Köszönet

Sziasztok!

Tudom, elég béna lett a vége, de sajnos mostanában teljesen összecsaptak a fejem fölött a hullámok, így sem időm, sem kedvem, sem energiám nem volt az írásra. Ezért a bocsánatotokat kérem.

Szeretném megköszönni a véleményeket, kritikákat, ötleteteket, türelmet és támogatást :) A legtöbb véleményt Szilvinek, Atinak, Abnek, Lucinak, Juditnak és Emily Cullennek köszönhetem :) De a többieknek is nagyon hálás vagyok, mivel az a rengeteg vélemény, amit kaptam, segített nekem túllépni sokszori ihletproblémáimon :) Remélem tetszett a történetem, végétől tekintsetek el, légyszi. Amint lesz időm, elkezdem írni a következő sztorimat, ami teljesen önálló :) Ha esetleg valakinek lenne kedve, hogy a társszerzőm legyen, vagy neki lenne szüksége egyre, akkor keressetek nyugodtan (baloghmercedesz1991@gmail.com).

Végül, de nem utolsó sorban ezer köszönet Krisztinek, aki vállalta a bétázást :)

Puszi Nektek

31. Fejezet: Emlékek + /Epilógus/

31. Fejezet: Emlékek

 /Epilógus/

(Bella szemszöge)

 - Anya, ki volt az, akiket ennyire utáltál? – kérdezte izgatottan David, a tizenhét évesnek kinéző, de valójában ötven éves nagyfiam.

- Úgy hívják őket, hogy Peter és Charlotte – feleltem szinte morogva, kiejtve a nevüket.

- Miért utálod őket annyira? – kíváncsiskodott már sokadjára életünk történetének elmésélése alatt.

- Azért mert ők ölték meg a nagyiékat – válaszolta helyettem Sara.

Észre se vettem, hogy lejött a szobájából, viszont most örültem, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom. Már közel ötvennégy éve, hogy meghaltak, viszont nekem még mindig hiányoztak. Amikor Sarának meséltem el az élettörténetemet, Edward ott volt, de most egyedül akartam ezzel megbirkózni. Sara csak úgy köpte a szavakat, mert bár nem ismeri azt a két szemetet, de ő is tiszta szívből gyűlöli őket.

- Menj vissza a szobádba! Te szobafogságban vagy, és amúgy is! Most anya mesél – kiabált Dave a nővérére.

- Dugulj el, te kis… - nem engedtem, hogy befejezze.

Nem tudom, hol tanult ez a lány ennyi szitokszót, de förtelmes szája van.

- Menj fel a szobádba! Még nem telt le a büntetésed! – szóltam rá erélyesen.

- Persze, a kis kedvencednek mindent lehet! – csattant fel, és nagyon rondán nézett az öccsére.

- Sara! Nincs olyan, hogy kedvencem, viszont apád kiszabta a büntetést, és ezt mindig, mindkettőtöknek be kell tartani – nyugtattam kedvesen.

Nem igazán értettünk egyet Edwarddal a nevelésben, de ha az egyikünk eldöntött valamit, a másikunk tartotta hozzá magát, hogy nagyjából következetesek legyünk. Sara sértődötten felvonult a szobájába, és becsapta az ajtót.

Sóhajtottam egy nagyot, mire Dave megfogta a kezem, és rám mosolygott.

- Peter és az a nő nomádok voltak – közölte tényként, visszatérve a beszélgetésünkhöz.

Örülök, hogy figyelt, mivel a történetem elején említettem, hogy vámpírok végeztek a szüleimmel.

- Még most is azok – feleltem kissé ingerülten.

Dave nagyon meglepődött ezen, és meg is értem. Én is azt hittem, hogy miután találkoztunk, áttérnek az állatokra. Bár ami azt illeti, nem fogadtam őket túl szívélyesen, miután kiderült, hogy kik is ők.

- Hogyan jöttél rá, kik ők valójában? – kérdezte kíváncsian, de mielőtt válaszolhattam volna, megcsörrent a telefonja.

- Vedd csak fel! – biztattam, és magára hagytam, hogy megnézzem Sarát.

Felmentem az emeletre, és bekopogtam Sara ajtaján.

- Gyere! – szipogta.

Beléptem, és annyira rossz volt látni, ahogy zokog. Viszont nem enyhülhettem meg, mert tudom, hogy ez is az egyik módszere.

- Tudom, hogy apa néha nagyon szigorú, de most ő így döntött. El kell fogadnod. Már csak két nap! – biztattam. – Már csak annyi van hátra, és letelik az egy hónap!

- Nem néha szigorú – mondta kicsit megnyugodva.

- Mit szólnál hozzá, ha a bünti leteltét egy csajos bevásárlással töltenénk? – próbáltam felvidítani.

- Csak, ha jön keresztanyu, An és Alice is – lelkesedett fel. Bólintottam, majd sóhajtva beletörődött: - Már csak két nap.

Elégedett voltam magammal, hogy veszek nélkül is meg tudtam győzni a hihetetlenül makacs lányomat, hogy bírja ki a hátra lévő negyvennyolc órát.

Épp kiléptem a szobájából, amikor Dave kopogni akart.

- Anya, elmehetek Mattel deszkázni? – kérdezte zavartan.

Valószínűleg a félbe maradt beszélgetésünk miatt érzi most magát feszélyezve.

- Mire apa hazaér, te is legyél itthon! – figyelmeztettem.

- Imádlak! – lelkesült fel, majd puszit nyomott az arcomra, és el is tűnt a szemem elől.

Elindultam lefelé a lépcsőn, és még pont meghallottam Dave kiáltását.

- Elmenteeeem!

Leültem a nappaliban, és folytattam az emlékezést. Eszembe jutott, hogyan tudtam meg az igazságot a szüleim haláláról.

,,- Ha meg tudja, akkor meg fog titeket ölni – hallottam meg Edward ingerült hangját.

- Honnan a francból tudhattuk volna, hogy a feleséged szülei? – förmedt rá Charlotte.

Ez a beszélgetés egyre jobban érdekelt, mert ha Edward nem bigámista, akkor itt rólam van szó.

- Onnan, hogy ezerszer megkértünk titeket, hogy ne vadásszatok a környékünkön! – csattant fel Ed idegesen.

Vadásztak? A környékünkön? A szüleim? Nem ez nem lehet! Pedig nagyon úgy néz ki, hogy igaz! A gondolattól, hogy a szüleim esetleges gyilkosaival tartózkodom egy fedél alatt, elfogott az undor, viszont a düh és a méreg sokkal erősebb volt, így minden gondolkodás nélkül vetettem be magam a szobába, és ráugrottam Charlotte-ra.

- Engedj el, te ribanc! – ordította, de nem hatott. Sőt! Még erősebben ütöttem. – Te akartad!

