4. Fejezet: Otthon, édes otthon

4.Fejezet: Otthon, édes otthon

(Bella szemszöge)

Már két hete, hogy leestem azon a nyavalyás lépcsőn. Túl vagyok egy két napig tartó altatáson, ami számomra meglehetősen unalmas volt, és egy gyógyterápiát is sikeresen magam mögött tudhatok. Már elég egy mankó, és azzal is relatív gyorsan haladok. Carlisle ígéretét figyelembe véve, már csak néhány napot kell ezen a rémes helyen töltenem. Bár ami azt illeti, az elmúlt időszakban rendkívül jó társaságom volt. Hol Charlie, hol Cullenék szórakoztattak. Mindent megpróbáltak elkövetni, hogy ne unjam magam halálra. Edward átalakította az órarendjét, így minden óránk közös. Délutánonként együtt tanultunk, mert nem szerettem volna lemaradni a tananyaggal.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? – köszöntött Carlisle, aki már-már olyan számomra, mintha a második apám lenne.

- Köszönöm egész jól, bár már igazán tölteném a napjaimat a saját szobámban. – Hiú ábránd!

 Innen csak akkor kerülök ki, ha evakuálják az épületet valami katasztrófa miatt. Lehet, be kellene telefonálnom a rendőrségre, hogy bomba van elrejtve. Csak nem tartóztatná le Charlie a saját lányát indokolatlan pánikkeltés miatt!

- Pont erről szeretnék veled beszélni. – Vajon hány napot jelent még be, amit ebben a börtönben kell elfecsérelnem? – Mindjárt megírom a zárójelentésedet, és utána felhívom Charlie-t, hogy hazavihet.

- Miiiii??? – Ezt nem tudom elhinni. Ilyen nincs is. - Ez most valami vicc?

- Nem, nem vicc. Kezdhetsz csomagolni, hogy mire apád ideér, kész legyél. Hacsak nem maradni szeretnél még pár napot. – Imáim meghallgattattak!

- Köszönöm Carlisle! Azt hittem innen megyek majd nyugdíjba. – Kuncogott a panaszkodásomon.

Gyorsan elővettem a bőröndömet, és elkezdtem pakolni. Közben támadt egy remek ötletem. Áthívtam Edwardot hozzánk, mivel Charlie-nak vissza kell mennie az őrsre, és arra gondoltam, hogy eltölthetnénk egy tanulásmentes, laza napot. Igent mondott a filmnézős délutánra, bár meg sem lepődtem rajta, hiszen mindketten élünk azon alkalmakkal, mikor kettesben lehetünk. Pont végeztem, mikor a két apám belépett a kórtermembe.

- Itt vannak a papírok, egy hét múlva várlak kontrollra! – bocsájtott utamra Carlisle.

- Köszönök mindent. - Odaléptem hozzá és megöleltem.

A bőröndöt Charlie hozta, míg én is odabicegtem a cirkálóhoz. Egész úton azt ecsetelte, milyen unalmas, és csendes volt nélkülem a ház.

- Apu, te takarítottál? – kérdeztem, miután lehúztam a cipőmet, mivel nem úgy tűnt, mintha két hete gyűlne a kosz.

- Nem én, hanem Esme és Alice – Ezen igazán meglepődtem.

A takarítás semmi sem volt ahhoz képest, mint mikor megláttam a nappalit. Teljesen át volt rendezve. Lehozták az ágyamat, és a kanapé helyére tették. A kandalló mellett pedig egy eddig nem látott szekrény állt. Kérdőn néztem Charlie-ra, aki azonnal magyarázatba is fogott.

- Esme és Alice akadálymentesítette neked a házat, hogy amíg szükséged van a mankóra, se érezd magad kiszolgáltatottnak. – Így mindjárt más. Végül is igazuk volt, mert már ügyesen közlekedtem, de a lépcsőzés még néha gondot okozott. – A lenti fürdőbe pedig csináltattunk zuhanyzót, hogy az is menjen egyedül.

- Köszönöm. – Megöleltem, és egy percig magamhoz szorítottam. Igazán hálás voltam neki, hogy ilyenekre is odafigyel.

