24. Fejezet: Utazás

24. Fejezet: Utazás

(Edward szemszöge)

Bella nekem adta azt a képet Saráról, amit mutatott, én pedig most betettem a szélvédőhöz, és őt néztem, miközben az átlagosnál is gyorsabban vezettem haza. Amint megérkeztem, a képpel együtt pattantam ki a kocsimból, és vámpírsebességgel rohantam be a házba. Kicsaptam a bejárati ajtót, és felkiáltottam:

- Apa vagyok! – Kiáltásomra, megjelent az egész családom.

Boldogan mosolyogva néztek rám, majd Esme odajött hozzám, hogy megöleljen.

- Olyan jó, hogy tudod – súgta a fülembe.

- Nemcsak tudom, de egy hónap múlva meg is ismerhetem – meséltem nekik boldogan.

- Miért csak akkor? – kérdezte Em, miközben beljebb mentünk, és leültünk a nappaliban.

- Mert túl sokat tud a katonaságról, így tudja, hogy ennyi a leszerelési idő – mondtam büszkén, és Jazzre kacsintottam.

- Tudtam! – kiáltott fel Alice vidáman, mire kérdőn néztünk rá, így megmagyarázta, hogy most éppen mit tudott előre. – Én megmondtam, hogy újra együtt lesztek! Úgy tudtam! Még szerencse, hogy mindenkit elhajtottam Bella közeléből.

Alice nagyon büszke volt magára, és a kijelentése után rájöttem, hogy nagyon sokat tett értem. Értünk.

- Köszönöm – néztem rá, majd sikerült mosolyognom is.

Négy év után először éreztem azt, hogy élek.  Pár órán keresztül beszélgettünk, illetve gondolatban mutogattak emlékeket a lányomról, és Bella terhességéről. Jimet is megmutatták, amitől nekem akaratomon kívül is ökölbe szorult a kezem.

- Figyelj! – szólt Jazz, amikor már csak ketten voltunk a helyiségben.

Figyeltem, de nem mondott semmit, és akkor egyszer csak elkezdte gondolatban vetíteni a Sarával való beszélgetéseit. Valóban nagyon okos, pedig még csak három éves.

A kedd nagyon hamar eljött, és már alig vártam, hogy Bellának leteljen a munkaideje. Úgy néz ki, hogy a Talon lesz a törzshelyünk, mert tegnap felhívott, hogy oda foglaljak asztalt. Bella ötre tud ideérni, mivel még el kell mennie Saráért az oviba, és haza is kell vinnie.

- Ne haragudj, hogy késtem, csak Esme nem tudott időben odaérni – szabadkozott, amikor leült egy fél órás késés után.

- Most ő vigyáz rá? – kérdeztem, hogy beinduljon a beszélgetés.

- Igen, és majd Carlisle is csatlakozik hozzájuk, ha letelt a műszakja – felelte mosolyogva.

- Jazz elmondta, hogy miket tud a katonaságról – közöltem büszkén.

- Az nem lehetett egy rövid mese – mondta mosolyogva.

Sok mindent megtudtam róla. Mesélt az átváltozásáról, a terhességéről, Sara félvámpírságáról, valamint a különös kapocsról közte és Sara között. Jimet is megemlítette, de nem részletezte, hogy miért ért véget. Már legalább egy órája beszélgettünk mindenféléről, amikor feltette az első kissé kínos kérdését.

- Azt mondtad legutóbb, hogy a kedvenc képünk van kirakva az íróasztalodra – kezdte, és bólintottam, mert ez valóban így volt. – Miért tartottad meg?

- Minden megtartottam, ami hozzád köthető – mondtam kissé zavarban, amiért az érzéseimről kell beszélnem. – Sosem tudtalak kiverni a fejemből. Hogy őszinte legyek, soha nem is akartalak. Nem azért léptem le, mert nem szerettelek, hanem, hogy családod és gyerekeid lehessenek. Ha tudtam volna, hogy ezt én is megadhatom neked, akkor soha nem követtem volna el életem legnagyobb hibáját azzal, hogy elhagylak.

Miután színt vallottam, próbáltam valamit kiolvasni Bella tekintetéből. Pár percig próbálta emészteni az elhangzottakat, majd végre újra megszólalt.