Meg akart ütni, viszont mielőtt hozzám érhetett volna, egy különlegesen, kéken csillogó pajzs vett körül, amin támadóm nem tudott áthatolni. Ez mindkettőnket meglepett annyira, hogy a férjeink szét tudtak minket szedni.

- Edward, engedj el! – kiáltottam rá. – Megölöm!

Ed nagyon erősen szorított, hogy ne tudjak szabadulni, majd kimondta azt az egy mondatot, amivel mindig mindent el tudott érni.

- A fiúnkért kérlek, nyugodj meg! – kérlelt, és bevált neki.

- Takarodjatok! – ordítottam, és éppen ezért Edward nem is lazított a szorításon.

- Peter, menjetek! – kérte őket Edward is, bár sokkal kedvesebben, mint én.

- Sajnálom…- kezdett volna bele a megszólított, de ismét rájuk ordítottam, és olyan gyorsan mentek el, ahogy csak tudtak.

Miután kimentek a házból, Edward maga felé fordított, én pedig elkezdtem zokogni. Órákon keresztül csak zokogtam, amíg haza nem jöttek a többiek.

Edward megkérte Carlisle-t, hogy vizsgáljon meg, hogy nem ártott-e ez a feszültség a kicsinek. Szerencsére nem esett baja, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a pajzs, ami körém húzódott, a fiam képessége lehet.”

Elmosolyodtam azon, hogy mennyire jól gondoltuk akkor, mert tényleg ez a védőburok a képessége, de csak fizikálisan védi meg, így Edward végre tud az egyik gyerekének a gondolataiban olvasni. Nem kell mondanom, hogy ez rettentő boldoggá teszi nap, mint nap. Felálltam, hogy készítsek valami vacsorát magamnak.

Igen-igen! A gyerekeimmel ellentétben én nem változtam át, miután ők igen. Kicsit bosszús voltam emiatt, viszont beláttuk, hogy így legalább bármikor vállalhatunk egy újabb babát. Habár belegondolva, nem biztos, hogy célszerű lenne, hiszen elég sok Cullen-bébit szültem már. Először is itt van Sara és Dave. Rose-éknak is lett két kisbabájuk, akik már szintén nagyok. Ők ikrek Anna, akit csak Annek becézünk és Zach. Zach igazi nagy csajozó, pont amilyennek az apját is elképzelem, mielőtt megismerte volna Rose-t. Esme csak egyszeres anyuka, az ő nagyfiát Deannek hívják, és végül Alice-éket is sikerült megajándékozni egy babával. Az ő gyereke szintén fiú, és a Matt nevet kapta. Szóval, eléggé nagy családdá növekedtünk. A neveket illetően szerintem Edwarddal mi választottunk a legjobban, de ezt sosem említettem senkinek. Természetesen a négy fiú igazi jó barátok, akárcsak An és Sara.

Miközben a vacsorámat készítettem, eszembe jutott még egy emlék, mégpedig mikor kiderült, hogy Emmett és én rokonok vagyunk. Carlisle szerint ezért voltam mindig olyan hatással Emre, mint amilyennel csak Rose képes.

,,- Arra gondoltam, hogy ideje elkészítenünk, vagyis frissítenünk a családfánkat – vetette fel vidáman Carlisle, amitől nagyon feldobódtam.

- Biztos eléggé terebélyes lesz – mondta mosolyogva Alice.

- Mintha te nem látnád előre! – mosolyogtam barátnőmre. – Minek is kínlódjunk vele mi, amikor te a látomás alapján simán el tudnád készíteni?

Költői kérdésemet csak egy nyelvnyújtással díjazta, viszont nem tudott ránk több időt szakítani, mert Matt felsírt.

Néhány hét alatt mindannyian elkészítettük a saját családfánkat, amiből Carlisle össze fogja állítani a család közös, terebélyes családfáját. Ez szintén néhány napba telt, és drága apósom ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian jelen legyünk, amikor megmutatja.

- Egy nagyon érdekes dolgot vettem észre, amin szerintem ti is meg fogtok lepődni – vezette fel, amivel sikerült még inkább felkeltenie az érdeklődésemet.

- Találtam egy nevet, ami két családfában is felbukkant – mondta mosolyogva.

- Ez azt jelenti, hogy ketten igazi, biológiai rokonok? – kérdezte megdöbbenve Edward.

- Pontosan – felelte büszkén.

Ez kezd érdekesen alakulni – gondoltam magamban.

- Kinek mond valamit az a név, hogy Elisabeth Cook? – tette fel a várva várt kérdést Carlisle.

- Ő a nagyanyám – válaszolt Em.

- Ő az ük-ük- ük-ük nagymamám – feleltem Emmettel egyszerre.

Meglepetten kapkodtam a fejem Em és Carlisle között. Emmett a negyed unokatesóm? Egyáltalán így hívják azt, ami nekem Em?

- Carlisle? – fordultam felé.

- Igen, valóban rokonok vagytok, és ez nekem sok mindent megmagyaráz – felelte diadalittasan.

Ezután hosszan példálózott olyan esetekkel, amikor Em teljesen meglágyult miattam, pedig mielőtt megismerkedtünk volna, ezt csak Rose érte el nála.”

Elmélkedésemből az égett csirkemell szaga rángatott ki.

- Anya, már megint gondolkodtál? – kiáltott le nekem Sara, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Csak egy kicsit! – kiáltottam vissza, és kinyitottam az ablakot szellőzni.

Gyorsan eltakarítottam a romokat, amit a főzéssel okoztam, és igyekeztem arra koncentrálni, amit csinálok. Nehéz volt, főleg, amikor eszembe jutott az egyik esetem, aki miatt már nagyon aggódom. Lehet, reggel még mielőtt felveszem a műszakot, benézek hozzá – jegyeztem meg magamban.

Másodjára sikeresen elkészítettem a vacsorámat, majd be is lakmároztam belőle, de nem igazán esett túl jól, ami csak annyit jelentett, hogy holnap a váltás után el kell mennem, vadászni, mivel a kórházban a vér szaga még inkább fokozni fogja a szomjamat.

Miközben újra eszembe jutott az egyik betegem, betettem egy adag szennyest a mosásba, majd felporszívóztam a nappaliban. Miután ezzel is végeztem, leültem a kanapéra, hogy gondolkozzak.

Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy Olivia, miért nem tér már magához a kómából. A fejét nem érte akkora ütés, és csak egy enyhe agyrázkódása van. Már rég fel kellett volna ébrednie, hiszen az eredményei is jók. A vérképe olyan tökéletes, hogy bárki megirigyelhetné, és a többi sérülése is szépen gyógyul, de ennek ellenére már két hete, hogy kómában fekszik.

Pont akkor állított haza Ed, Dave és Matt, amikor eljutottam arra a szintre, hogy kezdtem megkérdőjelezni az emberek azon véleményét, hogy kiváló orvos vagyok. Én sosem véltem, így hiszen az én tudásom a közelébe sem ér Carlisle-énak, és egyébként is, még csak harminc éve praktizálok, így tapasztalatom sincs akkora, mint apósomnak. El is határoztam, hogy beszélek vele, és kikérem a véleményét a betegemmel kapcsolatban.

