30. Fejezet: Építkezzünk!
(Bella
szemszöge)
Miután
Edward bejelentette, hogy költöznünk kell, másnap a munkaidőm lejárta után, átmentünk
a Cullen-házba, megbeszélni a részleteket. Emmett most is hozta a szokásos
formáját, viszont én nem nagyon voltam rá vevő, és ezt, amikor többen is
észrevették, azonnal lehurrogták, hogy hagyjon már végre békén. Esme azonnal
aggodalmaskodni kezdett, hogy rosszul vagyok-e, és emiatt vagyok rossz
passzban, de sikerült megnyugtatnom, hogy jól érzem magam.
-
Nekem lenne egy fontos kérdésem – hívta fel magára a figyelmet Jazz.
-
Nyugi, Jazzi! Az új házban is tudtok majd huncutkodni – vigyorgott Em.
Úgy
látszik, ma ilyen kedvében van. Rose pont meg akarta ütni, amikor egy eléggé
nem várt kérdés hangzott el.
-
Em bácsi! Mit jelent az, hogy huncutkodni? – kérdezte Sara a legnagyobb
ártatlansággal.
Csak
akkor használta a bácsi vagy néni jelzőt, ha valamit tényleg nem értett. Igaz,
hogy korához képest hihetetlenül okos és intelligens, de csoda lenne, ha
mindent értene, amit mondunk neki.
-
Olyat csinálni, amit csak a felnőttek szoktak – próbálta Esme menteni a
menthetőt.
-
Szóval, azt szerettem volna kérdezni, hogy ti velünk laktok majd, vagy előtte
vesztek egy házat? – kérdezte Jazz, Edwardra nézve.
Kicsit
nekem ez úgy tűnt, mintha nem lennénk szívesen látottak. Most komolyan! Ennyire
zavarjuk Jaspert? Akkor miért nem ezt mondja?! Nem kell velünk találkoznia! Ki
kíváncsi arra, aki ennyire nyilvánosan utálja?! Nem is értem, minek próbált meg
éveken keresztül jó pofizni velem, ha egyszerűen nem bír elviselni?!
-
Bella, Kicsim! – szólított meg Edward, és letörölte a könnyeimet. Mikor kezdtem
el sírni? – Semmi ilyesmi nem volt abban, amit Jazz kérdezett.
-
Edward, te miről beszélsz? – kérdezte Rose, és hallatszott a hangján, hogy nem
teljesen biztos Edward szellemi épségében.
-
Bella azt hiszi, hogy Jazz ezt azért kérdezte, mert nem kedveli. A szavaival
élve: ,,… minek próbált meg éveken keresztül jó pofizni velem, ha egyszerűen
nem bír elviselni?!” – idézte a gondolataimat, amit csak egy szúrós
pillantással díjaztam.
Semmi
értelme annak a hülye pajzsnak, ha mindig akkor lökődik el, amikor a legnagyobb
szükségem lenne rá! – Dühöngtem tovább, amit Edward halk kuncogással díjazott.
Idegesítsél
csak! Nyugodtan! Nehogy meg tudjak nyugodni! – Kiabáltam vele gondolatban, és
biztos, hogy meghallotta, mert azonnal elszégyellte magát.
-
Dehogyis! – kezdte Jazz a magyarázkodást. – Csak azért kérdeztem, mert ha
velünk éltek, akkor bővíteni kell a házat, ha pedig nem, akkor vagy építenünk
kell egy új házat, vagy vennünk.
-
Na, mit mondtam? – kérdezte kedvesen Edward.
-
Sajnálom – kértem mindkettejüktől bocsánatot.
Szégyelltem
magam, amiért ilyet feltételeztem Jazzről. Nem tudom, mi üthetett belém, de
valami nem stimmel. Ma egész nap ilyen voltam. Stacy sem tudott úgy hozzám
szólni, hogy azt ne vettem volna sértésnek, vagy támadásnak, így egész nap csak
dühöngtem magamban.