- Mennem kell. Gondolom, egyedül is boldogulsz – vigyorgott rám.

- Így már igen.

Mit is csináljak? Lehuppantam az egyik fotelbe, és bekapcsoltam a TV-t. Rögtön egy zene csatornát kerestem, mert Charlie a sporton hagyta. Eszembe jutott, hogy nem kérdeztem rá a szekrényre, ezért felálltam, és belekukkantottam. A ruháim egy részével találtam szemben magam. Alaposan megszemléltem, de csak olyat találtam, amit itthon szoktam hordani, viszont most valami rendes szerkóra lesz szükségem.

- Oké, Bella, menni fog! – biztattam magam a lépcső alján, mert ha jól akarok kinézni, mire ideér Edward, akkor fel kell mennem a ruháimhoz.

Amikor felértem az első emeltre - megjegyezném, hogy körülbelül tíz percembe került- észrevettem, hogy le lett cserélve a szőnyeg. De miért? Amint rákérdeztem magamban, eszembe jutott, amit Edward mondott:

,,Ott feküdtél a lépcső alján, és csupa vér volt körülötted a szőnyeg.” Tehát menthetetlen állapotba került.

Valamilyen boldogságféle kerített hatalmába, amikor beléptem a gardróbomba. Egy óra válogatás után megtaláltam a tökéleteset. Fehér csőszárú farmert, és egy fekete, mintás tunikát választottam. Lebattyogtam a földszintre, és elvonultam tusolni. Végre egyedül. Már dél múlt, mikor kikászálódtam a zuhany alól. A nappaliban öltöztem fel, hiszen senki sem volt a közelben, aki rám nyithatna. Visszamentem a fürdőbe, hogy csináljak valamit a hajammal. Loknikat terveztem, ha esetleg nem tetszene, akkor kivasalom. Végül elégedett voltam az eredménnyel. Tettem fel egy kis szájfényt is, de nem akartam túlzásba esni. Egy órára végeztem a szépítkezéssel, amikor rájöttem, hogy a filmet, amit meg akarok nézni fent hagytam.

- Én ugyan fel nem megyek még egyszer! – mérgelődtem hangosan.

Gondoltam bekapok pár falatot, míg Edward fel nem bukkan.

- Lássuk, mit rejt a hűtő. – Volt egy olyan sejtésem, hogy semmit, de ismételten meglepetés ért, mivel majdnem teljesen színültig volt. Biztos Esme járt itt, hogy apa éhen ne haljon.

Szedtem egy adag makarónit, megmelegítettem, és falatozni kezdtem.

- Nesze neked szájfény… - Remek, már magamban beszélek.

Meg kell valljam, Esme nagyon jól főz. Gyorsan elpakoltam a mosatlant, és beindítottam a mosogatógépet. Előhalásztam egy csomag chipset, és egy tálat, amibe majd kínálni fogom. Ezeket bevittem a nappaliba, majd visszamentem egy üveg üdítőért, és ismét vissza két pohárért. Csak hátráltat a mankó, viszont nélküle még félek, és nem szeretném újra a kórház vendégszeretetét élvezni.

Míg vártam Edwardot, elolvastam az emailjeimet. Öt új üzenetem volt, mind anyámtól jött, amikben ezerszer bocsánatot kért, amiért nem tudott repülni hozzám, mivel Európában voltak. Gyorsan válaszoltam neki, és megnyugtattam, hogy semmi gond, majd jön, amikor tud.

Két órakor még vetettem magamra egy utolsó pillantást, hiszen Edward bármelyik pillanatban megérkezhet. Negyed háromkor megszólalt a csengő. Izgatottan szóltam ki neki, hogy jöjjön be.

- Szia! – mosolygott rám, amitől azonnal olvadozni kezdtem.

- Szia! Gyere, foglalj helyet – intettem neki a fotelek felé. – Hozhatok neked valamit?

- Nem, köszönöm. – Úgy gondoltam, ha nem hát nem, és nyugodtan leültem.

Egy ideig csak csendben ültünk, amikor hirtelen megszólalt.