- Sziasztok, srácok! – köszöntöttem őket, amikor beléptek a nappaliba.

- Szia! – köszöntek szinte kórusban, amin jót mosolyogtam.

Felálltam, majd megcsókoltam a munkából hazatérő férjemet, amit ő sem volt rest viszonozni. Kezdtük volna elmélyíteni a csókot, de Matt hangja mindkettőnket észhez térítette.

- Na de, Keresztanyu! Kiskorúak is vannak a helyiségben! – viccelődött a keresztfiam.

- De kis szűzies itt valaki – vágott vissza helyettem Dave, amire Matt reakciója annyi volt, hogy vállon bokszolta unokabátyját.

Igaz, hogy mind a négy fiú –Dave, Zach, Dean és Matt- nagyon jó viszonyt ápol, de a legszorosabb, már-már testvéri mégis a fiam és a keresztgyerekem között alakult ki.

- Milyen napod volt? – kérdeztem Edet, amikor leültünk a nappaliban.

A két fiú felvonult Dave szobájába, hogy kipróbáljanak valami –Matt szavaival élve- fantasztikusan hiper-brutál játékot.

- Ma végre találkoztam az áldozattal, és a gondolataiból azonnal megtudtam, hogy csak be akarja mártani az ügyfelemet, bízva egy borsosabb pénzösszeg elnyerésében – felelte morcosan.

- Nem értelek, hogy miért lettél ügyvéd. Tudod jól, attól, hogy te tisztában vagy az igazsággal, nem mindig tudod bebizonyítani, mert hogyan hangzana az, hogy: ,,Tiltakozom. A tanú hazudik. Figyelem magát, és a gondolatait is!” – próbáltam a végére viccet csinálni a dologból, de Edwardnál nem arattam vele túl nagy sikert.

- Azért lettem ügyvéd, amiért te orvos – felelte még mindig morcosan.

Tudtam mivel tudnám felvidítani, de most nem volt rá lehetőségünk, mivel itthon volt mind a két gyerekünk, és ha ez nem lenne elég, az éjszakára Matt is a mi vendégszeretetünket élvezi.

- Nagyszerű ügyvéd vagy, Drágám! Biztos vagyok benne, hogy ezt az ügyet is meg fogod nyerni, ahogyan az eddigieket – próbáltam biztatni, amit egy hálás mosollyal jutalmazott.

- Köszönöm, hogy vagy nekem – mondatáról eszembe jutott Olivia, akit otthon egy szerető férj és négy gyerek vár.

Ismét elmerültem a gondolataimban, hogy vajon mi okozhatja nála a kómát, vagyis mi nem engedi, hogy magához térjen.

- Neked milyen napod volt? – kérdezte Edward, és most nagyon hálás voltam neki, amiért kirángatott az elmélkedéseimből.

- Elkezdtem Dave-nek mesélni a történetünket, de nem jutottunk a végére – feleltem neki készségesen.

- Meddig jutottatok? – érdeklődte szerelmem.

- Odáig, amíg kiderült, hogy Peter és az a cafka a felelősek anyáék haláláért – feleltem a végére kissé ingerültebben.

Charlotte-tal valahogy már az első perctől kezdve nem kedveltük egymást, és miután neki rontottam, nem hiszem, hogy változott volna köztünk ez a dolog. Legalábbis részemről az ellenszenvből az egész gyűlöletté csapott át.

- Holnap az ebédszünetedben elugrunk megvenni Dave ajándékát? – váltott témát hirtelen Edward, aminek most nagyon örültem.

- Basszus! – nyögtem, mert erről teljesen megfeledkeztem. – Nem fog menni. Elfelejtettem, hogy huszonnégy órázni fogok, és be kell iktatnom egy vadászatot, mert az estére tuti, hogy sok lesz a vér. Tudod, hogy hétvégén mindig rengeteg a baleset – szabadkoztam azonnal.

- Semmi baj, akkor majd holnapután a műszakod előtt, mert nem felejtettem ám el, hogy cseréltél, hogy ma szabadnapos legyél – mondta mosolyogva.

Az este hátra levő része nyugodtan telt. Szerettem volna, ha Sara nem érzi magát egyedül, így miután megbeszéltük a napi dolgokat, letelepedtem a szobájában, és segítettem neki az orvosi kommunikáció házijában. Néhány évvel ezelőtt, amikor a várostól díjat kaptam, amivel orvosi tudásomat ismerték el, lányom elhatározta, hogy ő is orvos lesz. Ez Carlisle-t is és engem is büszkeséggel töltött el, mivel a többi gyerkőc nem kacérkodott az orvosi pályával.

- Jó reggelt! – köszöntöttem Olivia férjét, Andrew-t.

Szörnyen nézett ki, amit nem nagyon csodálok. Biztos vagyok benne, hogy megint nem aludt egy szemhunyásnyit sem.

- Jó reggelt, Doktornő! – üdvözölt letörten.

Megvizsgáltam a feleségét, megnéztem az értékeit. De az még mindig nem hagyott nyugodni, hogy már a harmadik hete nem tért magához.

- Hogy van a feleségem? – kérdezte szomorúan.

- Az értékei kiválók, a sebei is szépen gyógyulnak – nyugtattam. – Ma csinálunk egy újabb CT vizsgálatot a fejéről.

- Mikor fog magához térni? Már három hete csak fekszik – panaszkodott ingerülten.

Meg tudtam érteni a reakcióját, de rosszul is esett, mert eddig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felébredjen a felesége.

- Sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor fog felébredni, de bíznia kell benne, hogy hamarosan bekövetkezik – nyugtattam, majd magára hagytam.

Éppen egy másik beteghez igyekeztem volna, amikor eszembe jutott valami.

- Lányok, nem láttátok a főorvost valahol? – kérdeztem két nővérkét, amikor odaléptem a nővérpulthoz.

- Öt perce ment be az irodájába – felelték készségesen.

Gyors léptekkel igyekeztem az említett iroda felé, és amikor odaértem, bekopogtam. Miután megkaptam az engedélyt a belépésre, benyitottam.

- Bella, drágám! Mi járatban? – kérdezte az orvos kedvesen, és a székek felé mutatott, hogy foglaljak helyet.

- Carlisle, szükségem van a segítségedre – kezdtem bele, majd elmondtam a problémámat.

Nem kellett kételkednem benne, azonnal agyalni kezdett, és nem kizárt, hogy rá is jött a problémára, de ehhez szükségünk lesz Edward képességére is.

Apósom véleménye néhány napon belül beigazolódott. A betegem azért nem ébredt még fel a kómából, mert nem akart. Ezzel próbálja túl tenni magát azon a lelki traumán, hogy néhány hónapja megerőszakolták, és közben elvesztette a kisbabáját, akiről azt sem tudta, hogy a szíve alatt növekszik.

