29. Fejezet: A negyedik

29. Fejezet: A negyedik

(Bella szemszöge)

- Nem fog menni a megtermékenyítés – közölte Carlisle letörten.

Nem ajándékozhatom meg a szeretteimet egy-egy kisbabával. Nekem sem lehet több gyerekem, nem adhatom meg Edwardnak azt az örömöt, hogy ismét apa legyen, és végig kísérhesse a terhességemet. Egy hasznavehetetlen félember vagyok, amiből semmi előnye sincs a családomnak! Mindenkinek csalódást fogok okozni, mert hiú reményeket keltettünk! Meg fognak utálni, és soha többé nem állnak velem szóba!

A pánik annyira elhatalmasodott rajtam, hogy zokogni kezdtem. Egy csődtömeg vagyok!

- Bella, Szívem! Ilyenekre még csak ne is gondolj! – ölelt át Edward. – Senki sem fog hibáztatni. Erről nem te tehetsz.

Nem érdekelt, mit mond, mert nem volt igaza! Ő miért nem szomorú? Miért nem keseredett el, amiért nem lehet többé gyerekünk? Ez miért csak engem bánt?

- Bella, ezt fejezd be! Ne ostorozd magad! – próbált tovább nyugtatni, miközben folyamatosan zokogtam.

Üvölteni, ordítani akartam, de nem ment. Minek kellett vámpírrá válnom?

- Carlisle, csinálj már valamit! – kérte apját, és  a hangján éreztem a kétségbeesést, és az aggódást.

- Bella, nyugodj meg! – kérlelt Carlisle.

Nyugodjak meg?! Hogy a francba nyugodhatnék meg?! Tényleg nem értenek semmit?

- Figyelj rám! – szólt rám határozottan Carlisle. – Szeretném megmagyarázni, hogy miért nem lehetséges.

Mit kell ezen magyarázni? Nem lehet, mert én nem vagyok semmi, csak egy rakás hasznavehetetlen szerencsétlenség.

- Bella! – kiáltott rám Edward, és meg is rázott.

Ez segített. Kicsit kezdtem lenyugodni, és azonnal elszégyelltem magam a viselkedésem miatt. Carlisle megvárta, míg zokogásom szipogássá csitult. Edward a kezemet fogta, és ujjaival körözött a kézfejemen.

- Sajnos, nem lehetséges a beültetés. – Amikor ismét kimondta ezt a mondatot, izmaim akaratlanul is megfeszültek. Edward megszorította a kezemet, ami segített, hogy kissé megnyugodjak. – Ez azért nem lehetséges, mert Bella te már terhes vagy.

Meglepetten kapkodtam a fejem közte, és Edward között, aki szintén ugyanolyan értetlenül meredt Carlisle-ra, mint én. A könnyeim ismét megállás nélkül folytak. Nem tudtam elhinni, hogy igaz az, amit mond, hiszen olyan lehetetlennek tűnt.

- Amikor a tapintásos vizsgálatot végeztem, akkor vettem észre – magyarázta Carlisle mosolyogva. – Szóval Bella, a kérdésedre a válasz: Lehetsz majd béranya, de csak azután, miután megszületett a második unokám is.

Nem, ez nem lehet igaz! Ránéztem Edwardra, aki boldogan moslyogott rám. A kezemet remegve emeltem fel, majd a hasamra simítottam. Meg akartam kérdezni, hogy ez hogyan lehetséges, de túl boldog voltam ahhoz, hogy ilyenekkel foglalkozzak.

Összeszedtem minden erőmet, és végre megszólaltam. Meg kellett kérdeznem, mert nem tudtam elhinni. El akartam, de nem ment.

- Carlisle, ez igaz? – kérdeztem tőle hitetlenkedve.

Carlisle megértően mosolygott rám. Lehet, hogy kissé szórakoztatta is a reakcióm, de nem érdekelt. Csak tudni akartam, hogy valóban terhes vagyok-e.

- Bella, hidd el, terhes vagy! – győzködött. – Azt nem tudom hány hetes, de most nem is nézhetjük meg az ultrahangon, mert tudod, ahhoz előbb előjegyzés kell – szabadkozott.