-
Bella, ha lehet, fölöslegesen ne idegesítsd magad. Nem tesz jót a kicsinek –
rótt meg finoman Carlisle.
Igaza
van! A kisbabám egy csoda, hiszen még annyira sem láttunk rá esélyt, mint
Sarára. Nem fogom hagyni, hogy bármi baja essen.
-
Az eredeti kérdésre visszatérve – terelte a témát Edward, amit egy hálás
pillantással köszöntem meg neki. – Én arra gondoltam, hogy építhetnénk egy
saját házat, ami olyan lenne, amilyen nekünk tetszik. Természetesen közel a nagy
házhoz, és míg elkészül, addig beköltöznénk hozzátok.
Ez
az ötlet nagyon tetszett mindenkinek, így emellett döntöttünk. Azt hittem, hogy
majd felkérünk valami céget, vagy ilyesmi, de kiderült, hogy Em diplomás
építész-tervező. Ez meglepett, mert róla nem feltételeztem volna kitartást az
egyetem elvégzéséhez. Szóval, ő fogja megtervezni a házunkat, és vezényelni a
munkálatokat, amit Edward, Jazz és Carlisle fog végezni. Nekünk, lányoknak
pedig a lakberendezés lesz a feladatunk. Esme és a nagynénik a hétvégén
elutaznak Denaliba, hogy kitakarítsák a házat, és a vendégszobát berendezzék
Sara gyerek szobájának. Ha a tervek nem csalnak, akkor jövő héten be is
költözhetünk, viszont a mi házunk az csak a terhességem harmincadik hete körül
lesz kész, ha minden rendben fog menni.
Sara
már nagyon izgatott a költözés miatt, bár én kicsit tartok tőle, hogy nem
fogja-e megviselni, hogy kiszakítjuk a megszokott környezetéből.
-
Holnap beadom a felmondásomat, és utána neki állhatunk dobozolni – mondtam
Edwardnak, amikor befeküdtem mellé az ágyba.
-
Én pedig majd elhozom Sarát az oviból, és megindítom a kiiratkozást –
ismertette a saját terveit a holnapi napra nézve.
-
Mielőtt elköltözünk, már meg kell terveznünk a házat, vagy ráérünk, ha már
beköltöztünk? – kérdeztem Edwardot.
-
Majd holnap este megbeszéljük ketten, hogy milyen elképzeléseink vannak, és
majd egy vázlatot adunk róla Emnek – ajánlotta.
-
Rendben – nyugtáztam mosolyogva.
-
Aludj jól, Szerelmem! – búcsúzott.
-
Szeretlek – mondtam egy csók kíséretében, majd elaludtam.
Reggel
korábban keltem fel, hogy mielőtt bemegyek a hivatalba, még meg tudjam írni a
felmondó levelemet. Amíg én ezzel voltam elfoglalva, addig Edward elkészítette
a reggelit, felébresztette, majd felöltöztette Sarát. A reggelit viszont már
együtt tudtuk elfogyasztani.
Stacy
és Susan is nagyon meglepődött a felmondásom miatt, viszont megértették, hogy
szeretnénk a rokonok közelében élni, hogy a gyerekeknek ne kelljen elszakadniuk
a családjuktól. Susan felvetette, hogy tarthatnánk egy búcsú bulit a
tiszteletemre, de az ellenkezésem miatt letett róla. Csendben akartam volna
elmenni, minden felhajtás nélkül. Még volt szabadságom, így azt a hétre
kivehettem, és ma is csak azért maradtam bent, hogy összeszedjem a holmimat, és
kinyomtassam az utódom számára a fontosabb neveket, címeket, telefonszámokat,
illetve email címeket.
Rendet
hagytam magam után, majd elköszöntem Stacytől és Susantól is. Mindhárman
megkönnyezték a távozásomat, és Stacyvel megbeszéltük, hogy mindenképpen
tartjuk a kapcsolatot, és küldünk egymásnak képeket a gyerekeinkről. Jobban
megviselt őket itt hagyni, mint gondoltam volna, de tisztában voltam vele, hogy
muszáj elmennünk.