- Olyan hülye voltál! – mondta mosolyogva, mégis letörten. – Amikor megtudtam, hogy nem lehet gyereked, akkor beletörődtem, hogy nem fogok szülni. Úgy voltam vele, hogy majd örökbe fogadunk, ha te is akarsz, de azt is elfogadtam volna, ha nem, mert nekem csak rád volt szükségem. Az életemről nem neked kellett volna döntened.

- Tudom, hogy hibáztam, és azóta is minden nap azt kívánom, bár ne így döntöttem volna – öntöttem ki neki a szívemet.

Ismét csendbe burkolózott, és az arcomat fürkészte. Nem tudom, hogy mit keresett a tekintetemben, de valószínűleg megtalálta, mert mosolyogva bólintott egyet.

- Arra gondoltam, hogy holnap eljöhetnél velem vadászni, mert már eléggé régen voltam – vetette fel.

- Persze, ezer örömmel – feleltem mosolyogva, és megvillantottam azt a mosolyomat, amit régen annyira szeretett.

Még beszélgettünk egy kicsit, minden féléről, és már lassan indult volna a fürdetéshez, de eszébe jutott még valami.

- Miért utazol annyit Alaszkába és Angliába? – kérdezte kíváncsian.

- Angliába azért, mert emberként ott éltem. És odamenekültem a magány elől, mert szép emlékek kötnek oda – válaszoltam, de mielőtt folytathattam volna, azonnal kíváncsiskodott.

- És Alaszkába? – kérdezte türelmetlenül.

- Eleazar megkért, hogy időközönként utazzak le, hogy ellenőrizzem a kíváncsibb emberek gondolatait, hogy nem gyanakszanak-e rájuk, mivel már több éve ott élnek – feleltem neki őszintén.

Bella megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és amikor rákérdeztem, hogy ez miért érdekelte ennyire, nem igazán adott konkrét választ, inkább terelt, hogy csak pusztán kíváncsi volt. Nekem volt egy olyan sejtésem, hogy többről volt szó, mint érdeklődés.

Búcsúzáskor nyomott egy puszit az arcomra, amivel rég nem tapasztalt érzéseket váltott ki belőlem. A beszélgetést követően, vidáman mentem haza.

- Mesélj, mi történt? – támadott le azonnal Alice, aki a teraszon várt rám.

Mintha nem látná előre!

- Megpuszilt – mondtam fülig érő vigyorral az arcomon.

- Bella rád mászott? – kérdezte Em, aki a puszi szó hallatán azonnal az ajtóban termett.

- Persze, a Talon közepén tepert le, és lesöpörtünk mindent az asztalról, és ott lettünk egymáséi – ironizáltam.

Emnek elkerekedtek a szemei, míg Alice alig tudta visszatartani a kitörni készülő röhögését.

- Mi ez a jó kedv itt az ajtóban? – kérdezte Jazz, a lépcsőn lefelé haladva.

- Bella rávetette magát Edre mindenki szeme láttára – mesélte hitetlenkedve Em.

- Javíthatatlan vagy – veregettem vállon, majd mellette elhaladva bementem.

Pár pillanat múlva Em is csatlakozott hozzánk, és eléggé morcosnak tűnt.

- Ezt még visszakapod! – közölte, amikor leült a kanapéra.

Nem sokkal később Esme is hazaért, és elmesélte, hogy Sara katona akar lenni, ha nagy lesz. Nem is értem, hogyan szerethet ennyire, hiszen nem is ismer.

Felmentem a szobámba, és kezembe vettem egy képet Belláról, amit még az évfordulónkra kaptam tőle, és a másik kezemben Sara fényképét szorongattam. Mindketten gyönyörűek, és bármit megadnék, ha magam mellett tudhatnám őket. Sóvárgásomból Esme halk kopogása rángatott ki.

- Hogy álltok Bellával? – kérdezte, amikor leült mellém.

- Nagyon kedves volt, és megkért, hogy holnap menjek el vele vadászni – meséltem vidáman.

- Én valami pusziról is hallottam – mondta mosolyogva.

- Kitől? – kérdeztem egy sóhaj kíséretében.

- Bellától. – Ez meglepett.

- Mondott neked valamit rólam? – kíváncsiskodtam.

