23. Fejezet: Találkozások

23. Fejezet: Találkozások

(Edward szemszöge)

Lassan négy éve, hogy elhagytam életem eddigi legfontosabb személyét. Bella jelentett nekem mindent. Ha ő boldog volt, akkor én is az voltam, és fordítva. Nélküle minden olyan üres. Bella mellett éltem igazán, most csak vagyok az örökkévalóságig. Nem egyszer gondoltam rá, hogy elmegyek Olaszországba, a királyi családhoz, hogy vessenek véget a nyomoromnak, de az túl könnyű lenne. Akkor nem szenvednék, nem éreznék, és nem kínozna a lelkiismeretem.

Elhagytam őt. Egy szánalmas alak vagyok, akibe annyi gerincesség sem szorult, hogy elbúcsúzzak tőle, pedig megérdemelte volna. Ő mindig olyan jó volt hozzám. Én meg…?! Undorító, amit vele tettem, de el kellett jönnünk, hogy normális élete legyen. Vajon megváltozott az egyetemen, vagy főiskolán? Abban biztos vagyok, hogy továbbtanult, mert nagyon okos lány. Nemcsak szép, hanem okos, kedves, jószívű, és egyszerűen a mai napig nem tudtam őt kiverni a fejemből. Meg sem érdemlem. De kit érdekel? Ha azt mondaná, hogy megbocsájt, és újra együtt lehetnék vele, akkor én lennék a legboldogabb a világon. Hogy is lehettem ekkora barom, hogy eldobjam magamtól? Pont, amikor szüksége lett volna rám.

A szülei halála után, miután Alice és a többiek visszatértek Forksból, pöttöm húgom állandóan csak arra gondolt, milyen megtört volt Bella a temetésen. Tudta, hogy megpróbálok valami infót kiszedni az elméjéből, így állandóan azt a képet mutogatta. Az egyetlen, akit a világon mindennél jobban szerettem, és szeretek, teljesen összetört. Miattam. Ha nem mentem volna el, akkor a szülei sem utaztak volna oda, és akkor nem támadják meg őket. Teljesen tönkretettem. Soha nem bocsájtana meg.

- Befejeznéd?! – rivallt rám Jazz.

- Mégis mit? – értetlenkedtem.

- Ezt az önsajnálatot, és önostorozást – felelte az érzéseimet analizálva, majd hozzátette: - Igen, idióta voltál, hogy így döntöttél, de már nem tudsz ellene mit tenni. Ez van. Fogadd el!

Jazz szavaitól leesett az állam. Kicsit számítottam volna tőle egy kis testvéri megértésre. Mit is várok a családomtól? Miután eljöttünk, hetekig nem szóltak hozzám. Mérhetetlenül haragudtak rám, amiért elszakítottam őket Bellától, de aztán úgy két és fél hónap múlva, egyik napról a másikra olyanok voltak, mint mielőtt eljöttünk. Akkor kezdtem azt érezni, hogy titkolnak előlem valamit. Azóta hiába próbálok olvasni a gondolataikban, mindig jelentéktelen dolgokra gondolnak. Túl gyanús!

Gondolataimból egy újabb Rose-Em civakodás rángatott ki.

- Rosie, el kell mennem – közölte Em, és azonnal felkapta a kocsikulcsokat.

- Hova mész már megint? – kérdezte Rose dühösen.

Em rám nézett, majd feleségére, és csak ennyit mondott egy kacsintás kíséretében:

- Dolgom van.

Valami furcsa dolog van készülőben, vagy csak én lettem paranoiás. Habár majd’ négy éve azt hiszem, hogy titkolnak előlem valamit, mégsem derült ki soha semmi. Lehet, csak beképzeltem magamnak, hogy legyen egy kis izgalom az életemben.

Ismételten nem tudtam magammal mit kezdeni. Ez van azóta, hogy ott hagytam a kórházi melót. Alice, Esme és Carlisle továbbra is dolgoztak, mi többiek pedig felmondtunk, mert nem szerettük a munkánkat, és azóta itthon lebzselünk.