Eltelt még két hét, mire magához tért, így végre én is megnyugodtam, bár amiatt rosszul éreztem magam, hogy nem egyedül jöttem rá a problémára.

- Anya min agyalsz már megint? – vont kérdőre Sara.

- Csak eszembe jutott Olivia – feleltem mosolyogva.

- Dave összeszedett valami ribancot – közölte hidegen.

- Fékezd a szádat! – szóltam rá határozottan, de a kíváncsiságom így is felülkerekedett rajtam. – Ki az?

- Valami ostoba liba az egyetemen – felelte, de szavaival nem tudta magát meghazudtolni.

Sokszor eszembe jut, hogy abból a tündéri kislányból, hogyan lett egy ilyen sokszor kibírhatatlan kis csitri. Valahol nagyon elrontottuk a nevelését, de ettől függetlenül az életemnél is jobban szeretem, akárcsak az öcsét, és apjukat.

- Bővebben? – faggattam tovább.

- Tipikus szőkeség. Egy ilyen nőt leginkább Matt mellett tudnék elképzelni – válaszolt kicsit sem bővebben, de a hangjából csak úgy sütött a gyűlölet. – Össze fogja törni Dave szívét.

Szóval innen az utálat! Félti az öccsét. Akárhogy is nézem, ez azért nagyon kedves, engem pedig melegséggel tölt el.

- Nem fogja – jelentettem ki határozottan. – Dave olyan mázlista, hogy van egy nagyon határozott és elszánt nővére, aki sikeresen elüldözi majd ezt a lányt.

- Nem haragudnál érte? – kérdezte lelkesen.

- Tudom, hogy nem akarsz az öcsédnek rosszat. Védd meg! – adtam ki az utasítást.

- Akkor én most megyek is, és bevetem magam – mondta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és már ott sem volt.

Mosolyogtam a hevességén, és nagyon kíváncsi voltam rá, vajon mivel fogja elérni a célját. Csak Dave meg ne tudja! Biztosan nagyon megharagudna rám is, mert a lányom biztos megvédené magát azzal, hogy rám hivatkozik. Van egy olyan érzésem, hogy ennek Edward sem fog örülni.

- Mibe keveredtem már megint! – sóhajtottam hangosan.

- Sosem fogsz leszokni a magadban beszélésről? – kérdezte az ajtóból egy nagyon ismerős hang.

- Rose! Rég láttalak – mondtam letörten. – Mi járatban?

- Gondoltam meglátogatlak – felelte, majd leült mellém a kanapéra.

Órákon keresztül beszélgettünk. Megtudtam, hogy An bepasizott, ráadásul egy vámpírral jött össze, aminek kifejezetten örültünk. Mattnek is van barátnője, de Rose szerint nem tart tovább két hétnél. Ez Mattre vallana.

- Megjöttem! – kiáltott vidáman Sara.

- Hogy állsz? – kíváncsiskodtam azonnal.

- Találkoztam a csajjal, és pont kapóra jött az egyik ismerősöm, és úgy láttam felkeltette a csaj figyelmét a haverom – felelte büszkén. – Még pontosítgatnom kell a tervemen, de ha minden jól megy, akkor Dave fog a csajjal szakítani.

- Remélem, tudod, mit csinálsz – mondtam kicsit kétkedve, mert nem akartam, hogy a fiam sérüljön lelkileg.

- Hidd el, a csaj likvidálva lesz – közölte boldogan. – Mi újság keresztanyu?

Rose még maradt egy kicsit, de utána elindult haza, mert ma mutatja be An a barátját. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Bízom benne, hogy nem azért titkolózik Anna ennyit, mert nomád vámpírról van szó.

Az elkövetkezendő napjaink nyugodtan teltek. Nem tudom, hogyan, de Sara terve tökéletesen bevált, így Dave dobta a csajt, akiről egyébként se nekem, se az apjának nem lett volna tudomásunk, ha Sara nem szól róla.

Meg vagyok én áldva ezzel a két gyerekkel! Sokszor csak a baj van velük, de annyira örülök, hogy vannak. Nem is tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének. Amikor erre gondoltam, eszembe sem jutott, hogy a hosszú évtizedek óta tartó boldogságom egy pillanat alatt tönkre mehet.

/Epilógus/

- Kérem a vádlottat, álljon fel! – a bíró hangja kirángatott az ismét rám törő emlékeimből.

Biztatólag ránéztem Edwardra, és az arcán megjelent egy elégedett mosoly, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy már belehallgatott a bíró gondolataiba. Gyorsan rendezte a vonásait, és visszafordult a vádlotthoz.

- A bíróság meghozta a döntést – kezdte felvezető szövegét a bíró. – A Conrad kontra Milano ügyben az esküdtszék a vádlottat ártatlannak ítélte.

Boldogan mosolyogtam a férjemre, aki a gratulációkat fogadta. Úgy gondoltam, kint megvárom, nem akarom, hogy miattam hamarabb hagyja ott az ügyfelét. Pont kiléptem a teremből, amikor megcsörrent a telefonom.

Meglepődtem, amikor láttam, hogy An hív, mert ő most elméletileg Sarával vásárol a plázában.

- Szia, An! – köszöntöttem vidáman, de amint meghallottam a hangját, lefagyott az arcomról a mosoly.

- Sarát elrabolták! – dadogta, és bennem egy világ omlott össze.

Pár pillanatig meg sem tudtam szólalni. Nem lehet, hogy baja essen a kislányomnak. Nem élném túl, ha bármi is történne vele.

- Keresztanyu ott vagy? – hallottam meg az aggódó hangot.

- Hol vagy most? Rendőrséget értesítettétek? Te jól vagy? – kérdeztem, miközben a sírás fojtogatott.

- Sarát keressük a családdal. Szóltunk a rendőröknek. Én jól vagyok. Vámpírok voltak – felelte tőmondatokban.

Nem hallgattam tovább, hanem kinyomtam a telefont, térdre rogytam, és a könnyeim megeredtek. Tudtam, hogy el kellene indulnom, megkeresni a lányomat, de a fájdalom olyan erősen csapott le rám, hogy mozdulni sem tudtam.

- Bella, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Edward, majd talpra állított.

- Sarát elrabolták – zokogtam, és még szorosabban öleltem, majd hozzátettem: - Vámpírok!

Edward megragadta a karomat, és elráncigált a kocsiig, majd miután beültetett, indított is. A közeli erdő mentén leparkolt, kiszálltunk, és rohanni kezdtünk az erdőben.

Nem tudtuk merre menjünk, csak éreztük, hogy tennünk kell valamit.