Annyira hihetetlen volt ez az egész, és mégis igaz. Mondani akartam valamit, de nem ment. A boldogságtól szóhoz sem jutottam.

- Hétfő délutánra be tudlak írni, ha ez neked megfelel – mondta Carlisle néhány percnyi hallgatás után.

- Carlisle, mikorra várható a baba? – szólalt meg Edward, és érezhető volt a hangján a boldogság.

- Ezt majd csak hétfőn tudom megmondani, az ultrahang után – tartott egy pillanatnyi szünetet, majd remek ötletet adott: - Kérdezzétek meg Alice-t. Ő biztosan tudja.

Teljes kábulatban voltam, és csak akkor kezdtek rendbe jönni a gondolataim, amikor Edward beültetett a kocsiba. Szinte teljes emlékezetkiesésem volt. Az utolsó emlékem az volt, hogy Carlisle meggyőzött róla, hogy valóban terhes vagyok.

- Köszönöm – fordultam Edwardhoz, amikor ő is beült.

- Mit? – értetlenkedett.

- A kisbabánkat – mondtam, és újra könnyes lett a szemem a gondolattól, hogy ismét anya lehetek.

Annyira vágytam rá, és most mégis olyan lehetetlennek tűnik.

- Ne köszönd – mondta, majd áthajolt hozzám, hogy megcsókolhasson. – Szeretlek.

- Én is téged – feleltem, és szorosan a nyakába kapaszkodtam.

Az út nagy részét csendben tettük meg, de úgy éreztem, hogy el kell mondjak valamit Edwardnak.

- Edward, én még sosem voltam ilyen boldog!

- Örülök, hogy boldog vagy, mert én is az vagyok, de ez csak akkor ér akármit is, ha te is ugyanazt érzed – felelte, majd a jobb kezét a váltóról, az enyémbe helyezte.

A házunk előtt több kocsi állt, mint amikor elindultunk, így ez csak annyit jelenthetett, hogy Em és Jazz is itt van. Amikor kiszálltunk az autóból, Edward a kocsinak döntött, és forró csókban részesített.

- Ígérem, hogy nagyon fogok rátok vigyázni – mondta, amikor elváltak ajkaink.

Gyorsan lehajolt, és a hasamra is adott egy puszit, igaz a kabát is rajtam volt, de őt nem zavarta. Ami azt illeti, engem sem. Boldogsággal töltött el az a tudat, hogy most velem fogja átélni a terhesség minden egyes boldog pillanatát.

Még gyorsan megöleltük egymást, majd kézen fogva indultunk a ház felé. Kicsit tartottam tőle, vajon hogyan fogadják majd, hogy én előbb lettem terhes mint, hogy nekik szüljek. Bevallom, leginkább Rose reakciójától féltem, mert már ő is nagyon beleélte magát, hogy lesz egy kicsi Emmettje. Egyébként ez meglepett, mert amikor Sarával voltam terhes, ő volt az, aki a legjobban hajtogatta, hogy lány lesz, de úgy látszik, hogy Emmettért letett erről a vágyáról.

Edward kinyitotta nekem az ajtót, de a házban hatalmas csend uralkodott, Edward felkapcsolta a folyosón a villanyt. Nem mintha nem látnánk nélküle, de megszoktuk.

- Megjöttünk! – szólalt meg Edward, és úgy látszik, ő sem érti, hogy miért nem hallunk egy hangot sem, és ami még megdöbbentőbb, hogy miért van sötét az egész házban.

- Lehet elmentek a boltba? – kérdeztem Edwardtól, bár én sem hittem, hogy valóban így lenne.

- Tele a hűtő, és csak Sara eszik. Gyere, ülj le, én addig felhívom Alice-t, hogy hol vannak – mondta, és megindult a nappali felé.

Egyszerre léptünk be a nappaliba, viszont most hozzám volt közelebb a kapcsoló.

- Gratulálunk! – kiáltotta el magát az egész Cullen család, amint felkapcsoltam a villanyt.

Még Carlisle is itt volt! Hogy ért ide ilyen hamar? Amúgy is, neki nem ügyelnie kellene?

Először Esme ölelt át, majd Alice és Rose, utoljára maradtak a fiúk.

