7. Fejezet: Phoenix

7. Fejezet: Phoenix

(Bella szemszöge)

Már egy hónap is eltelt a Mount Bakerben eltöltött hétvégénk óta. Szerencsére azóta nem történt semmi különleges. Értem ez alatt, hogy nem estem le egy lépcsőről sem, sőt el sem estem. Edward személyében egy őrangyalra tettem szert, aki amint meglátja, hogy megbotlok, rögtön utánam kap, nehogy ismételten komolyabb sérüléseket szerezzek.

Egyik délután, mikor Edward a matek házival kínzott, váratlanul megcsörrent a telefon. Én pedig el sem tudtam képzelni, hogy ki kereshet minket a vezetékes vonalon.

Felvettem, és meglepetésemre Renée számát jelezte.

- Szia, Anya! – köszöntöttem.

- Kicsikém, de jó hallani a hangodat! – üdvözölt.

- Hogyhogy a vonalason hívtál? – kíváncsiskodtam.

- A mobilod ki van kapcsolva – felelte kedvesen.

- Biztosan lemerült – jegyeztem meg mellékesen. – Hogy vagytok? Hogy van a kistesóm?

- Jól vagyok, már kezd látszani a pocakom – mesélte büszkén. – Azért hívtalak, hogy elmondjam, hogy kishúgod lesz.

- Úristen! Ez komoly? De jó! – lelkendeztem. Persze, már tudtam róla, de ezt anyunak nem mondhattam el.

- Arra gondoltam, hogy lenne-e kedved jövő hétvégén meglátogatni, és babacuccokat vásárolni? 

- Hát hogyne! Majd megbeszélem Charlie-val, és utána foglalok le jegyet – morfondíroztam hangosan.

- Ami azt illeti, apád már rábólintott – közölte. – Kérdezd meg Edwardot, hogy szeretne-e ő is jönni!

- Mindenképp. Bár nem sok esélyt látok rá, mert mintha említettek volna valami családi programot – magyarázkodtam.

- Akkor csak ketten leszünk, mert Phil is elutazik. Viszont most mennem kell, mert csengettek.

- Vigyázz magadra, Anyu! – köszöntem el.

- Te is, Kincsem! Szeretlek – tette le a telefont.

- Gondolom, hallottad – fordultam Edwardhoz.

- Mindent, és tudod jól, hogy nem mehetek – mondta kissé letörten.

- Tisztában vagyok vele. Ezért is mondtam, hogy családi programod van.

- Hmm…- sóhajtotta, amit nem tudtam mire vélni.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian, bízva abban, hogy beavat a gondolataiba.

- Semmi különös, csak eszembe jutott, hogy milyen könnyen kezeled azt, hogy nem vagyok ember – magyarázta.

- Tudod jól, hogy tőled semmi sem választhat el – vettem egy mély levegőt, és így folytattam: - Kivéve, hogy míg odaleszek hétvégén, találsz egy másik csajt, aki legalább fele annyira szeret, mint én.

- Egy gond van az egésszel. – Érdeklődve figyeltem, hogy ebből mit fog kihozni. – Mégpedig az, hogy ez még viccnek is rossz. Nálad tökéletesebb, szeretőbb, és gyönyörűbb lányt el sem tudok képzelni.

- Tökéletes válasz – mondtam, miközben közelebb léptem hozzá, és megcsókoltam.

A délután most is hamar eltelt, mint minden nap, amit Edwarddal tölthetek. Este, mielőtt elment, még sakkozott kicsit Charlie-val. Mondanom sem kell, hogy ismételten mattot adott apámnak.

- Csaló – közöltem vele, mikor elköszöntünk egymástól.

Az egész héten a hétvégi kiruccanásomra készültem, mivel már régen láttam anyámat. Hiányzott, de annyira nem, hogy visszaköltözzek hozzá, és ezzel elhagyjam Edwardot.

Pénteken nem mentem iskolába, hogy Port Angelesből a legkorábbi repülővel el tudjak indulni. A repülőtérig Edward vitt ki kocsival, hogy még azt a kis időt is együtt tudjuk tölteni. Körülbelül négyórányi repülés után, ismét Phoenixben voltam. Félév után először. Nagyon szokatlan volt a hőség, mivel Forksban sosincs meleg. Az utas váróban megpillantottam a már gömbölyödő Renée-t, és Philt. Úgy szaladtam oda hozzájuk, mint egy kisgyerek, aki már rég nem látta a szüleit.