- Össze van zavarodva.

- Nem tűnt zavartnak – értetlenkedtem.

- Több mint három éve utálni akar amiatt, amit Tanya mondott neki, amiről kiderült, hogy hazugság. Mindig szeretett, most viszont nem tudja, hogyan tovább. A puszit is azért kaptad, mert nem nagyon tudja magát távol tartani tőled, viszont még mindig haragszik, amiért elhagytad – magyarázta Esme Bella érzéseit.

- Szerinted lehetünk még egy család? – kérdeztem Esmétől.

- Ha nem erőlteted, és hagyod, hogy Bella mindent a saját tempójának megfelelően csináljon, akkor szerintem nem lesz akadálya. Arról se feledkezz meg, hogy mindeközben éreztesd vele, hogy te szeretnéd folytatni a kapcsolatotokat. – Esme ötlete rávilágított arra, hogy nem lesz túl egyszerű visszaszereznem.

- Köszönöm! – hálálkodtam, majd megöleltem.

Esme megpuszilta a homlokomat, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

A következő két hét nagyon hamar elrohant. Bellával egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és most megint olyan volt köztünk minden, mint mielőtt összejöttünk volna. Érezhető, hogy meg fog történni, csak azt nem tudjuk, mikor. Most éppen őszi szünet van az iskolákban, így Amy is ideutazott Elenával és Aaronnal. Úgy volt, hogy a héten nem is találkozunk, ezért nagyon meglepődtem, amikor a csengő hallatán kinyitottam az ajtót.

- Szia! – köszöntött egy puszi kíséretében.

- Gyere beljebb! – invitáltam bentebb.

- Alice és Rose itthon vannak? – kérdezte, amikor leült a kanapéra.

- Bella, hát te? – kérdezte meglepődve Rose, amikor belépett a nappaliba.

- Kérni szeretnék tőled és Alice-től valamit – mondta mosolyogva.

- Itt vagyok! – suhant le az emeletről pöttöm húgom is.

- Szeretnék Sarával leutazni Denaliba, hogy ők is megismerhessék, és arra gondoltam, hogy lejöhetnétek velünk – osztotta meg húgaimmal az ötletét.

- Mikor indulunk? – kérdezte izgatottan Rose.

- Holnap? – kérdezte szégyenlősen Bella.

- Akkor mi most magatokra is hagyunk, mert pakolnunk kell – rángatta el Alice Rose-t, és amikor elhaladt mellettem rám kacsintott.

- Nekem nem is szóltál róla, hogy el akarsz utazni – mondtam letörten.

Bella átült mellém, és megfogta a kezem. Azonnal rákaptam a tekintetemet, és egy boldogan csillogó szempárral találtam szemközt magam.

- Mert csak este jutott eszembe, és azért nem telefonáltam a lányoknak, hogy el tudjak tőled köszönni – magyarázta mosolyogva.

- Hiányozni fogsz – mondtam zavartan.

- Nem a világ végére megyek, és csak néhány napról van szó. Hétfőn már vissza is érünk – nyugtatott.

- Köszönöm, hogy személyesen köszöntél el.

Bella nem felelt, csak mosolygott, majd felállt, és elindult az ajtó irányába, ahova szótlanul és elkenődve követtem.

- Vigyázz Magatokra! – mondtam, amikor megfordult.

- Te is! – felelte, és utána olyan gyorsan történtek a dolgok, hogy fel sem fogtam, hogy mi történik.

Bella közelebb lépett hozzám, behunyta a szemét, majd finoman megcsókolt. Nem volt hosszú a csók, de minden benne volt, amit a másik iránt érzünk. A csókot Bella szakította meg, majd tekintetét zavartan emelte rám.

Nem szólaltunk meg, hogy ne rontsuk el a pillanatot. Megöleltem, és elégedetten konstatáltam, hogy Bellának nincs kifogása ellene. Szorosan öleltük a másikat. Miután elengedtük egymást, elindult a kocsijához, majd mosolyogva intett egyet, és elhajtott. Pár percig még ott álltam a teraszon, és bámultam ki a fejemből.

- Mi volt ez? Búcsúcsók? – vert hátba Emmett. – Milyen romantikus!