- Hogyan? – értetlenkedtem, miközben leültünk a kanapéra, és ölembe ültettem Sarát.

- Én akkor tudtam meg, amikor Emmettet megtréfáltad – kezdte vigyorogva Alice. – Nem akartam elmondani senkinek, de amikor eldöntötted, hogy a béranyánk leszel, szóltam róla Esmének és Rose-nak is, hogy ne éljék még bele magukat, mert te már terhes vagy. Sara pedig majdnem elmondta karácsony előtt, hogy mit álmodott, de szerencsére idejében leállítottam.

- Igen, így volt, én láttam, hogy lesz kistesóm – mondta büszkén Sara.

- Carlisle, te hogy értél ide ilyen hamar? Nem ügyeletes vagy? – kérdezte Edward.

- Nem, az csak azért volt, hogy ne tudjatok semmit a meglepetésről – magyarázta mosolyogva. – Bella, egyébként szeptember végére leszel kiírva.

- De a rendelődben még nem tudtad – értetlenkedtem.

- De tudtam, mert Alice elmondta, mikor fogant.

- Mi is megtudhatjuk? – kérdeztem Alice-t.

- Az eljegyzésetek napján – válaszolt készségesen.

- Úgy látszik nem unatkoztatok – szólt hozzá azonnal Em, egy kaján vigyor kíséretében.

- Nem szokásunk – vetettem oda neki foghegyről.

- Eddy fiú, azért remélem, hogy most sikerült összehoznod egy kiscsávót, mert kezdenek a nők többségben lenni a családban – csipkelődött most az öccsével.

- A lényeg, hogy egészséges legyen! – szólt rá Rose.

Alig tudtam visszafojtani a kitörni készülő nevetésemet, de azért sikerült. Még tisztán emlékszem arra, hogy mennyire nem vallotta Rose ezt a véleményt, amikor Sarával voltam terhes.

- Anya, hogy fogják hívni a kis tesómat? – kérdezte Sara, aki idő közben átült a nagyapja ölébe.

- Sara, Kicsim, mi még azt sem tudjuk, hogy fiú lesz-e, vagy lány – mondta Edward, majd kuncogva folytatta: - Nem mindenki látja előre a dolgokat, mint te meg Alice.

Az este további részében beszélgettünk, tervezgettünk, és kiszámoltuk, hogy jelenleg tíz hetes terhes vagyok. A többiek még vacsora előtt elmentek, hogy kicsit hármasban maradhassunk. Most Edwardra bíztam a fürdetést, hogy addig felhívhassam Amyt. Elmeséltem, milyen volt a nászutunk, majd azt, hogy betegek voltunk Sarával. Utoljára hagytam a terhességemet, aminek hallhatóan nagyon örült. Ő is beszámolt az esküvő óta történtekről, és elmesélte, hogy az egyik kollégája, valamilyen Thomas, próbál közelíteni felé, de ő maga még nagyon bizonytalan. Biztattam, hogy ideje túllépnie apámon, hiszen ő már nagyon régen elment, és nem élhet örökké az emlékének. Nagyon szeretem Amyt, és annyira jó lenne végre őt is boldognak látni, mert megérdemelné.

Miután Sarát lefektettük, mi is elvonultunk a szobánkba. Még nem takaróztunk be, mert szerettünk volna bemutatkozni a kisbabánknak.

Edward óvatosan érintette a kezét a hasamhoz, és így beszélgettünk.

- Szerinted mi lesz? – kérdezte, miközben a hasamat simogatta.

- Nem tudom, miért, de úgy érzem megint lány – feleltem, majd kiegészítettem a vágyammal: - Személy szerint, nem bánnám, ha fiú lenne.

- Én is ugyanezt érzem – mondta, majd megcsókolt.

Lassan csókolt. Túl lassan, mert én többet akartam, de elhúzódott.

- Nem lehet. Későre jár, és neked aludnod kell! – mondta, és mire válaszolhattam volna, már be is takart.

- Edward mondd, hogy nem a terhességem miatt viselkedsz így – vádoltam meg.

- Én csak… Nem… Mármint…- dadogott össze-vissza.