Anyával legalább öt percig öleltük egymást, majd Philt is üdvözöltem. Mielőtt elindultunk volna, még megpusziltam Renée hasát, és hivatalosan is bemutatkoztam a kishúgomnak.

- A szobád ugyanúgy van, ahogy hagytad – mondta anyám, mikor bepakoltunk a szobámba.

- Azt hittem, hogy majd átalakítjátok a kicsinek – értetlenkedtem.

- Dehogyis! Ez mindig a tiéd marad. A kicsinek a vendégszobát fogjuk berendezni – magyarázta, majd megpuszilt, és magamra hagyott, hogy kicsomagoljak.

A pakolás nem tartott sokáig, mivel csak egy kisebb bőröndöt hoztam magammal, amiben a tanulnivalóm, és a piperéim voltak. Ruhákat azért nem hoztam, mert minden nyári holmimat, amire Phoenixben szükségem van, itt hagytam. Forksban nem venném túl nagy hasznát egy-egy shortnak, vagy miniszoknyának.

Délután elmentünk vásárolni pár babaholmit. Vettem a kicsinek egy nagyon aranyos rugdalózót, amin ez a felirat állt: ,,Legjobb testvér”.

Szinte az egész napunkat a bababoltban töltöttük. Kérdeztem anyát, hogy nem túl korai-e még, de azt mondta, hogy húsz hetesen egyáltalán nem. Mivel én ehhez nem értek, ráhagytam a dolgot. Este töltött cukkinit készítettünk, ami Phil tetszését nem nagyon nyerte el, de a húgomét annál inkább. Evés után legalább negyed órán keresztül mozgolódott. Nagyon furcsa volt érezni.

- Na, és Edwarddal, hogy álltok? – kérdezte Renée vacsora után.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedtem.

Azt hiszem, kezd a hobbimmá válni, hogy nem értek kérdéseket, vagy épp egy egyszerű kijelentő mondatot.

- Fél éve vagytok már együtt…- nagy levegőt vett, majd folytatta:-… gondolom, fontolgatjátok, hogy előrébb lépjetek.

- Mi? – Nem igazán értettem semmit, de aztán leesett, mire is célozhatott. – Nem feküdtünk még le egymással, ha erre voltál kíváncsi.

- Akkor még nem akartok nagymamát csinálni belőlem – nyugtázta.

- Eddig még szóba sem került – mondtam letörten.

- Szóval, te már szeretnéd, de Edwardban már kevésbé vagy biztos – szűrte le a lényeget. Mindig is jól átlátott rajtam.

- Úgy érzem, hogy készen állok rá, viszont ő még próbálkozni sem próbálkozott. – Elmeséltem a kiruccanásunkat, amikor visszaélhetett volna a helyzettel, mégsem tette.

Este sokáig beszélgettünk, hiába kérleltem anyámat, hogy feküdjön le, mert a kicsi miatt többet kell pihennie, de ő hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy most a nagyobbik lányának van rá szüksége. Éjfél környékén mindketten nyugovóra tértünk. Nem tudtam elaludni, így felhívtam Edwardot. Hallottam a hangján, hogy örült a hívásomnak. Miután letettük a telefont gyorsan letusoltam, és közben rájöttem, hogy beszélnem kell Edwarddal arról, hogy mikor szeretnénk szintet lépni a kapcsolatunkban.

Az álom hamar utolért, mivel nagyon kimerült voltam az utazástól, és az éjszakázástól. Másnap csak késő délelőtt ébredtem fel, így az első étkezésem az ebéd lett. Ebéd után felöltöztem, és lementünk Renée-vel a tengerpartra sétálgatni, és napozni.

- Nem hiányzik a meleg? A napsütés? – kérdezte, mikor fagyiért indultunk.

- Igen is, meg nem is – feleltem őszintén.

- Ezt kifejtenéd?

- Hiányzik a napfény, és a hőmérséklet, de leginkább te – mondatom hallatán elmosolyodott, majd megpuszilt. – Viszont nem hiányzik, mert Edward a hűvös, és esős éghajlattal jár együtt.

Renée-nek könnyű volt az érzéseimről beszélnem, mivel ő igazán megértett. Sokszor egy félmondatból is tudta, hogy mit akartam vele kifejezni.