- Fogd be, Emmett! – rivallt rá Rose.

- Hagyd csak! Most semmivel sem tudja elvenni a kedvem – mondtam mosolyogva, amikor visszamentem a házba.

- Olyan jó, hogy újra együtt vagytok! – vetette magát a nyakamba Alice.

- Nem vagyunk együtt – szögeztem le, majd hozzátettem: - Még.

- Majd holnap kifaggatjuk – közölte Alice vigyorogva. – Megyek, felhívom Kate-éket, hogy szóljak az érkezésünkről.

Alice hihetetlenül bepörgött, és olyan boldognak tűnt, mint amilyennek én is érzem magam. Jazz az érzéseinktől úgy feldobódott, és vigyorgott, mint aki szed valamit.

- Ne felejtsd el megemlíteni, hogy Sara úgy tudja, az apja katona – kiáltott húgunk után Rose.

- Nem fogom! – kiáltott vissza Alice.

Nagyon feldobott az a csók. Most úgy érzem magam, mint aki a fellegekben jár, és Bella jutatott oda. Olyan felemelő volt újra a karjaimban tartani. Nem akarok előre inni a medve bőrére, de ez a búcsújelenet csak jót jelenthet.

Másnap nagyon korán indultak, hogy hamarabb Alaszkába érjenek. Az egészben csak egy pozitívumot látok, mégpedig, hogy Eleazar felméri majd mindkettejük képességeit.

Már alig vártam a hétfőt, hogy végre hazaérjenek. Bár testvéreimmel és Bellával is beszéltem telefonon minden nap, de ez akkor sem olyan, mintha személyesen találkoznánk. A képességeikről nem beszélt, húgaimnak pedig megtiltotta, hogy elárulják. Az egész alaszkai útról csak annyit tudhattam meg, hogy Alice és Rose az első nap, vadászat címszó alatt, neki ugrottak Tanyának, és jól ellátták a baját. Amikor megtudtam, hogy mit mondott Bellának, nekem is valami ilyesmi volt az első gondolatom. Miután elmesélték, azonnal rájöttem, hogy amiatt egyeztek bele olyan hamar a váratlan utazásba, hogy találkozhassanak Tanyával.

Már csak néhány óra, és újra találkozhatom Bellával. Kicsit izgatott voltam a viszontlátás miatt, és nagyon kíváncsi voltam arra is, hogyan fogjuk egymást köszönteni. Ha újra csókkal, akkor szerintem egyértelmű, hogy van közös jövőnk.

Még egy óra és itt vannak, viszont Bellával csak délután tudok találkozni.

- Edward, nyugodj már meg! – szólt rám Jazz, és küldött felém egy jó nagy adag nyugalomhullámot.

- Bocsi! – néztem rá ártatlanul.

Ha Jazz valamit szóvá tesz, akkor az már tényleg nagyon zavarja. A fiúkkal elkezdtünk nézni egy meccset a TV-ben, de nekem egy fél óra múlva elvonta a figyelmemet egy kép, ahogy Rose és Alice rávetette magát Tanyára.

- Jönnek! – kiáltottam fel, amikor a képek vetítése véget ért.

Azonnal kiszaladtam a teraszra, amit Jazz csak egy fejcsóválással díjazott, de azért ő is és Em is követtek. Alice és Rose is a férjeik nyakába vetették magukat, majd Alice elvigyorodott, és úgy nézett rám.

- Láttad? – kérdezte lelkesen.

- Igen – feleltem vigyorogva.

Vigyorogva? Én most mégis minek örülök? - Gondolataimból Em értetlenkedése rángatott ki.

- Mit kellett látni?

- Gondolatban levetítettem Edwardnak, hogyan támadtuk le Tanyát – mesélte büszkén Alice.

- Azt én is megnéztem volna – sóhajtotta Em. – Ilyenkor irigyellek a képességed miatt – mondta, majd elgondolkodott, és kiegészítette előző kijelentését: - Habár nemcsak ilyenkor. Mennyi szaftos kis infót össze lehet vele szedni! Ha érted mire gondolok…

- Fejezd már be! – szólt rá határozottan Rose.

Emmett pedig azonnal eleget tett a parancsnak. Ez annyira abszurd, hogy hangosan kezdtem el kacagni. Em, ahogy meghunyászkodik a felesége előtt.