Pár hete egyre többet jár el itthonról Em, mindenféle mondva csinált indokkal. A többiek is sokat vannak oda, de az ő ürügyük sokkal hihetőbb. Most éppen Rose ment el itthonról, miután kapott egy hívást az egyik barátnőjétől. Mivel már majdnem négy éve nem használom a képességem, amire a családom is rájött, úgy éreztem itt az ideje, hogy kiszedjek valamit Em fejéből.

,,Olyan szép…Hm…Az a lány maga a csoda! És az anyja se semmi! Még egy ilyen nevet adni, mint Natalie?! Alig várom, hogy újra találkozzunk. Csak mit találjak ki már megint?” – Nem bírtam tovább hallgatni, ahogy Em egy másik nőről álmodozik.

Nem tudtam, mi tévő legyek. Nem akartam csak úgy rákérdezni, mert egyből rájött volna, hogy hallgatóztam, és akkor többet nem szedek ki belőle. Megcsalja Rose-t? Képes lenne rá? Ha lehetne, most biztos hánynék tőle.

- Jön valaki vadászni? – kérdezte vigyorogva, amitől most igencsak ingert éreztem, hogy beverjek neki egyet.

Jazz megérezhette, hogy valami nem stimmel, mert azonnal elkezdte Emet rángatni maga után az erdőbe. Tudtam, hogy ennél jobb alkalmam nem lesz. Elvettem az asztalról Emmett telefonját, és bíztam benne, hogy találok a nevek között egy Natalie-t is. Sikerrel jártam. Írtam neki egy smst Em nevében, hogy találkoznunk kell. Gyorsan felhívtam a Talont is, és foglaltam egy asztalt. Kivételesen nem én akartam odaérni hamarabb. Mégiscsak a bátyám szeretője. Hadd várjon egy kicsit! Nem sokat, csak öt percet.

Tényleg nem késtem sokat. A pincér megmutatta az asztalt, de kértem, hogy ne kísérjen oda. Az asztalnál egy hosszú, vörösesbarna hajú nő ült. Igen jól öltözött, és csinos volt, bár Bellának biztos nem érne még a közelébe sem. Még nem vett észre… Hogy is vett volna, amikor belemerült az újságjában, és nem mellesleg Emmettre várt?

Közelebb léptem, és megszólítottam.

- Natalie? – kérdeztem, hogy végre észrevegyen.

Felnézett az újságjából, és alig akartam hinni a szememnek. Láttam, hogy ő sem számított rám, és ugyanolyan értetlenül meredtünk egymásra.

- Bella? – kérdeztem megdöbbenve, miután én találtam meg hamarabb a hangom.

- Hello, Edward! – köszöntött remegő hangon.

Csak egy valamire tudtam koncentrálni: Ő hogy került ide? Le kellett ülnöm. Percekig csak néztük egymást. Tudtuk, hogy mondanunk kellene valamit, főleg nekem, de nem ment. Egyszerűen nem értettem semmit. Még csak most tűnt fel, nem tudom mennyi idő után, hogy Bella vámpír.

- Bella, te mióta vagy vámpír? – indítottam be a beszélgetést.

Gyorsan körülnézett, hogy ki hallhat minket, majd végre megszólalt.

- Kérlek, társaságban Natalie-nak szólíts! – kérte gyönyörű hangján.

Még szebb, mint emberként volt. Nemcsak a hangja, hanem az egész lénye, viszont a szemében már nem láttam azt a csillogást, amit régen oly nagyon szerettem.

- Miért? – értetlenkedtem, mert nekem a Bella tetszett.

- Mert a nevem Natalie Smith – felelte kicsit mosolyogva.

Mosolygott! El sem tudom hinni, hogy itt van velem, és mosolyog. A név nagyon ismerősnek tűnt, és biztos vagyok benne, hogy már hallottam valahol. Erre most nincs időm, de rá fogok jönni, hogy honnan ismerem ezt a nevet. Tudtam, hogy most végre itt az alkalom, hogy elmondhassam neki azt, amit már közel négy éve szeretnék megosztani vele.

- Tartozom neked egy bocsánatkéréssel…- kezdtem, de félbeszakított.

- Három éve vagyok az, ami – jegyezte meg mellékesen, és láttam a mosolyán, hogy boldoggá teszi a vámpírlét.