A nap nagy részét itt töltöttük, csak este mentünk haza. Phil nem volt otthon, edzése volt. Miután felmentem, és letusoltam, visszamentem anyához a nappaliba. Pont egy baba-mama műsort nézett a TV-ben, mikor leültem mellé. Eléggé kifáradhatott a nap folyamán, mivel az adás alatt el is szenderedett.

Átkapcsoltam egy másik adóra, ahol egy izgalmasnak ígérkező film ment, amikor Renée hirtelen a hasához kapott, és rémülten nézett rám.

- Anya, mi a baj? – kérdeztem aggodalmaskodva.

- Az nem lehet! Még nem! – mondta rémülten.

- Anya, mi a baj? – ismételtem meg a kérdésemet, de már ideges is voltam, mert nem tudtam, mi történhetett.

- Azt hittem fájásom van, de lehet csak begörcsöltem a fagyitól – válaszolt életem leghosszabb perce után. Megnyugodtam, mert láttam, hogy már ő sem rémült.

- Úgy megijesztettél. – Megkönnyebbülten fújtam ki, az eddig bent tartott levegőt. – Hozzak valamit?

- Sajnálom – Megsimogatta a karomat, majd a pocakját. – Nem kérek semmit, köszönöm.

Együtt néztük a filmet, és popcornt ettünk, mint régen. A filmből már nem sok volt hátra, amikor anya az egyik kezével ismét a pocakjához kapott, a másikkal a fotel karfáját markolászta.

- Anyu! Mi történt? – kérdeztem aggódva, és volt egy olyan sejtésem, hogy nem a fagyi miatt van.

- Azt hiszem… - nem tudta befejezni a mondatát, mert sírni kezdett. Tudtam mire gondolt, mert nekem is az jutott eszembe.

Felszaladtam a telefonomért, és hívtam a mentőket. Nagyon hamar kiértek, de nem tudtak semmi komolyat mondani. Ők is arra gondoltak, hogy csak begörcsölt, mivel nem jelentkezett újabb rosszullét. Viszont anyám rémült arcát látva, nem tudtam nekik hinni. Majd csak akkor fogok megnyugodni, ha az orvos azt mondja, hogy mindketten rendben vannak.

Amint beértünk a kórházba felhívtam Philt, hogy siessen. Közben Renée-t elvitték különböző vizsgálatokra. Felhívtam Edwardot, hogy mit lát Alice, de rácsaptam a telefont, mielőtt válaszolhatott volna, mert kijött anyám orvosa.

- Doktor Úr! Mi történt? Ugye jól vannak? – kérdeztem türelmetlenül.

- Nyugodjon meg, az anyuka is, és a baba is jól van. Csak a kicsi úgy döntött, hogy hamarabb fog megszületni – közölte, mintha az időjárásról beszélgetnénk.

- Az nem lehet! – csattantam fel. – Még nem születhet meg, hiszen még csak félidős terhes.

- Nem lesz semmi baj. Bízzon bennem! Most mennem kell bemosakodnom. – Ahogy kimondta már ott sem volt, és láttam, ahogy eltolták anyut a szülőszoba irányába.

Miközben vártam, hogy hírt kapjak Renée-ről megérkezett Phil is. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Egy óra múlva kilépett az orvos.

- Az anyuka jól van, most alszik. Hamarosan bemehetnek hozzá…

- És a testvérem? – szakítottam félbe az orvost.

- Sajnálom, de a kicsi nagyon hamar jött a világra. Nem tudtuk megmenteni. Fogadják részvétemet.

Nem tudtam felfogni, amit mondott. A húgomnak nem eshetett baja. Az nem lehet!

Leültem a legközelebbi székre, majd zokogni kezdtem. Érzékeltem, hogy Phil is ugyanolyan állapotban volt, ha nem rosszabban, hiszen a gyerekét vesztette el. Egyszer egy ápolónő lépett ki anyu szobájából.

- Magukat hívatja – mondta kedvesen, és mikor elhaladtunk mellette, megsimította Phil vállát.

Anya szörnyű állapotban volt, csak zokogott, és zokogott. Órákon keresztül ültünk az ágya mellett, és sírtunk. Este magára hagytuk, hogy hazamenjünk zuhanyozni, és átöltözni.