- Nagyon csinos vagy - jegyezte meg, és elismerően nézett végig rajtam, amitől kissé elpirultam.

- Köszönöm – mondtam zavartan. – Esme nagyon finoman főz – gyorsan tereltem a témát magamról.

- Igen, ő igazán ügyesen mozog a konyhában.

Egy ideig csak néztük egymást, és nem szólaltunk meg, de ez nem volt az a kimondottan kínos hallgatás. Ami azt illeti, szerintem ez így volt jó. A csendet Edward törte meg.

- Szóval, milyen filmről is lenne szó? – kérdezte kíváncsian.

- A címe: Eredet. Igazán jó film, legalábbis nekem nagyon tetszett. – Furán nézett rám, amit nem igazán tudtam mire vélni. – Már láttad?

- Nem, még nem – Épp észrevettem, hogy fintorgott egyet. Most meg mi baja van?

- Valami baj van? Olyan fura vagy. Ha nem akarod, akkor nem kell megnéznünk. – Mondtam kissé letörten, mert nem erre a reakcióra számítottam.

- Akarom, ha nem egy ilyen romantikus, csöpögős filmről van szó. – Aha! Szóval csak ez volt a gond. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.

- Nem, dehogyis! Ez egy amerikai-angol sci-fi. – Végre elmosolyodott. – Amúgy nem igazán kedvelem a nyálas filmeket. Kivéve a Titanicot. – Megnyilvánulásomat szemforgatással díjazta, majd hangosan felkacagott.

- Na, ha ilyen jól elszórakozol egyedül, akkor magadra is hagylak – elindultam a lépcső felé, mikor már öt perce hallgattam a csillapodni nem akaró jó kedvét.

- Mit csinálsz? – kérdezte aggódva, mikor elém lépett.

- Fent hagytam a filmet, ezért felmegyek érte – és már mosolyogtam is, mert erre az isteni lényre nem lehet haragudni.

- Majd én lehozom, csak mond meg, hol keressem – Olyan kiskutya szemekkel nézett rám, amiben biztos voltam, hogy Alice-től tanulta. Útba igazítottam, és pár perc múlva már újra mellettem volt.

Hasra feküdtem az ágyon, és mutattam Edwardnak, hogy kövesse a példámat. Mondanom sem kell, hogy nem kellett kétszer kérnem. A filmből nem tudom, mennyit látott, mert mikor a szemem sarkából rá-rápillantottam, mindig engem nézett. Ez számomra egyszerre volt hízelgő, és roppant idegesítő.

Mikor vége lett a filmnek, gondoltam letesztelem, mennyit is látott belőle.

- Hogy tetszett? – kérdeztem, miközben kivettem a lemezt a lejátszóból.

- Meglepően kellemesen csalódtam benne – felelte rejtélyesen. Oké, Bella, taktikaváltás.

- Szerinted a végén el fog borulni a pörgettyű? – Ha erre tud válaszolni, akkor figyelt.

- Milyen pörgettyű? – kérdezte, és úgy nézett rám, mintha bolond lennék.

Törökülésben ültem vele szemben, és így ismertettem a vádat:

- Te nem is figyeltél oda! – láttam rajta, hogy zavarba jött, amiért lebukott.

- Tényleg nem. Mással voltam elfoglalva – közölte, mintha nem tudnám. Megajándékozott a kedvenc mosolyommal is, hátha attól elfelejteném a vallatást.

- Végig engem néztél! – Mosolyogva bólintott. Meg sem próbálta tagadni, hogy egyáltalán nem érdekelte a film. – Miért?

- Mert gyönyörű vagy.

Közelebb húzódott hozzám, és kezével végig simított az arcomon. Szívem őrült iramot diktált, attól féltem, hogy áttöri a bordáimat. Bőre jéghideg volt. Még közelebb ült, majd két kezével közre fogta az arcomat, az övé elkezdett közelíteni az enyémhez. Tudtam, mire készül, és ettől kissé elpirultam, mer már oly régóta vártam ezt a pillanatot. Ajkait óvatosan érintette az enyémekhez, és finom csókokat lehelt rá. Ajkai olyan hidegek, és kemények voltak, mint a bőre, az enyémek még is készségesen mozogtak együtt az övéivel.