Kezemet rátettem a szájára, lelöktem magamról a takarót, majd kezem helyét az ajkaim vették át. Vadul csókoltam, és igyekeztem még közelebb fészkelődni hozzá. Miután elszakadtunk egymás ajkaitól, beismerte, hogy a sejtésem nem volt alaptalan.

- Csak vigyázni akarok rátok – mondta szégyenlősen.

- Majd ráérsz akkor visszafogni, amikor nagy hassal akarom rád vetni magam – győzködtem mosolyogva.

- De nem lesz baja a babának, ha mi… Érted?! – Kuncognom kellett aggódásán, és azon is, hogy mennyire zavarba jött.

- Szerinted, ha bármi baja lenne tőle, akkor én akarnám? – kérdeztem megjátszott sértődöttséggel.

- Biztos, hogy nem – mondta egy nagy sóhaj kíséretében.

Újra megcsókoltam, és végre ő sem fogta vissza magát. Tarkójánál beletúrtam a hajába, és úgy vontam őt még közelebb, miközben egyik kezével mellettem támaszkodott –mintha már most hatalmas pocakom lenne-, a másikkal a combomat simogatta. A vágy, hogy még többet kapjak, azonnal úrrá lett rajtam, és kapkodva szabadítottam meg Edwardot a pólójától. Megfordítottam a testhelyzetünket, hogy én legyek felül. Először a nyakát tüntettem ki figyelmemmel, csókolgattam és harapdáltam, majd egyre lejjebb haladtam, így most a mellkasát kényeztettem, miközben ő is lefejtette rólam a topot, amiben aludni szoktam. Bár a kivégezte pontosabb kifejezés lenne.

Nem tartott sokáig egyikünk türelme sem, így az alsóneműink is szakadásos halált haltak. Vadul olvadtunk egymásba, és ez a vadság, szenvedély, és tűz végig kitartott. A gyönyört egyszerre éltük át, mind a kétszer, így most, két órával később Edward mellkasán pihegtem

- Hagyd ott a hivatalt – kérte, amikor már valóban az alváshoz takargatott.

Kérését elengedtem a fülem mellett, így felvetettem egy kellemesebb témát.

- Hétfőn keríthetnél valakit, aki megcsinálja a játszóteret Sarának. Hamarosan szülinapja lesz – emlékeztettem, bár biztos vagyok benne, hogy nem felejtette el.

- Majd én megcsinálom a srácokkal. Most van rá időnk, nem úgy, mint karácsony előtt, és most legalább használni is tudja majd – mondta kicsit mérgelődve, amiért előző mondatát szóra sem méltattam.

Nem sokkal később el is nyomott az álom, amiben Edwarddal és a két közös gyerekünkkel egy tengerparton sétálgattunk. Rég voltam ennyire boldog. Az a szomorúság, amit a vámpírságom miatt éreztem, azonnal köddé foszlott, amint Carlisle kimondta, hogy terhes vagyok. Nemcsak annak örültem, hogy újra anya lehetek, hanem annak is, hogy Rose-ékat is megajándékozhatom majd egy babával. Természetesen nem rögtön azután, hogy megszültem, hanem néhány év múlva.

Most csak annyi dolgom van, hogy ismét élvezzem a várandósságot, és egy jó kis szülinapi bulit szervezzek a lányunk negyedik születésnapjára.

Természetesen Edward nálam süket fülekre talált, így hétfőn a megszokott időben elindultam dolgozni. Stacynek és Susannak is vidáman meséltem, hogy újra kisbabát várok. Susan kicsit elkeseredett, hogy mindkettőnk helyett keresnie kell majd valakit, mivel nagyon meg van velünk elégedve.

Munka után én mentem Saráért, aki mindenkinek elmondta, hogy kistestvére lesz, így a dadák is gratuláltak, és jó egészséget kívántak. Miután hazaértünk, felhívtam Carlisle-t, hogy amint lesz egy kis ideje, jöjjön át, mert lennének kérdéseim. Edward csak késő délután ért haza, de nem nagyon szólt hozzám. Tudom, az bántja, hogy nem hagyom ott a munkahelyemet. Tisztában vagyok vele, hogy csak aggódik, de attól még nem lenne joga, hogy megszabja, mit csinálok.