Ahogy hazaértünk megcsörrent a telefonom. Edward volt az.

- Szerelmem, úgy sajnálom – kezdte, amiből kikövetkeztettem, hogy Alice látta.

Nem tudtam mit mondani neki. A gyász ismételten elővett. Edward nem kérdezgetett, egyszer sem kellett megszólalnom. Én sírtam, ő közben vígasztalt. Mikor kissé lenyugodtam, átadta Alice-nek a telefont.

- Bella, én úgy sajnálom! Ha hamarabb észrevettem volna, akkor időben beérhettetek volna, és akkor most nem… - nem engedtem, hogy tovább folytassa az önmarcangolást.

- Alice! Te nem tehetsz róla. Senki sem tehet – mondtam neki szomorúan. – Most mennem kell. Mond meg a bátyádnak, hogy szeretem, és még egy darabig itt maradok. Szia!

Nem vártam meg, hogy válaszoljon, mert ennyit bírtam beszélni.

Anyát hamar kiengedték a kórházból, és mire hazaért, elcsomagoltam az eddig vásárolt, illetve kapott babaholmikat. Szerencsére nem lett depressziós. Az orvos azt mondta azért, mert én vagyok neki, és így fontosnak érzi, hogy ne essen össze, mert a másik gyerekének szüksége van rá. A héten még nem mentem vissza Forksba. Úgy terveztem, hogy majd a temetés után.

A héten láttam, ahogy Renée egyre jobban viseli. Már nem zokogott állandóan. Persze szomorú volt, és sokat sírt, de nem zárkózott be.

A temetés egy héttel később volt, mint ahogy elvesztettük a kicsit. Rettenetes volt látni azt a pici koporsót. Anya végig a kezemet szorongatta, és tudtam jól, hogy ettől egy kis erőt nyer.

Vasárnap indultam vissza. Megkértem, hogy ne kísérjenek ki a reptérre, hanem inkább legyenek kicsit kettesben. Az úton sokszor elpityeregtem magam, de közel sem volt olyan szörnyű, mint amilyennek hittem. Port Angelesben Edward várt rám. Amint meglátott elém szaladt.

Ahogy átölelt, biztonságban éreztem magam, és újra elővett a sírás.

- Minden rendben lesz – nyugtatgatott, és én hittem neki.

Tudtam, hogyha ő velem lesz, akkor minden helyre jön majd. Az utat csendben tettük meg. Edward egyik kezével az enyémet fogta, a másikkal vezetett. Charlie már az ajtóban állt, mikor megérkeztünk. Megölelt, majd bekísért a házba. Edward el akart menni, de kértem, hogy maradjon. Mellette kevésbé látom feketén a világot. Egész este feküdtünk az ágyamon, és csak öleltük egymást.

Valószínűleg elaludhattam, mert arra ébredtem, hogy valaki keltegetett.

- Édesem, ébresztő! – hallottam meg Edward hangját. De ő mit keres reggel a szobámban?

- Hány óra? – kérdeztem félálomban.

- Fél hét.

- Akkor tényleg fel kell kelnem – mondtam letörten.

Gyorsan kipattantam az ágyból, majd felöltöztem. Ruhát nem kellett választanom, mert Edward már odakészített egy kupacot az ágyam végébe, és ha jól láttam, akkor az iskolás táskám is össze volt pakolva.

- Köszönöm – hálálkodtam, mikor beszálltunk az autóba.

- Ez csak természetes, hiszen szeretlek – mondta, majd odahajolt hozzám, és finoman megcsókolt.

Erre már nagy szükségem volt. Úgy vágytam erre a csókra, mint éhező egy falat kenyérre.

Az iskola parkolójában találkoztam a többi Cullennel is. Mindegyikük megölelt, és részvétet nyilvánított. Emmett kivételesen visszafogta magát, aminek nagyon örültem. Rosalie-t szerintem legalább annyira megviselte a húgom elvesztése, mint anyát, vagy engem. Ez valószínűleg azért lehetett, mert ő soha sem eshet teherbe.

Edward most a megszokottnál is figyelmesebb volt. Nem kellett mondanom, hogy mire van szükségem, ő a nélkül is tudta. Mindig igyekezett a kedvemben járni, és most, hogy tényleg szükségem volt a törődésére, ő kérés nélkül mellettem állt.