A csókot ő szakította meg, és mindketten levegő után kapkodtunk. Ránéztem, de ő kerülte a tekintetemet.

- Bella, én… Nem akartam… Sajnálom – mentegetőzött.

- Én nem sajnálom. Én akartam. – Hitetlenkedve nézett rám. – Amióta majdnem felborítottál, akartam.

Folytattam, de valami szöget ütött a fejemben, és rá kellett kérdeznem:

- Megbántad?

- Nem, dehogyis! Csak azt hittem, hogy te nem… - magyarázkodott volna, de leintettem.

- Te csak ne higgy semmit, hanem adj még egy csókot! – Hirtelen zavarba jöttem, és lesütöttem a szememet, mert ez eléggé rámenősen hangzott.

Hideg kezével felemelte a fejemet, és újra megcsókolt. Hihetetlen boldogság járta át egész lényem, ahogy ajkaink találkoztak. Egyik kezével mellettem támaszkodott, másikkal a nyakamat cirógatta. Én sem voltam rest! Átmásztam az ölébe, mire belemosolyodott a csókba. Jobb kezemmel a tarkójánál beletúrtam a hajába, másikat a derekán nyugtattam. Ez a csók sokkal hosszabb, és szenvedélyesebb volt, mint az előző.

Második csókunkat kénytelen voltam én megszakítani, mert levegőre volt szükségem.

Belenézett a szemembe, és elmosolyodott, majd a mellkasára vonva hanyatt dőlt. Nem tudom meddig feküdhettünk így, mert mellette teljesen elvesztem az időérzékemet, és persze a józan eszemet is. Erre tökéletes példa az első iskolai napom.

Az emléktől kuncognom kellett. Milyen éretlenül viselkedtem.

- Mi jutott eszedbe? – minden érdekli, ami velem kapcsolatos.

- Semmi – hazudtam, de olyan áthatóan nézett rám, aminek eddig soha nem tudtam ellenállni. Egyszer mindent el kell kezdeni. – Semmi, tényleg.

- Bella, kérlek! – ahogy kiejtette a nevem, rögtön tudtam, hogy dalolni fogok.

Ez így nem ér! Miért van rám ilyen hatással?!

- Tényleg semmi, csak eszembe jutott az első találkozásunk – megint felkuncogtam, pedig az akkori tettem koránt sem volt vicces. – Biztos azt hitted, hogy nem vagyok százas.

- Ne butáskodj! Ezt már egyszer megbeszéltük. Emlékszel? – bólintottam, és közben felelevenítettem a látogatásomat a Cullen-házban. – Bár be kell ismernem, hogy miután elviharzottál a következő órádra, legalább három percbe került felfognom a reakciódat. – Kicsit nagyon elpirultam.

- Egyébként van két jó dolog a balesetemben – mondtam, mialatt lekászálódtam róla, hogy igyak egy pohár üdítőt. – Az egyik, hogy nem kell tornaórára járnom, így heti öt óra mínusz.

- És mi a másik? – kíváncsiskodott.

- Az, hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz. – Egy nagyon boldog mosoly suhant át az arcán a kijelentésem hallatán, ami engem elégedettséggel töltött el.

Egy ideig még erről beszélgettünk, illetve a felmerülő ,,mi lett volna, ha…” kérdésekkel foglalkoztunk.

- Ha gondolod holnap is nézhetünk filmet tanulás után – vetette fel, mint lehetséges időtöltés.

Személy szerint nekem nagyon tetszett az ötlet, viszont már így is nagyon kisajátítottam magamnak az utóbbi időkben.

- Tudod én igazából arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk valahová a testvéreiddel együtt, vagy őket is meghívhatnánk a mozi délutánra – javasoltam.

Szerettem vele kettesben lenni, de nem akarom, hogy miattam elhanyagolja a családját.

- Mit szeretnél jobban? – Érdeklődve figyeltem, hogy mire akar ezzel kilyukadni. – Elmenni vagy itt filmezni?