Már
csak abban bízom, hogy Amy jól fogadja majd a félvámpírságomat. Nem hiszem,
hogy a szerencse kivételesen mellém szegődne, de a remény hal meg utoljára, így
nekem is pozitívan kell hozzá állnom a dolgokhoz, hisz végülis eddig egész jól
alakult az életem, bár volt benne szenvedés és fájdalom bőven, de mindig jött
egy jobb időszak.
Aznap
este, miután lefektettük Sarát, elkezdtük megbeszélni, hogy milyen is legyen az
új házunk. Abban mindketten megegyeztünk, hogy nem szeretnénk emeletet, nehogy
valamelyik gyerek leessen a lépcsőn. Egész könnyen elterveztük, mivel
ugyanolyanra akartuk, mint a mostani, csak Sara szobája mellé terveztünk még
egy szobát.
-
Előre hallom Emmett felháborodását, miszerint adhattunk volna neki egy kis
kihívást is – sóhajtottam elégedetten, amiért néhány óra alatt megbeszéltük a
ház részleteit.
-
A lényeg, hogy nekünk tetsszen – összegezte Edward, majd belepuszilt a hajamba.
– Menjünk aludni?
-
Az jó lenne, eléggé húzós napom volt – mondtam egy ásítás kíséretében.
Miután
bebújtam a takaró alá, szinte azonnal el is nyomott az álom. Reggel arra
ébredtem, hogy üres mellettem az ágy, így azonnal kikeltem, hogy megkeressem
Edwardot, de sehol sem találtam. Ránéztem az órára, ami már fél kilencet
mutatott.
-
A francba! – nyögtem, és berohantam Sara szobájába, mert már így is késett az
oviból egy fél órát.
Amikor
beléptem a szobába, azonnal elöntött a pánik, mert a kislányom eltűnt. Sehol
sem találtam, és már ott tartottam, hogy felhívom a rendőrséget, amikor
megjelent Edward.
Zokogva
vetettem magam a karjai közé.
-
Bella, mi történt? – kérdezte aggódva, mikor eltolt magától, hogy láthasson is.
-
Ed…Edward! Sara… Sara el…eltűnt – zokogtam.
-
Nyugodj meg, szerelmem! Sarát elvittem az oviba – mondta, és magához vont, hogy
megnyugodhassak.
Csitítgatott,
a hátamat simogatta, miközben megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe. Mire
sikerült megnyugodnom, már a nappali kanapéján ültem Edward ölében, bár nem is
emlékszem, hogyan kerültünk ide, mert az előbb még a folyosón álltunk.
-
Jobb már? – kérdezte, amikor már csak szipogtam.
-
Nagyon megijedtem – vallottam be az egyértelműt.
-
Ne haragudj – szabadkozott, bár nem értettem, hogy miért, ezért megmagyarázta:
- Legközelebb hagyok egy üzenetet, ha elviszem Sarát.
-
Az jó lesz – mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.
Pár
percig még így ültünk a nappaliban, de egyszer csak korogni kezdett a hasam.
Edward rásimította a kezét, majd hozzá intézte a szavait.
-
Szia, kicsi Pocaklakó! Apa mindjárt készít nektek valami finom reggelit a nagy
izgalomra – magyarázta a hasamnak.
Én
is megsimogattam a pocakom, majd míg Edward a reggelit csinálta, én
felöltöztem, és rendbe szedtem magam. Edward megint kitett magáért, és isteni
finomat készített. Reggeli után elindultunk az egyik nagyobb áruházba, hogy
dobozokat szerezzünk, mert már alig van egy hetünk a költözésig.
A
ruháim nagy részét elajándékoztam egy szeretetszolgálatnak, mivel nem fért volna
be sehova. Igaz, semmit sem kell magunkkal vinni, de nekem akkor is túl sok
ruhám van. Sara kinőtt ruháit is elraktam emlékbe, mert akkor még nem tudtam,
hogy nekem többször is megadatik az a csoda, hogy vámpírbabákat szüljek. Most,
hogy már emlékként nincs rá szükségem, neki adtam mindet Stacynek, aki
láthatólag nagyon örült neki.