- Nem szeretnél kicsit lepihenni? – kérdezte, mikor hazavitt.

- Nem. Inkább ennék egy pár falatot – láttam rajta, hogy ez jó kedvre derítette, mivel tegnap óta nem ettem egy falatot sem.

Megettem egy melegszendvicset, és egy narancsot. Miután végeztem vele, felmentünk a szobámba, és megcsináltuk a házi feladatokat.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte, mikor kész lettünk minden iskolai teendőnkkel.

- Nem igazán tudok mit mondani. Fáj, hogy elvesztettem, de kevésbé visel meg, mintha ismertem volna. Tudom ez gonosz gondolat, de így érzem – Valóban aljas dolognak éreztem, hogy így vélekedtem a történtekről.

- Egyáltalán nem az. Szerintem érthető – próbált nyugtatni. – Majd idővel túl lesztek rajta.

Az elkövetkezendő két hétben egyre jobb kedvem lett. Már nem gondoltam annyit a kisbabára, és kevésbé fájt, mint eddig. Most már tudtam nevetni is, és Emmettel csipkelődni. Sokat segített az, hogy Edward állandóan mellettem volt. A segítségével tudtam ilyen hamar túltenni magamat a történteken.

A hazatérésem utáni harmadik héten, már újra önmagam voltam. Persze sokszor gondoltam a húgomra, de már inkább úgy, hogy egy jobb helyen van, és a nagymamái vigyáznak rá.

Egyik délután Charlie azzal állított haza, hogy át kell mennie néhány napra a szomszéd megyébe, ezért megkérte Edwardot, hogy addig aludjon itt, hogy ne legyek egyedül éjszakánként.

Aznap este, mikor apám elutazott, rákérdeztem Edwardnál egy olyan dologra, ami már egy ideje motoszkált a fejemben.

- Edward, kérdezhetek valamit? – mindig így kezdem, ha kínos témáról van szó. Le kellene róla szoknom.

- Tudod jól, hogy bármit – válaszolta, és még egy féloldalas mosollyal is megajándékozott.

- Te kívánsz engem, mint nőt? – belepirultam a kérdésembe, mert eddig ez nálunk tabu téma volt.

- Persze, hogy kívánlak – mondta kedvesen.

- Annyira, hogy le is feküdnél velem? – azt hiszem, mire végeztem a kérdéssel, már rákvörös voltam.

- Gondoltam már rá – éreztem, hogy valamit elhallgatott előlem, ezért rákérdeztem.

- De?

- Csak nem tudtam, hogy te is akarnád-e. Nem akartam semmit sem siettetni – magyarázta, és én hittem neki.

- Én szeretném – mondtam szégyenlősen, és most végre már rá is mertem nézni.

- Akkor majd egyszer megpróbáljuk – Megnyugtatott a tény, hogy ő is szeretné.

- Edward, van itt még valami – kezdtem bele ismételten.

- Mi lenne az?

- Én még nem voltam úgy senkivel – Úgy éreztem erről jobb, ha tud.

- Nyugi, én sem. És ígérem semmit sem fogunk elkapkodni – csókolt meg ismét, majd hozzátette: - Most már ideje lefeküdnöd.

Az álom hamar utolért szerelmem karjai között. Jó volt így elaludni, majd ébredni. Az iskola egyre inkább kezdett számomra tehernek tűnni, annak ellenére is, hogy minden órám közös volt Edwarddal.

Úgy döntöttem, hogy iskola után átmehetnénk a Cullen házba, mivel utoljára az utazásom előtt láttam Esmét, és Carlisle-t. Edward támogatta az ötletemet, így suli után egyből feléjük vettük az irányt. Alice-nek szintén támadt egy ötlete, mégpedig, hogy ma én aludjak náluk. Rábólintottam, hiszen Charlie úgy sincs itthon, de azért felhívtam telefonon, hogy tudjon róla.

- Bella, Kicsim, olyan jó újra látni – ölelt meg Esme, amikor beléptem a házba.

- Titeket is. Hiányoztatok – öleltem vissza először őt, majd Carlisle-t is.

Nagyon figyelmesek voltak velem, mivel egyszer sem hozták fel családom veszteségét. A délután nagy részét Edward szobájában töltöttük, míg nem Alice berontott.

- Bella, elkérhetném a lakás kulcsodat? – kérdezte izgatottan.