- Inkább maradjunk itthon, mert ha Emmett remekelne, akkor nem szeretnék szem- és fültanúkat – jelentettem ki határozottan.

Miután ezt sikerült megvitatnunk, megkértem, hogy segítsen kivinni a mosatlant a konyhába.

- Meddig van még szükséged a mankóra? – kérdezte váratlan.

- Igazság szerint már nem kellene használnom, csak nem igazán bízom magamban, és nem szerepel a terveim között még két hét a kórházban – válaszoltam neki készségesen.

- Igazad van! Fő az óvatosság – felelte, majd csókot nyomott a homlokomra.

- Edward! Kérdezhetek valamit? – Ez jó nagy baromság volt, hiszen ez is kérdés volt.

- Persze, bármit!

- Mi most akkor…- kerestem volna egy kevésbé hétköznapi szót, de nem igazán találtam. Többet kellene olvasnom, szűrtem le a következtetést. -… járunk?

- Hmm… szerintem igen. Te nem így gondolod? – kérdezte, és felvillantott egy csibészes mosolyt.

- De igen – vacilláltam, hogy feltegyem-e a másik kérdésemet is, de Edward valamit észrevehetett rajtam.

- De nemcsak ezt akartad kérdezni – Remek megfigyelő.

- Valóban nem. Az érdekelne, hogy téged nem zavarna, ha elmondanánk Charlie-nak?

- Egyáltalán nem, sőt kifejezetten örülnék neki, ha nem kellene senki elől sem titkolnunk.

Mintegy végszóra megérkezett az említett is. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan tálaljam neki, hogy a kislányának fiúja van.

- Helló, skacok! Hogy telt a délutánotok? – kérdezte, miközben a hűtőben kotorászott.

Összenéztünk Edwarddal, és valószínűleg ugyanaz juthatott eszünkbe, mert egyszerre kezdtünk el hangosan nevetni.

- Csak nem lemaradtam egy klassz kis vígjátékról, vagy egy jó viccről? – Szegény Charlie! Semmit sem sejt.

- Nem igazán – kerestem a szavakat, de ismételten abba az akadályba ütköztem, hogy nem igazán tudom finoman apám tudtára adni a kialakult helyzetet. – Apu! Mi Edwarddal most már egy párt alkotunk.

Igyekeztem finoman fogalmazni, talán sikerült.

- Igazán itt volt már az ideje.

 Az első forksi napomon felmerült gyanúm, miszerint apámat elrabolták az ufók, és hoztak helyette egy másikat, beigazolódni látszik.

- Ezt hogy érted? – kérdezett rá Edward arra, ami engem is igazán érdekelt.

- A vak is látta, hogy valami kibontakozóban van köztetek – közölte somolyogva.

- Hmm…- hümmögtem, mivel csak ennyire futotta tőlem.

- Felmegyek átöltözni – jelentette ki, és amint kilépett a konyhából, Edwardhoz fordultam.

- Ennyire átlátszóak voltunk? – érdeklődtem, mert ez a ,,vak is látta” kijelentés nem igazán hagyott nyugodni.

- Ezek szerint, eddig csak mi nem vettük észre a mások számára nyilvánvalót.

Edward érezhette, hogy ezzel lezártnak tekintem a témát, és odalépett elém, hogy végig simítson az arcomon, majd finoman megölelt. Úgy bánt velem, mintha törékeny porcelánból lennék. Lehet a baleset miatt? Vagy eddig minden barátnőjével így bánt? Nem tudom, és nem is érdekel. Ami volt, az elmúlt. Most a jelenben vagyunk, tehát a lényeg, hogy velem így bánik.

Az elkövetkezendő napokban nem történt semmi érdemleges. A délutánokat együtt töltöttük a testvéreivel. Igazán kellemes hetet tudhatok magam mögött.

Elkövetkezett a hétfő, és én újra iskolába mehetek. Ennek kivételesen kifejezetten örülök. Sokat voltam már a négy fal között, és eléggé meguntam. Charlie és Edward teljesen összefogtak ellenem. Nem engedik, hogy a saját kocsimmal menjek, mindketten ragaszkodnak ahhoz, hogy Edward vigyen. Még a kulcsomat is eldugták. Edward hétre jött értem. ,,Déjá vu” érzés lett rajtam úrrá, de szerencsére nem ismételte meg magát a történelem, és épségben be tudtam szállni az autóba.