A
napokban Amyt is értesítettem, hogy közelebb kerülünk valamivel, és egyik
hétvégén szeretnék is leutazni, mert szeretném a szüleim sírját meglátogatni.
Arra a hétvégére terveztem a nagy bejelentést is, miszerint elmondom neki, hogy
vámpírok vagyunk. Amy reakciójának a gondolatától is görcsbe rándul a gyomorom.
Edward folyamatosan győzköd róla, hogy ne is gondoljak rá, mert a stressz nem
tesz jót a kisbabánknak.
Egyik
nap már a sírás kerülgetett, így áthívta Alice-t, hogy ő nyugtasson meg a
látomásai segítségével.
-
Jól fogja fogadni, de ennél többet nem akarok elárulni – mondta, majd el is
ment.
-
Ez nem volt túl meggyőző – sóhajtottam, amikor Edward utolsó ingét hajtottam
bele az ő ruháinak szánt dobozba.
-
Alice azt mondta, hogy jól fogja fogadni. Ha ő mondta, akkor úgyis lesz! –
biztatott, majd megcsókolt.
-
Remélem, igazatok lesz – bizakodtam, majd leragasztottam a dobozt. – Ez készen
is van!
Ráírtam
a dobozra Edward nevét, hogy ne a kipakolásnál kelljen keresgélnünk. Nem minden
ruhát csomagoltunk be, annyit kint hagytunk, amennyire még szükségünk lesz. Leültem
egy kicsit a nappaliban, mert ma még egész idáig állandóan csináltam valamit.
Edward is mellém ült, és a lábamat az ölébe vette.
-
Edward – szólítottam meg, mert egy nagyon fontos dolgot még nem kérdeztem meg a
költözéssel kapcsolatban. – Denaliban is dolgozni fogunk?
-
Te semmit sem fogsz – jelentette ki határozottan, nekem pedig nem volt kedvem
vitatkozni. – Mi pedig iskolába fogunk járni. Megint.
Láttam,
ahogy elhúzza a száját, és nem tudtam eldönteni, hogy a sulira fintorog, vagy
arra, hogy nem lehetünk együtt napközben.
-
Én ki leszek nektek? És Sara? – tettem fel egy másik fontos kérdést.
-
Ezt még nem kérdeztem meg Carlisle-tól, de mindenképp olyat kell játszanod,
hogy ne legyen gond, ha valaki látja, amikor megcsókollak – morfondírozott
félhangosan. – Saráról pedig senki sem tudhatja, hogy a mi gyerekünk.
Az
utóbbi kissé elszomorított, de tudtam, hogy így helyes, mert kihinné el egy
tizennyolc évesnek tűnő lányról, hogy egy négy éves gyereke van? – Ezen nem
tudtam tovább gondolkodni, mert fájdalmat éreztem a hasamban.
-
Edward – szólítottam meg remegő hangon, miközben a hasamhoz kaptam. – Valami
baj van!
-
Mi történt? – kérdezte kétségbeesve.
-
Nem tudom, de valami nagyon nem oké – mondtam aggódva, és ismét éreztem az
előbb tapasztalt fájdalmat.
-
Jön a baba? – Hallottam a hangján, hogy bepánikolt.
-
Nem – feleltem bizonytalanul. – Legalábbis nem hiszem.
Tényleg
nem szülési fájásom volt, csak egyszerűen egy éles fájdalom.
-
Hívom Carlisle-t – közölte, és azonnal fel is pattant a telefonjáért.
Kissé
már enyhült a fájdalom, de csak akkor fogok teljesen megnyugodni, ha Carlisle
kijelenti, hogy nincs semmi baja a kisbabámnak.