Carlisle nem sokkal Sara altatása után érkezett, és Edward egészen addig némaságba burkolózott, és ezért én sem kezdeményeztem beszélgetést, így azt sem tudta, hogy Carlisle-t áthívtam.

- Bella, jól vagy? Rosszul voltál? – aggodalmaskodott Carlisle azonnal.

- Történt valami? – kérdezte Edward aggódóan.

- Csak lenne pár kérdésem – fordultam Carlisle-hoz, és Edwardot kizártam.

Ha neki ez kell, akkor megkapja, rajtam ne múljon!

- Amire tudok, válaszolok – felelte kedvesen a doktor-nagypapa.

- Hogyan eshettem teherbe, úgy, hogy az átváltozásom óta nem volt ciklusom? – tettem fel a legnehezebbnek szánt kérdésemet.

A szemem sarkából láttam, hogy Edward engem néz, de most nagyon haragudtam rá. Játssza itt a sértődöttet, minden ok nélkül. Mégis mit képzelt? Azt mondja, ne menjek dolgozni, akkor én azonnal felmondok?

Carlisle néhány percig csendben gondolkodott a kérdésemen, majd végül megosztotta velünk, hogy mire jutott.

- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – felelte kissé lelombozódva, amiért már az első kérdésemre sem tudott válaszolni.

- Amikor hánytam, elképzelhető, hogy nem beteg voltam, hanem terhességi rosszulléteim voltak? – tettem fel egy könnyebbnek szánt kérdésemet.

Valószínűleg tényleg könnyebb volt a kérdésem, vagy mióta tudja, hogy terhes vagyok, gondolkozott rajta, mert egész hamar válaszolt.

- Nem tartom kizártnak, de biztosak sem lehetünk benne – válaszolta.

- Mi lesz, ha nem tudom majd megszülni, és bajok lesznek, mint Saránál. Végezhető rajtam császármetszés? – tettem fel az utolsó kérdésemet.

Edward rám kapta a tekintetét, ami értetlenséget tükrözött. Lehet, elfelejtettem neki mondani, hogy Sara a szülőcsatornában rekedt?

- Erre sajnos nem tudok felelni, mivel még soha nem hallottam sem én, sem az ismerőseim terhes félvámpírról. – Szóval, nem tudunk semmit sem.

- Lennél ismételten az orvosom? – Azt hiszem, ez volt a legkönnyebb kérdésem.

- Ha ezt szeretnéd, akkor természetesen igen – felelte mosolyogva.

Carlisle még egy órát maradt nálunk, és miután elment, mit sem törődve Edwarddal, a fürdő felé vettem az irányt. Nem tudom, mi üthetett belém, hogy miért nem voltam hajlandó hozzászólni, de sértettségemet jogosnak éreztem. Egyébként, ő sem próbált meg velem beszélgetni, akkor meg?! Nem mellesleg, ő bántott meg engem, nem nekem kellene keresnem a kegyeit. Nem is vesztünk össze, de ő úgy jön haza, hogy nem szól hozzám. Hát akkor, ne is szóljon!

- A francba! – dühöngtem, amikor bemásztam a kádba, mert eszembe jutott, hogy most biztos hallotta a gondolataimat, mivel dühös voltam.

Remélem, nem használta a képességét, mert én nagyon jól elvagyok egyedül is a gondolataimmal, nem hiányzik, hogy valaki az elmémben vendégeskedjen. Miután kiszálltam a kádból, és felvettem egy topot meg egy rövidnadrágot, bementem a szobába, majd Edwardra egy pillantást sem vetve, bebújtam a takaró alá. Tüntetőleg háttal fordultam neki, és már majdnem elaludtam, amikor végre volt, olyan kegyes, hogy hozzám szóljon.

- Sajnálom, amiért egész délután ilyen lehetetlenül viselkedtem. – Mivel hangját őszintének hallottam, megfordultam, és én is megszólaltam.

- Miért akarod megszabni, hogy mit csinálhatok? – kérdeztem kedvesen, és odabújtam hozzá.