 

30. Fejezet: Építkezzünk!

30. Fejezet: Építkezzünk!

(Bella szemszöge)

Miután Edward bejelentette, hogy költöznünk kell, másnap a munkaidőm lejárta után, átmentünk a Cullen-házba, megbeszélni a részleteket. Emmett most is hozta a szokásos formáját, viszont én nem nagyon voltam rá vevő, és ezt, amikor többen is észrevették, azonnal lehurrogták, hogy hagyjon már végre békén. Esme azonnal aggodalmaskodni kezdett, hogy rosszul vagyok-e, és emiatt vagyok rossz passzban, de sikerült megnyugtatnom, hogy jól érzem magam.

- Nekem lenne egy fontos kérdésem – hívta fel magára a figyelmet Jazz.

- Nyugi, Jazzi! Az új házban is tudtok majd huncutkodni – vigyorgott Em.

Úgy látszik, ma ilyen kedvében van. Rose pont meg akarta ütni, amikor egy eléggé nem várt kérdés hangzott el.

- Em bácsi! Mit jelent az, hogy huncutkodni? – kérdezte Sara a legnagyobb ártatlansággal.

Csak akkor használta a bácsi vagy néni jelzőt, ha valamit tényleg nem értett. Igaz, hogy korához képest hihetetlenül okos és intelligens, de csoda lenne, ha mindent értene, amit mondunk neki.

- Olyat csinálni, amit csak a felnőttek szoktak – próbálta Esme menteni a menthetőt.

- Szóval, azt szerettem volna kérdezni, hogy ti velünk laktok majd, vagy előtte vesztek egy házat? – kérdezte Jazz, Edwardra nézve.

Kicsit nekem ez úgy tűnt, mintha nem lennénk szívesen látottak. Most komolyan! Ennyire zavarjuk Jaspert? Akkor miért nem ezt mondja?! Nem kell velünk találkoznia! Ki kíváncsi arra, aki ennyire nyilvánosan utálja?! Nem is értem, minek próbált meg éveken keresztül jó pofizni velem, ha egyszerűen nem bír elviselni?!

- Bella, Kicsim! – szólított meg Edward, és letörölte a könnyeimet. Mikor kezdtem el sírni? – Semmi ilyesmi nem volt abban, amit Jazz kérdezett.

- Edward, te miről beszélsz? – kérdezte Rose, és hallatszott a hangján, hogy nem teljesen biztos Edward szellemi épségében.

- Bella azt hiszi, hogy Jazz ezt azért kérdezte, mert nem kedveli. A szavaival élve: ,,… minek próbált meg éveken keresztül jó pofizni velem, ha egyszerűen nem bír elviselni?!” – idézte a gondolataimat, amit csak egy szúrós pillantással díjaztam.

Semmi értelme annak a hülye pajzsnak, ha mindig akkor lökődik el, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá! – Dühöngtem tovább, amit Edward halk kuncogással díjazott.

Idegesítsél csak! Nyugodtan! Nehogy meg tudjak nyugodni! – Kiabáltam vele gondolatban, és biztos, hogy meghallotta, mert azonnal elszégyellte magát.

- Dehogyis! – kezdte Jazz a magyarázkodást. – Csak azért kérdeztem, mert ha velünk éltek, akkor bővíteni kell a házat, ha pedig nem, akkor vagy építenünk kell egy új házat, vagy vennünk.

- Na, mit mondtam? – kérdezte kedvesen Edward.

- Sajnálom – kértem mindkettejüktől bocsánatot.

Szégyelltem magam, amiért ilyet feltételeztem Jazzről. Nem tudom, mi üthetett belém, de valami nem stimmel. Ma egész nap ilyen voltam. Stacy sem tudott úgy hozzám szólni, hogy azt ne vettem volna sértésnek, vagy támadásnak, így egész nap csak dühöngtem magamban.

- Bella, ha lehet, fölöslegesen ne idegesítsd magad. Nem tesz jót a kicsinek – rótt meg finoman Carlisle.

Igaza van! A kisbabám egy csoda, hiszen még annyira sem láttunk rá esélyt, mint Sarára. Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen.

- Az eredeti kérdésre visszatérve – terelte a témát Edward, amit egy hálás pillantással köszöntem meg neki. – Én arra gondoltam, hogy építhetnénk egy saját házat, ami olyan lenne, amilyen nekünk tetszik. Természetesen közel a nagy házhoz, és míg elkészül, addig beköltöznénk hozzátok.

Ez az ötlet nagyon tetszett mindenkinek, így emellett döntöttünk. Azt hittem, hogy majd felkérünk valami céget, vagy ilyesmi, de kiderült, hogy Em diplomás építész-tervező. Ez meglepett, mert róla nem feltételeztem volna kitartást az egyetem elvégzéséhez. Szóval, ő fogja megtervezni a házunkat, és vezényelni a munkálatokat, amit Edward, Jazz és Carlisle fog végezni. Nekünk, lányoknak pedig a lakberendezés lesz a feladatunk. Esme és a nagynénik a hétvégén elutaznak Denaliba, hogy kitakarítsák a házat, és a vendégszobát berendezzék Sara gyerek szobájának. Ha a tervek nem csalnak, akkor jövő héten be is költözhetünk, viszont a mi házunk az csak a terhességem harmincadik hete körül lesz kész, ha minden rendben fog menni.

Sara már nagyon izgatott a költözés miatt, bár én kicsit tartok tőle, hogy nem fogja-e megviselni, hogy kiszakítjuk a megszokott környezetéből.

- Holnap beadom a felmondásomat, és utána neki állhatunk dobozolni – mondtam Edwardnak, amikor befeküdtem mellé az ágyba.

- Én pedig majd elhozom Sarát az oviból, és megindítom a kiiratkozást – ismertette a saját terveit a holnapi napra nézve.

- Mielőtt elköltözünk, már meg kell terveznünk a házat, vagy ráérünk, ha már beköltöztünk? – kérdeztem Edwardot.

- Majd holnap este megbeszéljük ketten, hogy milyen elképzeléseink vannak, és majd egy vázlatot adunk róla Emnek – ajánlotta.

- Rendben – nyugtáztam mosolyogva.

- Aludj jól, Szerelmem! – búcsúzott.

- Szeretlek – mondtam egy csók kíséretében, majd elaludtam.

Reggel korábban keltem fel, hogy mielőtt bemegyek a hivatalba, még meg tudjam írni a felmondó levelemet. Amíg én ezzel voltam elfoglalva, addig Edward elkészítette a reggelit, felébresztette, majd felöltöztette Sarát. A reggelit viszont már együtt tudtuk elfogyasztani.

Stacy és Susan is nagyon meglepődött a felmondásom miatt, viszont megértették, hogy szeretnénk a rokonok közelében élni, hogy a gyerekeknek ne kelljen elszakadniuk a családjuktól. Susan felvetette, hogy tarthatnánk egy búcsú bulit a tiszteletemre, de az ellenkezésem miatt letett róla. Csendben akartam volna elmenni, minden felhajtás nélkül. Még volt szabadságom, így azt a hétre kivehettem, és ma is csak azért maradtam bent, hogy összeszedjem a holmimat, és kinyomtassam az utódom számára a fontosabb neveket, címeket, telefonszámokat, illetve email címeket.