-
Nem tud elszabadulni a kórházból, de azt mondta induljunk, és soron kívül
megvizsgál – mondta, és mire befejezte volna a mondatot, már ölbe is kapott.
Szerencsére
nem volt sem a babának baja, sem nekem, csak egyszerűen túl sok stressz ért,
így most mindenki próbál kímélni. Edward mindent megtesz a nyugalmam érdekében,
így Emmettnek nem is engedte, hogy találkozzon velem, mert félt, hogy a beszólásai
fel fognak idegesíteni.
Már
tizennégyhetes terhes voltam, amikor elérkezett a költözés napja. Kicsit fájó
szívvel hagytam magam mögött eddigi otthonomat, de vígasztalt a tudat, hogy
néhány évtized múlva vissza fogunk ide térni.
A
család összes dobozát egy szállítócégre bíztuk, mert nem fértek volna el a
csomagtartókban. A héten megbeszéltük, hogy én Edward barátnőjét fogom
alakítani, aki teherbeesett tőle. Ez szerintem csak rosszindulatú pletykákhoz
fog vezetni, de Edward megkért, hogy ezzel ne törődjek. A nevem így Isabella
Smith lesz. Sara a húgomat alakítja majd, így ugyanazt a családnevet kapja,
amit én. Bárki, aki kérdezni fogja, azt kell mondanunk, hogy a szüleink
meghaltak néhány hónapja, így én lettem Sara törvényes képviselője, így nem
lesz olyan feltűnő, ha a lányom megfeledkezik arról, hogy nyilvánosan ne
szólítson anyának. Végülis egész hihető, ha egy négy éves gyerek azt szólítja
az anyjának, aki neveli.
-
Ez ugyanolyan, mint a forksi – jegyeztem meg, amikor megérkeztünk.
-
Minden házunk egyforma – felelte Edward mosolyogva.
-
Oh! – hangzott tőlem az értelmes válasz.
Belépve
a házba, meg kellett állapítanom, hogy belülről is valóban ugyanolyan volt,
mint az előző kettő, csak a bútorok voltak kicsit másabbak, de az elrendezés,
és a színek ugyanolyanok voltak.
-
Ezzel próbáljuk azt érezni, hogy akárhol is vagyunk, otthon vagyunk –
magyarázta Edward.
Remélem
nem olvasott a gondolataimban! Bár azt mondta, az csak akkor megy neki, ha
dühös vagyok. Akkor ezek szerint már ennyire ismer.
A
dobozaink is néhány órán belül megérkeztek, de nekem nem engedték, hogy akár
egyet is megfogjak. Ez azért kicsit túlzás! Szegről-végről én is csak vámpír
volnék! A terhesség amúgy sem betegség, hanem egy állapot! Mindenki úgy kezel,
mint egy nyomorékot.
-
Ne dühöngj, Édes! – mondta Edward mosolyogva egy csók kíséretében, amikor
elhaladt mellettem. Még Sarának is engedték, hogy ezt-azt vigyen, pedig ő még
csak gyerek. Vajon, ha most felállnék –időközben mérgemben lehuppantam a
kanapéra-, és arrébb tennék egy vázát, azért is rám szólnának?
Edward
minden bizonnyal még mindig hallotta a gondolataimat, és ezért kért meg, hogy a
szekrényen lévő vázát tegyem már tíz centivel balra. Jót kuncogott a saját
poénján, én pedig sértődötten felpattantam, és beszaladtam az erdőbe.
Nem
jött utánam, aminek kivételesen nagyon örültem. Leültem egy fatövébe, és sírni
kezdtem. Miért kell úgy bánni velem, mintha a halálomon lennék? Dühömben
felpattantam és ököllel vágtam bele egy fába, ami reccsenve adta meg magát.
-
Huh! – hitetlenkedtem, mert ez volt az első eset, amikor a vámpírerőt
használtam, és nagyon meglepődtem, hogy ennyire erős vagyok.