- Megint úgy bámulnak rám, mint az első napomon – panaszkodtam Edwardnak, mikor kisegített a Volvóból.

- Talán azért, mert eddig kétszer láttak – vigyorgott rám.

Beriasztózta az autót, majd kézen fogva elindultunk az angol terem felé.

- Lehet. De ez akkor sem ok arra, hogy valakit így megbámuljunk. Legalább tennének úgy, mintha véletlenül néztek volna arra – puffogtam tovább.

Edward megállt és szembe fordított magával.

- Értsd meg őket! Két napot voltál iskolában, majd eltűntél három hétre, és mikor visszatérsz, egyik diáktársaddal kézen fogva mászkálsz. Szerinted ez nem elég ok arra, hogy megnézzenek? – kérdezte, és be kellett látnom, hogy igaza van.

- Rendben. Menjünk tovább, nem szeretnék elkésni. – Nem szeretem, ha nincs igazam.

A napom hasonlóan telt, mint az első. Bár annyi különbség volt, hogy már nem voltam egyedül. Ebédnél a Cullen testvérekkel ültem. Mindegyikük keveset evett, szinte csak turkáltak az ennivalóban. Lehet nem ízlett nekik. Végül is hogy ízlett volna, mikor Esme sokkal, de sokkal finomabban főz, mint ahogy itt?!

A jó kedvünk nem volt kérdéses, főleg, ha Emmett gondoskodott róla. Rég nevettem ennyit. Em teljesen őrült, bár Edward szerint perverz. Szerintem jópofa. Tornaórára nem kell járnom, így a Volvóban töltöttem el az időt. Iskola után bementünk a kórházba ellenőrzésre.

- Most már nincs szükséged a mankóra, csak arra kérlek, hogy a lépcsőn még kapaszkodj. Holnap átmegyünk a fiúkkal, és visszavisszük az ágyadat a szobádba. Rendben? – közölte a jó hírt Carlisle.

- Rendben, de akkor ez azt jelenti, hogy vezetni is vezethetek? – kérdeztem reménykedve, mert már hiányzott, hogy én ülhessek a volán mögött.

- Ha Charlie és Edward engedi – mondta somolyogva.

- Rá kell őket vegyem valahogy – töprengtem félhangosan.

- Gyere, menjünk! Edward már biztos izgatott a vizsgálat eredménye miatt – mosolygott, miközben kiengedett az ajtón, immár mankó nélkül.

Az említett boldogan ölelt magához, és még egy gyors puszit is kaptam ajándékba.

- Képzeld! Holnap már mehetek a saját kocsimmal – örvendeztem neki.

- Arról szó sem lehet – vágta rá azonnal.

- De miért nem? – nyávogtam, mint egy kisgyerek a cukorkáért.

- Mert még… Mert csak. – Ez aztán igazán meggyőzőre sikerült.

- A saját kocsimmal akarok menni holnap az iskolába – erősködtem, és Edward jobbnak láthatta, ha beleegyezik, mert végül beadta a derekát.

- Rendben. Holnap a saját kocsiddal mész.

Ezt már szeretem! Boldogan sétáltam ki a kórházból azzal a tudattal, hogy hamarosan vezethetek. Ahogy odaértünk a Volvóhoz, remek ötletem támadt.

- Vezethetem? – kérdeztem izgatottan.

- Mit? – értetlenkedett Edward.

- Mit-mit? Hát a kocsidat!

- Nem – vágta rá határozottan.

- De…- kezdtem volna, de elhallgatatott.

- Semmi de! Kérlek, szállj be – mondta, miután kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.

Durcásan másztam be, mert úgy véltem, hogy igazságtalan velem. Ha a kérés nem jött be, akkor jöjjön a sértődöttség.

- Te nem bízol bennem – jelentettem ki, mikor ő is beült. Persze nem gondoltam komolyan, de ez volt az utolsó reményem.