- Egyébként Sara az egész Denali klánt elvarázsolta – mesélte Rose, amikor bementünk a házba.

- Igen, és állandóan csak arról beszélt, hogy hamarosan hazamész, hogy együtt lehessetek – folytatta boldogan Alice.

- Megtudtatok valamit rólam Bellától? – érdeklődtem kíváncsian.

- Szégyelli magát a csók miatt, mert nem biztos benne, hogy te is akartad – mondta Rose.

- Attól fél, hogy rád erőlteti magát – egészítette ki Alice.

- Komolyan mondom, egyikőtök hülyébb, mint a másik! – háborodott fel Emmett. – Amikor először összejöttetek is nyilvánvaló volt mindenkinek, hogy odáig vagytok a másikért, erre most megint ezt csináljátok. Nem vagytok normálisak!

- Igaza van – értett vele egyet Rose.

- Pontosan – helyeselt Alice is.

- Ámen – mondta Jazz.

Kérdem én: ezek most tényleg összeesküdtek ellenünk? Csak megráztam a fejem, majd felvonultam a szobámba, hogy elkészüljek, mire Bella ideér, mert most nálunk fogunk találkozni, és utána együtt elmegyünk vadászni, addig Sarára Stacy fog vigyázni. Valahogy majd éreztetnem kell vele, hogy mindennél jobban szeretném, ha újrakezdenénk, ha éjszaka hozzám bújva aludna el, ha engem látna meg először, amikor felébred, ha együtt vinnénk játszótérre Sarát, ha én mehetnék érte, amikor letelik a munkaideje. Tennem kell valamit, hogy ez valóra váljon. Minél hamarabb, annál jobb. Nagyon jó lenne, ha mire Sarával találkozom, mi egységként állnánk elé, mint a szülei és nem, mint az anyukája és apukája.

De jó is volna!

- Megjött a csajod! – kiáltott fel Em, ezzel kirángatva a gondolataimból.

- Mi az, csak nem irigykedsz? – hallottam meg Bella kacérkodós hangját.

Egyszerűen imádom azt a nőt. Nem is tudom, hogyan engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy eleresszem!

- Edward! Fejezd már be! – kiáltott fel most Jazz, aki valószínűleg analizálta az érzéseimet. – Minden rendben – egészítette ki.

Csak tudnám, hogy mire értette! Viszont arra már nem volt időm, hogy ezt is megfejtsem, mert nem akartam Bellát nagyon megváratni. A lépcsőn emberi tempóban jöttem le, hogy legyen időm kitalálni, hogyan köszöntsem. Leérve a nappaliba, egy boldogan mosolygó Bellát találtam a kanapén ücsörögve. Igaz ott voltak a testvéreim is, de amint megláttam Bellát, minden más megszűnt számomra.

Amikor észrevett, felállt, és megállt a kanapé mögött. A többiek csendben várták, vajon mire jutunk egymással. Odaléptem hozzá, és próbáltam a szeméből kiolvasni, hogy vajon megcsókolhatom-e. Bella mosolyogva bólintott, mintha ő volna a gondolatolvasó, és engedélyt adott volna a ki nem mondott kérdésemre. Kezeim közé fogtam az arcát, és így csókoltam meg. Bella egyik kezével átkarolt, a másikkal pedig, pont mint, régen beletúrt a hajamba. Ez most egy sokkal szenvedélyesebb csók volt, mint az előző, és amikor már kezdtünk belemelegedni, Emmett hangja elrontotta a pillanatot.

- Szobára fiatalok!

Bellával azonnal szétrebbentünk, de nem engedtük a másiknak, hogy messzebbre menjen, hanem egymást átkarolva fordultunk testvéreim felé.

- Ne haragudj, ha zavarba hoztunk! – szabadkozott Bella, majd egy ördögi vigyor kíséretében hozzátette: - Azt hittem, csíped az ingyen pornót.

Testvéreim, Em kivételével hangosan nevettek, viszont mackóbátyám nagyon elszontyolodott.

- Most meg mi van? – kérdeztem tőle.

- Semmi, csak most lemaradok, hogyan vetitek egymásra magatokat – mondta, de a mondat végére már sokkal jobb kedve lett.