Megfordult
a fejemben, hogy kidöntök még néhány fát, de időben észbe kaptam, hogy a
kisbabám mindennél fontosabb, így elkezdtem emberi tempóban visszasétálni a
házhoz, ami fél órába került, de megérte, mert ennyi idő kellett ahhoz, hogy
lenyugodjak.
Edward
azonnal bocsánatot kért, amiért megbántott, de én ezzel nem is foglalkoztam,
inkább bepakoltam a gardróbunkba, majd Sara szobáját is rendbetettük. Megkértem
Alice-t és Rose-t, hogy egyik nap majd menjünk el vásárolni, mert a ruháimnak
több mint a felét elajándékoztam.
Mindkét
barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy kismama ruhákat is vegyünk, és Alice
megjegyezte, hogy nem hülyeség, mert most hamarabb, és nagyobbra fog nőni a
hasam, aminek az első jelei már látszottak rajtam. Amikor Sarával voltam
terhes, akkor csak a tizennyolcadik hét körül lehetett rajtam észrevenni,
viszont most hamarabb jelentkezett minden. Ezért is kérdezte Carlisle, hogy
Alice jól tudja-e a fogantatás időpontját, mert a baba két-három héttel
fejlettebbnek tűnik, de barátnőm ismét elmondta, hogy annyira biztos benne,
mint abban, hogy Carlisle vegetáriánus orvos vámpír. Egyébként Alice még azt is
elárulta, hogy nagyon különleges kisbaba lesz. Ebből leszűrtem, hogy ő már azt is
tudhatja, hogy mi lesz a neve.
A
héten Em elkészítette a terveket, mi pedig kinéztük Edwarddal a helyet, ahova
építeni akarjuk a házunkat. A Cullen-háztól körülbelül kétszáz méterre van egy
elég nagy alapterületű tisztás, így azt választottuk. A fiúk megbeszélték, hogy
iskola után majd a házat építik, néha beiktatva egy kis szünetet, hogy a
feleségeik ne érezzék magukat elhagyatottnak. A héten beírattam Sarát az oviba,
így jövő héttől teljesen egyedül leszek otthon abban a hatalmas házban.
Egyik
délelőtt unalmamban elhatároztam, hogy másnap végre elutazok Forksba. Edward
nem támogatta az ötletet, hogy egyedül menjek, de meggyőztem, hogy nem lóghat
miattam az iskolából, és legalább az egyik szülője legyen Sarával. Arra is
megkértem, hogy addig ne kezdjenek a házhoz, míg vissza nem jövök, mert akkor a
lányunk alig látná az apját.
Amynek
nem szóltam az érkezésemről, mert szerettem volna neki meglepetést okozni.
Félvámpírságomból kifolyólag kibírnék egy éjszakát alvás nélkül, viszont a
kisbabám miatt betértem egy fogadóba, mert nem szerettem volna, ha bármi baja
esne. Este természetesen felhívtam Edwardot, hogy megnyugodjon, és Sarával is
beszéltem néhány percet.
Furcsa
érzés volt újra Forksban lenni. Első utam egy virágárushoz vezetett, onnan
pedig a temetőbe mentem. Szégyelltem magam, amiért nem látogattam őket, de
eddig még sosem volt hozzá elég erőm. Hiába nem mutattam a környezetemben, de
még mindig rettenetesen fáj, hogy ők már nincsenek velem, pedig hatalmas
szükségem lenne rájuk, de megígértem nekik, hogy nem omlok össze, hogy büszkék
lehessenek rám. Szerintem eleget tettem az ígéretemnek.
Nagyon
megviselt a temetőben tett látogatásom. Jobban, mint gondoltam. Azt hittem,
hogy négy év alatt enyhült annyit az elvesztésük okozta fájdalom, de tévedtem. Ez
szerintem sosem fog enyhülni. Néhány órát velük töltöttem, majd hazamentem,
mert Amy még minden bizonnyal nem ért haza az iskolából.