- Nem erről van szó…- magyarázkodott volna, de közbe vágtam.

- Oh, igen? Ha nem attól félsz, hogy a szerencsétlen barátnőd összetöri az autódat, akkor miért nem engeded, hogy vezessem? – szerintem egész hihetőre sikerült a drámázásom.

- Tudom, hogy nem törnéd össze, és ha igen, az sem érdekelne. – Kérdőn néztem rá, mert nem igazán értettem, hogy mit akar ezzel mondani. – Téged féltelek. Nem szeretném, ha bajod esne.

Annyira édes, hogy így aggódik értem, de most ezzel nem szabad foglalkoznom.

- Kérlek, hadd vezessem – próbáltam bevetni a ,,könyörgő kiscica” effektet.

- Rendben, csak ne duzzogj – Ez az! Siker!

Az utat csendben tettük meg. Mikor hazaértünk egy piros BMW állt a feljárón.

- Ezt az autót láttuk a suli parkolójában is, nem? – kérdeztem Edwardot.

- Ez Rosalie kocsija – felelte készségesen.

- Mit keres itt? – érdeklődtem, miután kiszálltam az autóból.

- Mindjárt kiderül. Egyébként jól vezetsz – nyugtázta, és megajándékozott egy féloldalas mosollyal.

Az autóban nem Rose, hanem Alice ült.

- Sziasztok! – pattant ki a BMW-ből.

- Szia! – köszöntünk neki egyszerre.

- Edward szeretném, ha hazamennél, mert beszélnem kell Bellával – kérlelte bátyját.

- Ha itt vagyok, nem tudtok beszélni? – kérdezte felháborodva.

- Nem, mert ez egy bizalmas jellegű beszélgetés lesz, és nem szeretném, ha bármi is eljutna hozzád belőle.

- Oké-oké! – emelte fel védekezőleg a kezét, amint Alice kicsit átváltott parancsoló hangnembe.

- Holnap találkozunk – ölelt át Edward, és adott egy csókot. – Vigyázz Magadra!

- Igyekszem, de nem ígérek semmit, mert nem szeretném megszegni – intettem még neki egyet, mikor elhajtott.

Mikor leültünk Alice-szel a nappaliban, azonnal rákérdeztem a dologra, mert már nagyon kíváncsi voltam, mi lehet ilyen fontos.

- Szóval miről szeretnél velem beszélni?

- Jövő hónapban lesz Edward születésnapja, és szeretném meglepni egy kis összejövetellel – mondta izgatottan.

- Tudok segíteni valamiben?

- Igazából ezt szeretném megvitatni veled – titokzatoskodott, ezért még semmit sem sejtettem.

- Alice! Az idegeimen táncolsz. Bökd már ki! – mérgelődtem, de ő csak nevetett kirohanásomon.

- Arra gondoltam, hogy meglephetnéd egy hétvégi kiruccanással, hogy mire visszaértek, elő tudjam készíteni a terepet az ünnepléshez – nyögte ki végül, ezzel megkegyelmezve nekem.

- Tetszik az ötlet, már csak azt kell kitalálnom hova menjünk – töprengtem.

- Ha lehet, akkor a hegyekbe valahová, mert nem szereti a napos tengerparti, strandos helyeket – segített ki Alice.

- Akkor már meg is van – örvendeztem, és már azon gondolkoztam, hogy még ma le kellene foglalnom a szállást.

- Hova mentek? – kérdezte kíváncsian.

- Meglepetés! – incselkedtem vele, de már indult is, mert halaszthatatlan dolga volt. – Alice köszönöm az ötletet.

- Én köszönöm a segítséget – megöleltük egymást mielőtt beszállt az autóba, majd elhajtott.

Remélem tetszeni fog Edwardnak a meglepetés. Már csak magamat kell megfegyelmeznem, nehogy eljárjon a szám, mikor olyan könyörgően néz rám. Oh, tényleg! El ne felejtsem megkérni Alice-t, vagy Emmettet, hogy tanítsa meg a kölyökkutya tekintetet, mert anélkül semmire sem megyek Edward makacsságával szemben.