Rendet hagytam magam után, majd elköszöntem Stacytől és Susantól is. Mindhárman megkönnyezték a távozásomat, és Stacyvel megbeszéltük, hogy mindenképpen tartjuk a kapcsolatot, és küldünk egymásnak képeket a gyerekeinkről. Jobban megviselt őket itt hagyni, mint gondoltam volna, de tisztában voltam vele, hogy muszáj elmennünk.

Már csak abban bízom, hogy Amy jól fogadja majd a félvámpírságomat. Nem hiszem, hogy a szerencse kivételesen mellém szegődne, de a remény hal meg utoljára, így nekem is pozitívan kell hozzá állnom a dolgokhoz, hisz végülis eddig egész jól alakult az életem, bár volt benne szenvedés és fájdalom bőven, de mindig jött egy jobb időszak.

Aznap este, miután lefektettük Sarát, elkezdtük megbeszélni, hogy milyen is legyen az új házunk. Abban mindketten megegyeztünk, hogy nem szeretnénk emeletet, nehogy valamelyik gyerek leessen a lépcsőn. Egész könnyen elterveztük, mivel ugyanolyanra akartuk, mint a mostani, csak Sara szobája mellé terveztünk még egy szobát.

- Előre hallom Emmett felháborodását, miszerint adhattunk volna neki egy kis kihívást is – sóhajtottam elégedetten, amiért néhány óra alatt megbeszéltük a ház részleteit.

- A lényeg, hogy nekünk tetsszen – összegezte Edward, majd belepuszilt a hajamba. – Menjünk aludni?

- Az jó lenne, eléggé húzós napom volt – mondtam egy ásítás kíséretében.

Miután bebújtam a takaró alá, szinte azonnal el is nyomott az álom. Reggel arra ébredtem, hogy üres mellettem az ágy, így azonnal kikeltem, hogy megkeressem Edwardot, de sehol sem találtam. Ránéztem az órára, ami már fél kilencet mutatott.

- A francba! – nyögtem, és berohantam Sara szobájába, mert már így is késett az oviból egy fél órát.

Amikor beléptem a szobába, azonnal elöntött a pánik, mert a kislányom eltűnt. Sehol sem találtam, és már ott tartottam, hogy felhívom a rendőrséget, amikor megjelent Edward.

Zokogva vetettem magam a karjai közé.

- Bella, mi történt? – kérdezte aggódva, mikor eltolt magától, hogy láthasson is.

- Ed…Edward! Sara… Sara el…eltűnt – zokogtam.

- Nyugodj meg, szerelmem! Sarát elvittem az oviba – mondta, és magához vont, hogy megnyugodhassak.

Csitítgatott, a hátamat simogatta, miközben megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe. Mire sikerült megnyugodnom, már a nappali kanapéján ültem Edward ölében, bár nem is emlékszem, hogyan kerültünk ide, mert az előbb még a folyosón álltunk.

- Jobb már? – kérdezte, amikor már csak szipogtam.

- Nagyon megijedtem – vallottam be az egyértelműt.

- Ne haragudj – szabadkozott, bár nem értettem, hogy miért, ezért megmagyarázta: - Legközelebb hagyok egy üzenetet, ha elviszem Sarát.

- Az jó lesz – mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.

Pár percig még így ültünk a nappaliban, de egyszer csak korogni kezdett a hasam. Edward rásimította a kezét, majd hozzá intézte a szavait.

- Szia, kicsi Pocaklakó! Apa mindjárt készít nektek valami finom reggelit a nagy izgalomra – magyarázta a hasamnak.

Én is megsimogattam a pocakom, majd míg Edward a reggelit csinálta, én felöltöztem, és rendbe szedtem magam. Edward megint kitett magáért, és isteni finomat készített. Reggeli után elindultunk az egyik nagyobb áruházba, hogy dobozokat szerezzünk, mert már alig van egy hetünk a költözésig.

A ruháim nagy részét elajándékoztam egy szeretetszolgálatnak, mivel nem fért volna be sehova. Igaz, semmit sem kell magunkkal vinni, de nekem akkor is túl sok ruhám van. Sara kinőtt ruháit is elraktam emlékbe, mert akkor még nem tudtam, hogy nekem többször is megadatik az a csoda, hogy vámpírbabákat szüljek. Most, hogy már emlékként nincs rá szükségem, neki adtam mindet Stacynek, aki láthatólag nagyon örült neki.

A napokban Amyt is értesítettem, hogy közelebb kerülünk valamivel, és egyik hétvégén szeretnék is leutazni, mert szeretném a szüleim sírját meglátogatni. Arra a hétvégére terveztem a nagy bejelentést is, miszerint elmondom neki, hogy vámpírok vagyunk. Amy reakciójának a gondolatától is görcsbe rándul a gyomorom. Edward folyamatosan győzköd róla, hogy ne is gondoljak rá, mert a stressz nem tesz jót a kisbabánknak.

Egyik nap már a sírás kerülgetett, így áthívta Alice-t, hogy ő nyugtasson meg a látomásai segítségével.

- Jól fogja fogadni, de ennél többet nem akarok elárulni – mondta, majd el is ment.

- Ez nem volt túl meggyőző – sóhajtottam, amikor Edward utolsó ingét hajtottam bele az ő ruháinak szánt dobozba.

- Alice azt mondta, hogy jól fogja fogadni. Ha ő mondta, akkor úgyis lesz! – biztatott, majd megcsókolt.

- Remélem, igazatok lesz – bizakodtam, majd leragasztottam a dobozt. – Ez készen is van!

Ráírtam a dobozra Edward nevét, hogy ne a kipakolásnál kelljen keresgélnünk. Nem minden ruhát csomagoltunk be, annyit kint hagytunk, amennyire még szükségünk lesz. Leültem egy kicsit a nappaliban, mert ma még egész idáig állandóan csináltam valamit. Edward is mellém ült, és a lábamat az ölébe vette.

- Edward – szólítottam meg, mert egy nagyon fontos dolgot még nem kérdeztem meg a költözéssel kapcsolatban. – Denaliban is dolgozni fogunk?

- Te semmit sem fogsz – jelentette ki határozottan, nekem pedig nem volt kedvem vitatkozni. – Mi pedig iskolába fogunk járni. Megint.

Láttam, ahogy elhúzza a száját, és nem tudtam eldönteni, hogy a sulira fintorog, vagy arra, hogy nem lehetünk együtt napközben.

- Én ki leszek nektek? És Sara? – tettem fel egy másik fontos kérdést.

- Ezt még nem kérdeztem meg Carlisle-tól, de mindenképp olyat kell játszanod, hogy ne legyen gond, ha valaki látja, amikor megcsókollak – morfondírozott félhangosan. – Saráról pedig senki sem tudhatja, hogy a mi gyerekünk.