- Te olyan perverz vagy! – csattant fel Alice, mintha az ő szexuális élete lenne a téma.

- Te csak hallgass! – vágott vissza Em, de megnyilvánulása magyarázatot igényelt, így bátyám Alice hangján folytatta: - Oh, igen Jasper! Ez az! Mélyebbre!

- Menjünk? – fordultam Bellához, mert éreztem, hogy itt hatalmas vita, akár verekedés is lehet.

- Még mindig itt vagyunk? – kérdezte cinkosan, majd elkezdett a bejárati ajtó felé húzni.

Nem kérettem magam, főleg azután, hogy megláttam Alice szemeit elsötétülni. Ez csak annyit jelent, hogy bátyám hatalmas bajban van, és abban is biztos vagyok, hogy amit Jaspertől kap, azt sem fogja zsebre tenni.

Bellával kézen fogva szaladtunk be az erdőbe, majd egyszer csak megállt, és elengedte a kezem. Néhány lépésnyire eltávolodott, és csak nézett.

- Baj van? – kérdeztem aggodalmasan, amikor már négy perce csak álltunk és néztük egymást.

- Valamit el kell mondanom – kezdte komoly hangon, de nem folytatta.

- Nyugodtan! Nekem bármit elmondhatsz – bátorítottam.

Bella kicsit közelebb lépett, és egy szuszra elhadarta a mondandóját.

- Egy szemét, idióta, önző alak vagy! – kezdte, ami számomra nem sok jót ígért a jövőre nézve. Ahogy ezt kigondoltam, már kaptam is a jól megérdemelt pofonomat, utána pedig Bella, mintha mi sem történt volna, folytatta. – Szánalmas és gyáva vagy, amiért elmenekültél a problémák elöl. Azért mentél el, hogy normális életem legyen? Hogy hihetted azt, hogy nélküled bármi is normális? Meg akartál óvni a csalódástól, hogy nem lehet gyerekem, de csak fájdalmat okoztál! Tudod te, hányszor kívántam, hogy inkább halnék meg, mint nélküled éljek? Tudod, hogy hányszor kívántam azt, hogy csak álom legyen vagy, hogy legalább még egyszer láthatnálak? De te nem jöttél. Magamra hagytál a hiányod fájdalmával, ami kezdte kiölni belőlem az irántad érzett szerelmemet. Utána pedig jött Tanya. Gyűlöltelek, legalábbis míg nem találkoztunk újra, azt hittem, hogy tiszta szívemből utállak. De nem. Szó sincs ilyesmiről. Nagyon hálás vagyok neked Sara miatt. És a fene egyen meg! Szeretlek!

Megdöbbenve álltam Bellával szemben. Szeret? Azok után, amit elmondott, nem éppen ilyen végkifejletre számítottam. A pofon helye még mindig sajgott. Nem is tudtam, hogy ennyire erős. Ezzel nem nagyon tudtam foglalkozni, mert csak egy szó visszhangzott a fejemben: szeret.

- Edward, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.

- Azt hiszem – feleltem bizonytalanul.

Lehet, hogy egy vámpír sokkot kapjon? Én azt hiszem, hogy nekem sikerült. Nem tudom elhinni, hogy azt mondta. Lehet csak a képzeletem játszik, és azt az egy szót csak odaképzeltem, mivel még az utolsó mondata sem arról árulkodott, hogy így fogja befejezni.

- Kérlek, mond, hogy nem hallucináltam, amikor azt mondtad, hogy szeretsz! – kérleltem, és próbáltam esdeklőn nézni rá.

Bella közelebb lépett, és a szemembe nézett, majd megszólalt gyönyörű hangján:

- Nem képzelődtél. Tényleg szeretlek – mondta mosolyogva. – De jó lenne, ha reagálnál is rá valamit.

- Köszönöm – ennyit tudtam neki felelni, de ebbe az egy szóba próbáltam belesűríteni minden hálámat, majd megcsókoltam.

- Mit köszönsz? – kérdezte, miután elengedtük egymás ajkait.

- Azt, hogy vagy. Azt, hogy ilyen vagy. Azt, hogy szeretsz és hogy szerethetlek – feleltem neki őszintén, majd újra meg akartam csókolni, de nem engedte.