Megfordult
a fejemben, hogy elárverezem a házat, és a pénzt egy árvaháznak adom, de utána
rájöttem, hogy jobb, ha egyben marad, mert így legalább Forksban nem kell
építkeznünk. Az emelet majd lesz a két gyereké, apám szobája lehetne a miénk.
És a vendégszoba egy esetleges újabb baba szobája.
Délután
hatkor indultam el Amyhez, mert addigra már haza kell érnie a munkából, és a
gyerekek is végeztek az iskolában.
-
Bellaa! – kiáltotta vidáman Aaron, amikor kinyitotta az ajtót.
-
Szia, Aaron! – köszöntöttem, majd lehajoltam, hogy nyomjak az arcára egy
puszit.
-
Bella? – kérdezte hitetlenkedve Amy.
-
Meglepetés! – mondtam, amikor megöleltük egymást. – Elena?
-
A barátnőjénél alszik – felelte, majd beterelt a nappaliba.
Kérdezgetett
az új házról, a kicsiről, és én is alaposan kifaggattam Thomasról, és próbáltam
meggyőzni, hogy adhatna neki egy esélyt.
Szombaton
megkértem Amyt, hogy jöjjön át hozzám, és kérje meg a dadát, hogy ügyeljen a
gyerekekre néhány órára. Beleegyezett, bár kissé morcos volt, amiért nem náluk
alszom. De megértette, hogy az az egyetlen hely, ahová kötnek emlékek a
szüleimről.
Péntek
este nagyon ideges voltam, hiába próbált Edward és Alice is nyugtatni. Jobb
lett volna, ha Edward mégis velem jön. Sokat segített volna lelkileg, ha
mellettem van. Éjjel nem sokat aludtam, hanem próbáltam fejben begyakorolni a
szöveget, amivel Amy elé akarok állni.
Szerencsére
pótanyám csak délután tudott átjönni, így még volt egy kis időm rendbe szedni a
gondolataimat. Viszont, amikor megérkezett, már egyszerűen nem érdekelt, hogy
milyen körítést találok ki, csak az, hogy végre elmondhassam.
-
Amy – kezdtem, amikor leültünk a nappaliba. – Van valami, amit tudnod kell
rólam.
-
Baj van? – kérdezte aggodalmasan.
-
Remélem nem – feleltem kissé letörten. – Szerettem volna szép felvezetőt
mondani hozzá, hogy ne tűnjön annyira ijesztőnek, de most nem jut semmi sem
eszembe.
-
Bella, Kislányom! Kérlek, ne kertelj! Bármi is az, megbirkózom vele! –
nyugtatott kissé feszülten.
-
Minden bizonnyal észrevetted már, hogy semmit sem változtam, mióta ismerjük
egymást, és inkább hasonlítok Cullenékre, mint Charlie-ra – kezdtem, de nem
szakított félbe, csak bólintott, hogy ez már valóban szemet szúrt neki. – Ez
azért van, mert mi… - Egyszerűen nem tudtam kimondani azt a szót. Nem akartam
Amyt elveszíteni, de ha elmondom, akkor félni fog tőlem. Néhány pillanatig még
csendben ültünk, majd Amy megszólalt.
-…
mert ti vámpírok vagytok – fejezte be mosolyogva a mondatot.
Kijelentése
hidegzuhanyként ért. Tudja! De honnan? Meg akartam szólalni, de nem ment.
Kérdezni és értetlenkedni akartam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Amy
valószínűleg tudta, hogy érdekel, honnan szerzett rólunk tudomást, ezért míg én
összeszedtem magam megmagyarázta.
-
Már régóta tudom – kezdte, és ezzel még inkább ledöbbentett. – Miután kiderült,
hogy terhes vagy Sarával, egyszer itt aludtál, és álmodban azt zokogtad, hogy
nem tudsz egyedül felnevelni egy félvámpír babát. – Ezzel még inkább meglepett.
– Azóta tudom, és akkor rájöttem, hogy apádékkal is vámpírok végeztek, de
valamiért biztos voltam benne, hogy nem Cullenék. Talán azért, mert te bíztál
bennük.