Az utóbbi kissé elszomorított, de tudtam, hogy így helyes, mert kihinné el egy tizennyolc évesnek tűnő lányról, hogy egy négy éves gyereke van? – Ezen nem tudtam tovább gondolkodni, mert fájdalmat éreztem a hasamban.

- Edward – szólítottam meg remegő hangon, miközben a hasamhoz kaptam. – Valami baj van!

- Mi történt? – kérdezte kétségbeesve.

- Nem tudom, de valami nagyon nem oké – mondtam aggódva, és ismét éreztem az előbb tapasztalt fájdalmat.

- Jön a baba? – Hallottam a hangján, hogy bepánikolt.

- Nem – feleltem bizonytalanul. – Legalábbis nem hiszem.

Tényleg nem szülési fájásom volt, csak egyszerűen egy éles fájdalom.

- Hívom Carlisle-t – közölte, és azonnal fel is pattant a telefonjáért.

Kissé már enyhült a fájdalom, de csak akkor fogok teljesen megnyugodni, ha Carlisle kijelenti, hogy nincs semmi baja a kisbabámnak.

- Nem tud elszabadulni a kórházból, de azt mondta induljunk, és soron kívül megvizsgál – mondta, és mire befejezte volna a mondatot, már ölbe is kapott.

Szerencsére nem volt sem a babának baja, sem nekem, csak egyszerűen túl sok stressz ért, így most mindenki próbál kímélni. Edward mindent megtesz a nyugalmam érdekében, így Emmettnek nem is engedte, hogy találkozzon velem, mert félt, hogy a beszólásai fel fognak idegesíteni.

Már tizennégyhetes terhes voltam, amikor elérkezett a költözés napja. Kicsit fájó szívvel hagytam magam mögött eddigi otthonomat, de vígasztalt a tudat, hogy néhány évtized múlva vissza fogunk ide térni.

A család összes dobozát egy szállítócégre bíztuk, mert nem fértek volna el a csomagtartókban. A héten megbeszéltük, hogy én Edward barátnőjét fogom alakítani, aki teherbeesett tőle. Ez szerintem csak rosszindulatú pletykákhoz fog vezetni, de Edward megkért, hogy ezzel ne törődjek. A nevem így Isabella Smith lesz. Sara a húgomat alakítja majd, így ugyanazt a családnevet kapja, amit én. Bárki, aki kérdezni fogja, azt kell mondanunk, hogy a szüleink meghaltak néhány hónapja, így én lettem Sara törvényes képviselője, így nem lesz olyan feltűnő, ha a lányom megfeledkezik arról, hogy nyilvánosan ne szólítson anyának. Végülis egész hihető, ha egy négy éves gyerek azt szólítja az anyjának, aki neveli.

- Ez ugyanolyan, mint a forksi – jegyeztem meg, amikor megérkeztünk.

- Minden házunk egyforma – felelte Edward mosolyogva.

- Oh! – hangzott tőlem az értelmes válasz.

Belépve a házba, meg kellett állapítanom, hogy belülről is valóban ugyanolyan volt, mint az előző kettő, csak a bútorok voltak kicsit másabbak, de az elrendezés, és a színek ugyanolyanok voltak.

- Ezzel próbáljuk azt érezni, hogy akárhol is vagyunk, otthon vagyunk – magyarázta Edward.

Remélem nem olvasott a gondolataimban! Bár azt mondta, az csak akkor megy neki, ha dühös vagyok. Akkor ezek szerint már ennyire ismer.

A dobozaink is néhány órán belül megérkeztek, de nekem nem engedték, hogy akár egyet is megfogjak. Ez azért kicsit túlzás! Szegről-végről én is csak vámpír volnék! A terhesség amúgy sem betegség, hanem egy állapot! Mindenki úgy kezel, mint egy nyomorékot.

- Ne dühöngj, Édes! – mondta Edward mosolyogva egy csók kíséretében, amikor elhaladt mellettem. Még Sarának is engedték, hogy ezt-azt vigyen, pedig ő még csak gyerek. Vajon, ha most felállnék –időközben mérgemben lehuppantam a kanapéra-, és arrébb tennék egy vázát, azért is rám szólnának?

Edward minden bizonnyal még mindig hallotta a gondolataimat, és ezért kért meg, hogy a szekrényen lévő vázát tegyem már tíz centivel balra. Jót kuncogott a saját poénján, én pedig sértődötten felpattantam, és beszaladtam az erdőbe.

Nem jött utánam, aminek kivételesen nagyon örültem. Leültem egy fatövébe, és sírni kezdtem. Miért kell úgy bánni velem, mintha a halálomon lennék? Dühömben felpattantam és ököllel vágtam bele egy fába, ami reccsenve adta meg magát.

- Huh! – hitetlenkedtem, mert ez volt az első eset, amikor a vámpírerőt használtam, és nagyon meglepődtem, hogy ennyire erős vagyok.

Megfordult a fejemben, hogy kidöntök még néhány fát, de időben észbe kaptam, hogy a kisbabám mindennél fontosabb, így elkezdtem emberi tempóban visszasétálni a házhoz, ami fél órába került, de megérte, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy lenyugodjak.

Edward azonnal bocsánatot kért, amiért megbántott, de én ezzel nem is foglalkoztam, inkább bepakoltam a gardróbunkba, majd Sara szobáját is rendbetettük. Megkértem Alice-t és Rose-t, hogy egyik nap majd menjünk el vásárolni, mert a ruháimnak több mint a felét elajándékoztam.

Mindkét barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy kismama ruhákat is vegyünk, és Alice megjegyezte, hogy nem hülyeség, mert most hamarabb, és nagyobbra fog nőni a hasam, aminek az első jelei már látszottak rajtam. Amikor Sarával voltam terhes, akkor csak a tizennyolcadik hét körül lehetett rajtam észrevenni, viszont most hamarabb jelentkezett minden. Ezért is kérdezte Carlisle, hogy Alice jól tudja-e a fogantatás időpontját, mert a baba két-három héttel fejlettebbnek tűnik, de barátnőm ismét elmondta, hogy annyira biztos benne, mint abban, hogy Carlisle vegetáriánus orvos vámpír. Egyébként Alice még azt is elárulta, hogy nagyon különleges kisbaba lesz. Ebből leszűrtem, hogy ő már azt is tudhatja, hogy mi lesz a neve.

A héten Em elkészítette a terveket, mi pedig kinéztük Edwarddal a helyet, ahova építeni akarjuk a házunkat. A Cullen-háztól körülbelül kétszáz méterre van egy elég nagy alapterületű tisztás, így azt választottuk. A fiúk megbeszélték, hogy iskola után majd a házat építik, néha beiktatva egy kis szünetet, hogy a feleségeik ne érezzék magukat elhagyatottnak. A héten beírattam Sarát az oviba, így jövő héttől teljesen egyedül leszek otthon abban a hatalmas házban.