Nem értem magamat. Nem akartam hozzá kedves lenni, míg bocsánatot nem kér, viszont annyira hiányzott. Remélem, nem most kezdődnek a hormonjaim megbolondulásai. Sarával már több, mint húsz hetes terhes voltam, amikor ilyen viselkedést produkáltam, és kitartott a szülésig. Viszont, ha ez már a tízedik héten megkezdődik, akkor nem leszek egy könnyen kibírható kismama.

- Nem akartam zsarnokoskodni. Csak féltelek titeket – mondta, miközben egy tincsemmel játszott.

- Felejtsük el! – zártam le a témát.

Szerencsére lezártnak tekinthetjük a munkám miatt felmerülő konfliktusokat, és megegyeztem Edwarddal, hogy miután először megmozdul a baba, felmondok. Sara negyedik szülinapján már tizenhárom hetes terhes voltam, és úgy vettük észre, mintha nőtt volna a pocakom. Carlisle meg is kérdezte Alice-t, hogy biztos akkor fogant-e, mint amit mondott, mert a kicsi korához képest valamivel nagyobb. Barátnőm már a feltételezés miatt is felháborodott, és kikérte magának, hogy valamit tévesen látott volna.

Sarának két ünnepséget is tartottunk. Egyet nálunk, ahova meghívtuk a barátnőit az oviból, és egyet a családnak a Cullen-házban. Természetesen rengeteg ajándékot kapott, de leginkább a házi játszótér nyerte el a tetszését, ami tökéletesen sikerült, hála Edward ügyes kezeinek.

Egyik délután, amikor hazaértem a munkából, Edward nagyon feszengett. Rákérdeztem, hogy mi a baj, de megkért, hogy majd azután beszéljük meg, hogy Sara elaludt. Természetesen tündéri kislányom aznap csak későn feküdt le.

- Mi a baj? – támadtam le azonnal, hogy beléptem a nappaliba.

- Ígérd meg, hogy nem fogsz kiborulni! – kérte, amikor leültem mellé.

- Megígérem, csak mondd már! – türelmetlenkedtem.

- El kell költöznünk, mert kezdünk gyanúsak lenni az embereknek – mondta feszülten.

Nem tudom, hogy a reakciómtól tartott-e, vagy tényleg a költözés gondolata miatt volt ideges, de szemmel láthatóan távol állt a nyugodtságtól.

- Ez várható volt – mondtam kicsit letörten, de belenyugvóan.

Csak azért voltam kicsit szomorú, mert szerettem ezt a házat, nem szívesen hagyom majd itt. Stacy és a munkám is hiányozni fog, de tudtam, hogy ez egyszer meg fog történni, hiszen több mint négy éve élünk itt.

- Azt hittem, hogy jobban meg fog viselni – mondta kissé meglepetten, mégis megkönnyebbülten.

- Rossz lesz itt hagyni a várost, de egyszer úgyis eljött volna ez a nap – nyugtattam Edwardot, hogy ne aggódjon miattam. – Van már ötlet, hogy hova megyünk?

- Alaszkába – felelte, de meglepettségem láttán jobban kifejtette: - Van ott egy házunk, és utoljára nyolcvan éve éltünk ott.

- Legalább Kate-ék is a közelben lesznek – láttam meg a pozitív oldalát a dolognak.

- Ők elköltöztek. – Tényleg! Emlékszem, Edward mondta, hogy azért utazik oda sokat, hogy ellenőrizze a gondolatokat, mert már régóta ott élnek.

- Hova? – kíváncsiskodtam.

- Forksba, mert ott meg ők éltek nagyon rég – felelte, és várta a reakciómat.

- Alaszka közelebb lesz Amyhez – találtam egy másik pozitívumot.

- Bella, nem nagyon húzhatod tovább az időt, el kell mondanod Amynek – emlékeztetett ismételten.

Már hónapok óta próbálok erőt gyűjteni a nagy beszélgetésre, de még sosem jutottam el odáig, hogy kitálaljak neki. Mindig találtam valami kifogást, hogy éppen miért nem érek rá, hogy leutazzak hozzá, és beavassam a titkunkba.

- Neked is ilyen nehéz volt, hogy elém állj azzal, hogy mi vagy? – kérdeztem kissé kétségbeesve, mert nem akartam, hogy Amy tartson tőlem.

