen jártam itt. Na jó, így belegondolva, nem is olyan régen. Hamar odaértünk Bella házához, aki szerencsére itthon volt. Kinyitotta az ajtót, és először megdöbbent, majd megölelte Rose-t.

- Hali, Hugi! Rég láttalak – mondtam, majd megöleltem.

- Nekem mondod?! – mondta mosolyogva, miközben beengedett minket.

- Hogyhogy csak ketten? – kérdezte kíváncsian.

- Érted jöttünk – jelentettem ki vidáman.

- Értem, és mégis miért? – kíváncsiskodott.

- Ő még nem is tud róla? – fordultam Rose-hoz.

- Gratulálok – bökte oda. – Arra gondoltunk, hogy mindenkinek jobb lenne, ha közelebb lennél hozzánk, így vettünk neked egy házat.

- Mit csináltatok? – kérdezte ingerülten.

Ez nem sok jót jelent. Ember legyen a talpán, aki megbirkózik egy nő haragjával. De inkább a Belláéval, mint Alice-ével.

- Vettünk neked egy házat, hogy a közelünkbe tudj költözni – mondta kedvesen Rose.

- Nem megyek Edward közelébe – jelentette ki határozottan.

Ez jó jel! A költözés ellen nincs kifogása, csak Mr. Balfék ellen.

- Nyugi, Hugi! Ő nem tud semmiről semmit, és nem is fogtok találkozni sem, mert ez a külvárosban van, mi meg tudod, az erdőben lakunk, hogy Esme bujkáljon a többi néni elől – mondtam neki, felelevenítve a kis Elena beszólását.

Bellán látszott, hogy gondolkodik, és próbálja mérlegelni a helyzetet.

- Rendben – adta meg magát. Ez könnyebben ment, mint gondoltam. – Mikor kellene indulnunk?

- Amilyen hamar csak tudunk, mert Carlisle szeretne megvizsgálni – világosította fel az asszonykám.

- Oké! A holnap megfelel? – kérdezte.

- Nem akarok akadékoskodni meg ilyenek, mert örülök neki, hogy a közelből nézhetem a bénázásaidat, de hogyhogy ilyen hamar beleegyeztél? – kérdeztem, és még a fejem is megvakartam, hogy elég hatásosnak tűnjön az értetlenkedésem.

- Ami ideköthetne, az már mind eltűnt. Ti elmentetek, apáék meghaltak. Miért maradnék? – tette fel a költői kérdést.

- Mi összepakoljuk a ruháidat, te addig búcsúzz el Amytől, hogy kora reggel tudjunk indulni – adta ki a parancsot Rose.

Olyan kedves egy nő. Sértődékeny, hisztis, de hihetetlen szíve van. Bellával pedig nagyon hamar megtalálták a közös hullámhosszt. 

Három nap múlva megérkeztünk Bella és a kisfia új házához. Eddig minden simán ment, és már csak abban kell bíznunk, hogy nem bukunk le Edward előtt. Senki sem támogatja Bella ötletét, de inkább eltitkoljuk az öcsém elől, minthogy mi se láthassuk majd. Már csak egy jó kis név kellene a kis srácnak. Már öt órája gondolkodtam, mire megtaláltam a tökéleteset: Emmett.