Egyik délelőtt unalmamban elhatároztam, hogy másnap végre elutazok Forksba. Edward nem támogatta az ötletet, hogy egyedül menjek, de meggyőztem, hogy nem lóghat miattam az iskolából, és legalább az egyik szülője legyen Sarával. Arra is megkértem, hogy addig ne kezdjenek a házhoz, míg vissza nem jövök, mert akkor a lányunk alig látná az apját.

Amynek nem szóltam az érkezésemről, mert szerettem volna neki meglepetést okozni. Félvámpírságomból kifolyólag kibírnék egy éjszakát alvás nélkül, viszont a kisbabám miatt betértem egy fogadóba, mert nem szerettem volna, ha bármi baja esne. Este természetesen felhívtam Edwardot, hogy megnyugodjon, és Sarával is beszéltem néhány percet.

Furcsa érzés volt újra Forksban lenni. Első utam egy virágárushoz vezetett, onnan pedig a temetőbe mentem. Szégyelltem magam, amiért nem látogattam őket, de eddig még sosem volt hozzá elég erőm. Hiába nem mutattam a környezetemben, de még mindig rettenetesen fáj, hogy ők már nincsenek velem, pedig hatalmas szükségem lenne rájuk, de megígértem nekik, hogy nem omlok össze, hogy büszkék lehessenek rám. Szerintem eleget tettem az ígéretemnek.

Nagyon megviselt a temetőben tett látogatásom. Jobban, mint gondoltam. Azt hittem, hogy négy év alatt enyhült annyit az elvesztésük okozta fájdalom, de tévedtem. Ez szerintem sosem fog enyhülni. Néhány órát velük töltöttem, majd hazamentem, mert Amy még minden bizonnyal nem ért haza az iskolából.

Megfordult a fejemben, hogy elárverezem a házat, és a pénzt egy árvaháznak adom, de utána rájöttem, hogy jobb, ha egyben marad, mert így legalább Forksban nem kell építkeznünk. Az emelet majd lesz a két gyereké, apám szobája lehetne a miénk. És a vendégszoba egy esetleges újabb baba szobája.

Délután hatkor indultam el Amyhez, mert addigra már haza kell érnie a munkából, és a gyerekek is végeztek az iskolában.

- Bellaa! – kiáltotta vidáman Aaron, amikor kinyitotta az ajtót.

- Szia, Aaron! – köszöntöttem, majd lehajoltam, hogy nyomjak az arcára egy puszit.

- Bella? – kérdezte hitetlenkedve Amy.

- Meglepetés! – mondtam, amikor megöleltük egymást. – Elena?

- A barátnőjénél alszik – felelte, majd beterelt a nappaliba.

Kérdezgetett az új házról, a kicsiről, és én is alaposan kifaggattam Thomasról, és próbáltam meggyőzni, hogy adhatna neki egy esélyt.

Szombaton megkértem Amyt, hogy jöjjön át hozzám, és kérje meg a dadát, hogy ügyeljen a gyerekekre néhány órára. Beleegyezett, bár kissé morcos volt, amiért nem náluk alszom. De megértette, hogy az az egyetlen hely, ahová kötnek emlékek a szüleimről.

Péntek este nagyon ideges voltam, hiába próbált Edward és Alice is nyugtatni. Jobb lett volna, ha Edward mégis velem jön. Sokat segített volna lelkileg, ha mellettem van. Éjjel nem sokat aludtam, hanem próbáltam fejben begyakorolni a szöveget, amivel Amy elé akarok állni.

Szerencsére pótanyám csak délután tudott átjönni, így még volt egy kis időm rendbe szedni a gondolataimat. Viszont, amikor megérkezett, már egyszerűen nem érdekelt, hogy milyen körítést találok ki, csak az, hogy végre elmondhassam.

- Amy – kezdtem, amikor leültünk a nappaliba. – Van valami, amit tudnod kell rólam.

- Baj van? – kérdezte aggodalmasan.

- Remélem nem – feleltem kissé letörten. – Szerettem volna szép felvezetőt mondani hozzá, hogy ne tűnjön annyira ijesztőnek, de most nem jut semmi sem eszembe.

- Bella, Kislányom! Kérlek, ne kertelj! Bármi is az, megbirkózom vele! – nyugtatott kissé feszülten.

- Minden bizonnyal észrevetted már, hogy semmit sem változtam, mióta ismerjük egymást, és inkább hasonlítok Cullenékre, mint Charlie-ra – kezdtem, de nem szakított félbe, csak bólintott, hogy ez már valóban szemet szúrt neki. – Ez azért van, mert mi… - Egyszerűen nem tudtam kimondani azt a szót. Nem akartam Amyt elveszíteni, de ha elmondom, akkor félni fog tőlem. Néhány pillanatig még csendben ültünk, majd Amy megszólalt.

-… mert ti vámpírok vagytok – fejezte be mosolyogva a mondatot.

Kijelentése hidegzuhanyként ért. Tudja! De honnan? Meg akartam szólalni, de nem ment. Kérdezni és értetlenkedni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Amy valószínűleg tudta, hogy érdekel, honnan szerzett rólunk tudomást, ezért míg én összeszedtem magam megmagyarázta.

- Már régóta tudom – kezdte, és ezzel még inkább ledöbbentett. – Miután kiderült, hogy terhes vagy Sarával, egyszer itt aludtál, és álmodban azt zokogtad, hogy nem tudsz egyedül felnevelni egy félvámpír babát. – Ezzel még inkább meglepett. – Azóta tudom, és akkor rájöttem, hogy apádékkal is vámpírok végeztek, de valamiért biztos voltam benne, hogy nem Cullenék. Talán azért, mert te bíztál bennük.

Ismét néhány perces tátogás következett a részemről, majd nagy nehezen végre sikerült megszólalnom.

- Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el – kezdtem a magyarázkodást. – Féltem, hogy majd félni fogsz tőlem, és én nem bírtam volna ki, ha téged is elveszítelek.

Néhány órán keresztül még beszélgettünk, főleg az én félvámpírságomról. Megkérdezte, hogyan lehetséges az, hogy terhes lettem, de sajnos erre nem tudtam felelni, mivel Carlisle sem tudott rá nekem választ adni. Sokat kérdezett az életformánkról, és elmeséltem neki a képességeinket is. Leginkább Jazz képessége tetszett neki.

Teljesen megnyugodtam, hogy most már Amy is tudja a titkomat, amiről kiderült, hogy sosem volt titok.

Elégedetten tértem haza néhány nappal később, viszont akkor még eszembe sem jutott, hogy léteznek olyan személyek, akiket szívesen segítenék a túlvilágra. Pedig, mint kiderült léteznek. 

Elérkezett az utolsó előtti fejezet :( Az utolsó, ami magába foglalja majd az epilógust is, még ma fel fog kerülni az oldalra