Ismét
néhány perces tátogás következett a részemről, majd nagy nehezen végre sikerült
megszólalnom.
-
Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el – kezdtem a magyarázkodást. – Féltem, hogy
majd félni fogsz tőlem, és én nem bírtam volna ki, ha téged is elveszítelek.
Néhány
órán keresztül még beszélgettünk, főleg az én félvámpírságomról. Megkérdezte,
hogyan lehetséges az, hogy terhes lettem, de sajnos erre nem tudtam felelni,
mivel Carlisle sem tudott rá nekem választ adni. Sokat kérdezett az
életformánkról, és elmeséltem neki a képességeinket is. Leginkább Jazz
képessége tetszett neki.
Teljesen
megnyugodtam, hogy most már Amy is tudja a titkomat, amiről kiderült, hogy
sosem volt titok.
Elégedetten
tértem haza néhány nappal később, viszont akkor még eszembe sem jutott, hogy
léteznek olyan személyek, akiket szívesen segítenék a túlvilágra. Pedig, mint
kiderült léteznek.
Elérkezett az utolsó előtti fejezet :( Az utolsó, ami magába foglalja majd az epilógust is, még ma fel fog kerülni az oldalra
Szia!
VálaszTörlésWow! :D Nagyon tetszett az új fejezet:) Bella kicsit túlreagálja a dolgokat :D Hiába ez a terhességgel ját "kicsit" rosszabbul fogadja a külső és belső ingereket:D Amy-vel megleptél de eléggé jól megírtad eszembe nem jutott volna :D de logikus...:) Hmm Kíváncsi vagyok kik vannak Cullenéknél de van egy olyan sejtésem hogy a Volturi :s Az viszont nem valami jó hír:/ De lehet hogy mások... ki tudja:o tehát akkor ma jön az utolsó azaz végső fejezet amikor mindennek vége?:'( nemár:( Remélem nem hagyod abba az írást és még vannak ötleteid:D Mert nagyon élveztem ezt a történetet amit írtál:) Örülök hogy végig kísérhettem :) Gratula hozzá:) Kösziiiiiii
Szia!
VálaszTörlésEz óriási volt!!! Sarah kérdésén halálra röhögtem magam, alig vártam a választ a többiektől. :)Imádom, hogy amikor Bella dühöng, akkor Ed hallja a gondolatait. Meg amikor emiatt utána duzzog. :) Bár nem értem, hogy érthette mindjárt félre Jazz kérdését, én azonnal arra gondoltam amire értette a kérdést. Na jó biztos a hormonok teszik, főleg ha mostanában állandóan dühös, és mindent támadásnak vesz. :)
Em mint építés-tervező? Húúúú. Meglepődtem az biztos, de passzol is hozzá ez a szerep.
Oké, Edwardék suliba fognak járni és Bella? Eléggé hiányozna a légkörből. Pletykálni fognak róluk az biztos, de így legalább leszállnak Edról a csajok. Legalábbis remélem. Sarah meg a húgát fogja játszani? Óriási ötlet, így nem is fognak faggatózni. :) Ezek szerint akkor Bell otthon fog ülni mindennap?
Szegény Bella elég idegesítő lehet, ez a túlzott aggódás. Az a vázás meg tényleg vicces volt, de csak ha nem Bella szemszögéből nézzük a dolgokat. :( Kicsit néha el is felejtem, hogy Bella is vámpír valamilyen szinten. :) Annyira féltik, hogy néha olyan érzésem van mintha ember lenne. De ez a fadöntögetős végre észhez térített. :D
Váó végig tudta, ez most komoly? Még jó, hogy másnál nem aludt, különben bárki hallhatta volna. :) Nagyon örülök, hogy nem kell már előtte titkolózni, csak a kicsik előtt. Ők még nem értenék meg.
Elképesztően tetszett a fejezet. Imádom ezt a vidám hangulatot, még Bella duzzogását is. :) Gratulálok neked!
Puszi
Szilvi