- Menjünk inkább vadászni, utána pedig indulunk hozzánk, hogy végre megismerhesd a lányunkat – mondta mosolyogva.

Kaptam egy gyors puszit, majd elkezdett szaladni. A vadászatot hamar letudtuk, és utána még visszamentünk hozzánk, hogy átöltözhessek. Gyorsan lefürödtem, felöltöztem, és magamhoz vettem a Sarának vett ajándékot.

- A többiek? – kérdeztem, amikor leérve a nappaliba, csak Bellát láttam.

- Elmentek vadászni – felelte mosolyogva, majd az ajtó felé indult.

- Miénk az egész ház – közöltem, mintha nem tudná.

Azonnal megfordult, majd csillogó szemekkel nézett a szemeimbe.

- Csábító ajánlat, de ne várakoztassuk meg Sarát! – Kimondta a varázsszót. A lányomért bármit, és eszem ágában sincs még egy percet elszalasztani vele.

Bella kocsijával mentünk, és ő vezetett, mert én nem tudtam, hol lakik. Az utat csendben tettük meg, de ez kellemes hallgatás volt, mint régen. Gondolataimba merülve egyszer csak arra eszméltem, hogy Bella befordult egy takaros kis sárga ház felhajtójára.

- Előbb elküldöm Stacyt, te majd csak utána gyere be, jó? – ismertette a menetrendet.

Bólintottam, hogy megértettem, és még mielőtt kiszállt volna a kocsiból, adott egy gyors csókot. Stacy pár perc múlva már távozott is, de előtte odalépett a kocsihoz. Kiszálltam, hogy üdvözöljem.

- Szia, Edward vagyok!

- Én pedig Stacy – viszonozta köszönésemet. – Bella üzeni, hogy mehetsz, de állj meg a bejárati ajtóban.

- Köszönöm.

Halkan nyitottam ki az ajtót, majd csuktam be, és úgy tettem, ahogy Bella kérte.

- Anya, mi az a meglepetés? – türelmetlenkedett Sara.

Gyönyörű hangja volt, és ebből az egy mondatából leszűrtem, hogy az anyja természetét örökölte.

- A meglepetés egy személy, aki már születésed óta arra vár, hogy hazajöhessen, és velünk lehessen – magyarázta neki Bella.

Annyira ügyelt rá, hogy még véletlenül se torzuljon Sarában a rólam kialakított kép.

- Ki az? – kérdezte kíváncsian a lányom.

Bella nem felelt neki, vagyis nem hallottam, de valahogyan kommunikálhattak, mert Sarának leesett, hogy ki akarhat vele találkozni.

- Apa? – kérdezte szeretettel a hangjában. – Hol van? Mikor ér ide? Azt hiszem, át kell öltöznöm valami csinosabba.

Kuncognom kellett, hogy mennyire hasonlít a nagynénjeire. De könyörgöm, csak három éves! Nem lehet már divatmániás! Habár mindenki azt mondta, hogy értelmesebb a koránál.

- Kicsim, erre semmi szükség, apának bárhogy tetszenél – nyugtatta meg. – De mielőtt ideér, megnézhetnéd, hogy mit hoztam neked a nagyiék házából.

- Hol van? – türelmetlenkedett ismét.

- Az előszobában hagytam. – Bella ügyesen forgatta a lapjait.

Az egyik helyiségből egyszer csak kilépett egy gyönyörű kislány. Haja bronzos loknikban a vállát veregette, szeme ugyanolyan barna, amilyen Belláé volt. Amikor rám nézett, elmosolyodott, és elkezdett felém szaladni.

- Apa! – kiáltotta, én pedig leguggoltam, hogy el tudjam kapni.

Szorosan ölelte a nyakam, én pedig igyekeztem minél óvatosabban ölelni őt, nehogy kárt tegyek benne. Egyszer csak villanást láttam, és amikor felnéztem, Bellát láttam a folyosó végén, fényképezőgéppel a kezében.

Megpusziltam a lányomat, majd próbáltam eltolni magamtól, hogy alaposabban is megnézhessem, de nem engedte.

Végre hazataláltam, és amellett a két nő mellett lehetek, akit tiszta szívemből szeretek.