- Mire is kell az neked?

- Mivel itt alszol, gondoltam jól fog jönni egy-két holmid, és majd én elhozom őket – mondta, és úgy nézett rám, mintha ennek magától értetődőnek kellene lennie.

- Tehát bele akarod vetni magad a gardróbomba – szűrtem le a lényeget, majd odahajítottam neki a kulcsokat.

- Emmett két percen belül ideér – mondta sejtelmesen.

Természetesen a megérzése most is tökéletesnek bizonyult.

- Hahó, fiatalság! – köszönt az ajtófélfának támaszkodva.

- Miben segíthetünk? – kérdeztem.

- Van kedved játszani?

- Az attól függ… - nem tudtam, hogy mire gondol, így nem ígérhettem neki semmit.

- Xbox?

- Okés, én benne vagyok – lelkendeztem, mert ebben jó voltam.

Lementünk a nappaliba, ahol Alice kivételével már mindenki csak ránk várt. A Dance Central nevű táncos játékkal játszottunk. Még Esme, és Carlisle is beszállt, de ők hamar kiestek. A játék végére már csak Emmett, és én maradtam, ami mindenkinek meglepetést okozott, mivel én voltam a leglassabb a játékosok közül. A döntőt végül Emmett nyerte meg.

Amint befejeztük, és visszavágót kértem Emtől, befutott Alice is egy bőrönddel a kezében.

- Alice, csak egy este alszom itt. Nem gondolod, hogy a bőrönddel egy kicsit túlzásba estél? – kérdeztem viccelődve.

- Ehhez ti nem értetek – rótta meg a családot, mert kinevették, amikor meglátták panaszkodásom tárgyát.

- Ne durcáskodj már – kérlelte Alice-t Jazz. Én nem láttam durcásnak, viszont ő megérezhetett valamit.

Azonban a következő pillanatban ez már jelentéktelennek tűnt. Jasper leültette Alice-t a kanapéra, és mikor a szemébe néztem, megijedtem, hogy baj van, mert tekintette a távolba révedt.

- Edward, mi történt? – kérdeztem tőle aggodalmaskodva.

- Semmi baj, nyugodj meg! Látomása van – ettől megnyugodtam, és már csak azt vettem észre, hogy Alice keze szélsebesen száguld egy papírlapon.

A rajzon két férfit, és egy nőt láttam. Vámpíroknak tűntek, de nem lehettem benne biztos, mivel a rajz fekete-fehér volt. Alice arca, és szeme újra élettel teli volt, és nekem csak ekkor esett le, hogy most láttam először, milyen, ha Alice-nek látomása van.

- Kik ezek? – érdeklődött Jasper.

- Nem tudom – felelte tömören a felesége.

- Mikor érnek ide? – faggatózott tovább Jazz.

- Nem hozzánk jönnek, hanem a Denali-klánhoz - válaszolt készségesen a család jövőbe látója.

- Mit akarhatnak? – szólalt meg most Carlisle.

- Nem tűnnek túl barátságosnak – jegyeztem meg.

Sötétedésig még azon morfondíroztak, hogy kik lehetnek azok a vámpírok a látomásból. Nem tudtak dűlőre jutni, így estére mindenki elvonult a szobájába.

A vacsorát Edward szobájában fogyasztottam el, majd elmentem zuhanyozni. Tusolás után visszamentem Edwardhoz, aki nagyon nyugtalannak tűnt.

- Mi a baj? – kérdeztem, miközben mellé feküdtem az ágyon.

Igen-igen! Az ágyon, mivel időközben beszerzett egy akkor franciaágyat, mint amekkora nekem is van.

- Bella, nekem el kell mennem – közölte, és megrémültem, hogy hova akar menni.

- Miért, és hova?

- Alaszkába, mert a Denaliknak szükségük lehet a képességemre, hogy tudjuk, milyen szándékaik vannak a látogatóiknak – mondta, és tudtam, hogy el kell engednem, hiszen ők is a családjához tartoznak.

- Mikor indulsz? – kérdeztem, és próbáltam uralkodni a hangomon, nehogy megérezze a szomorúságomat, amiért nem lehetünk együtt.

- Egy angyal vagy – válaszolta.

Tudtam, hogy ez a felelet azt jelenti, hogy napok kérdése és el fog indulni.