Olyan ő nekem, mintha az anyám lenne, és biztos vagyok benne, hogy összeroppannék, ha undorodna, vagy félne tőlem. Egyébként, ha jól emlékszem az utolsó két telefonbeszélgetésünkkor anyának is szólítottam. Ő azóta a lányának hív, mióta a szüleim meghaltak, és Sarára is azt mondja, hogy az unokája, de nekem négy évbe telt, hogy anyának tudjam szólítani.

- Sokszor próbáltam elmondani, de sosem találtam rá alkalmas időpontot, míg rá nem jöttem, hogy akkor lesz jó az idő, ha eléd állok vele – felelte előbbi kérdésemre. – Egyébként azért vittelek a rétre, hogy onnan ne tudj elszaladni.

- Ha majd Alaszkában leszünk, meglátogatom, és elmondok neki mindent – határoztam el magam. – Amúgy sem volt még erőm meglátogatni anyáék sírját, mióta elmentek.

Edward óvón ölelt magához, és tudtam, hogy ezzel saját bűntudatát próbálja csökkenteni, mert szerinte az ő hibája, hogy anyáék meghaltak. Soha nem mondtam ki, de részben egyetértettem vele, de nem tudtam hibáztatni, mivel így kellett alakulnia ahhoz, hogy most éjjel Mrs. Cullenként, és másodjára kismamaként aludjak el.

- Aludj jól! – súgta a fülembe, amikor érezhette, hogy lassan elbóbiskolok.

- Szeretlek – feleltem álmatag hangon.

Biztos felelt rá, de az már nem jutott el a tudatomig. Reggel arra ébredtem, hogy Edward a hasamhoz beszélt. Próbáltam úgy tenni, mint aki még alszik, nehogy megzavarjam őket.

- Édes Kisbabám! Tudom, hogy nem rajtad múlik, de annyira hálás lennék, ha fiúnak születnél. Persze örülünk majd akkor is, ha lány leszel, viszont úgy szeretném az anyukádat boldoggá tenni egy kisfiúval. Igaz, mindig azt mondja, hogy mindegy, csak egészséges legyél, én is ebben bízom, de tudom, hogy titkon arra vágyik, hogy Sarának öccse legyen. Ígérem neked, kicsi Pocaklakó, hogy mindig nagyon fogok rád, a nővéredre, és a hallgatózó anyukádra is vigyázni, mert ti vagytok nekem a legfontosabbak az életemben.

Nagyon meghatódtam a szavaitól, és nagy nehezen sikerült felfognom, hogy nem volt titok számára, hogy ébren vagyok. Kellemetlenül éreztem magam, amiért végül csak sikerült elrontanom a pillanatot.

- Mióta tudod, hogy ébren vagyok? – kérdeztem, és ezzel is alátámasztottam, hogy valóban hallgatóztam.

- Azóta, hogy a hasadra tettem a kezem. – Honnan tudta vajon? Mielőtt elrágódhattam volna a kérdésen, már válaszolt is rá. – Miután hozzád értem, megváltozott a légzésed ritmusa.

- Tetszik a Pocaklakó megszólítás – közöltem vele tématerelésként. – Jobb, mint a baba.

Gyorsan felöltöztünk, és míg én a reggelit készítettem Edward felébresztette Sarát is. Amíg egyedül voltam a konyhában, elgondolkoztam azon, vajon mennyire fogom szeretni Alaszkát, és mi megint külön élünk majd, vagy együtt a többi Cullennel. Reggeli közben viszont rájöttem, hogy ez legyen az életben a legnagyobb problémám. Nekem teljesen mindegy, hol élünk, amíg Edwarddal és a gyerekeimmel lehetek, így Alaszka ugyanúgy meg fog felelni, mint bármelyik másik hely.

Bocsánat, amiért nem válaszoltam a kritikákra és, amiért ilyen sokat kellett várni erre a fejezetre, csak kicsit szét vagyok esve...Természetesen köszönöm, hogy írtatok véleményt, és remélem az újabb babával boldoggá tettelek titeket :) Sok puszi Mindenkinek