Viszonoztam a mosolyát. Több mint három év után újra mosolyogtam, és csak azért, mert Bella itt van velem szemben.

- Tudom, hogy haragszol rám – kezdtem ismételten, de most nem szakított félbe. – Megvan rá minden okod, de muszáj volt eljönnünk, hogy normális életed lehessen. – Bella a mondat végén felszisszent, és egy ilyen ,,Oh, ha tudnád!”- mosoly ült ki ajkaira.

Nem felelt, csak a szemeimet fürkészte, majd beharapta az alsó ajkát. Erről a szokásáról már teljesen megfeledkeztem. Mivel nem válaszolt, gondoltam, nyugodtan folytathatom a magyarázatomat.

- Nem várom, hogy megbocsáss nekem, mert nem érdemlem meg azok után, amit…- Megint nem tudtam befejezni, mert ismételten a szavamba vágott.

- Mi van közted és Tanya között? – kérdezte hidegen.

Nem értettem, hogy jön ide Tanya. Egyáltalán Bella honnan ismeri Tanyát?

- Semmi – feleltem őszintén.

- Chöö…- cöccögött Bella, majd felállt.

- Ne menj el! – kértem, és én is feltápászkodtam.

- Minek maradjak, ha még most sem bírsz őszinte lenni? – kérdezte szomorúan.

- Bármit elmondok, csak ne menj el! – kérleltem.

- Mi van közted és Tanya között? – ismételte meg a kérdését.

Leültem, és mutattam, hogy ő is üljön le.

- Tanya körülbelül negyven éve szerette volna, ha mi egy párt alkotunk, de nekem nem igazán jött be. Nem azért mert nem szép vagy ilyesmi, hanem a természete miatt. Egyszerűen nem ilyen nőt kerestem – meséltem gondolataimba merülve. – Visszautasítottam, és azóta, ha meglátogatom őket, akkor próbálja megkeseríteni az életemet. Köztünk maximum csak utálat van egymás irányába, de semmi több.

Nem igazán értettem, hogy ez miért érdekli Bellát, de nem akartam elkezdeni faggatni, mivel a történtek után ehhez nincs túl sok jogom.

- Hazudott? – kérdezte az orra alatt hitetlenkedve. – Miért?

- Minden rendben? – érdeklődtem, mert fehérebb lett, mint egy vámpírnak szabadna.

,,Minden rendben?! Minden rendben?! Hogy a francban lenne bármi is rendben, amikor a saját idiótaságod miatt elhagytál?” – Megint hallottam Bella gondolatait, mint amikor a kórházban feküdt kómában. Viszont most mérhetetlen düh volt benne, és mind felém irányult.

- Persze! – hazudott könnyedén. – Miért ne lenne?

- Nem tudom, de a gondolataid nem arról árulkodnak, hogy jól lennél – feleltem a talán költőinek szánt kérdésére.

- Hallod a gondolataimat? – kérdezte megdöbbenve.

Próbálkoztam, hátha ismét meghallok valamit, de semmi.

- Csak, ha dühös vagy – következtettem ki eddigi tapasztalataimból.

- Ah! – fújta ki megkönnyebbülve a levegőt.

Percekig megint csak néztük egymást, majd amikor újra meg akartam szólalni, megcsörrent a telefonja.

- Micsoda? – kérdezte megdöbbenve. – Szó sem lehet róla! Nekem az a terem kell! – pár másodperc csönd – Nem érdekel! Százötven vendégnek küldtem ki a meghívókat, azt az esküvőt ott fogjuk tartani! – ismét csönd – Meg is triplázom, csak mondja le a másikat. – csönd – Igen-igen! Rendben.

Esküvő? Bella férjhez megy! Úgy történt, ahogy akartam. Dehogy akartam, csak bolond voltam!

- Edward, jól vagy? – kérdezte aggódva.

Ahogy rám nézett, és megfogta a kezem, újra a régi Bellát láttam, nem ezt a távolságtartó, hideg nőt.

- Férjhez mész? – kérdeztem letörten.

- Dehogyis! – mondta mosolyogva. – A barátnőm fog pár hónap múlva, csak le akarta az étterem tulajdonosa mondani a foglalást.

- Miért téged hívott? – értetlenkedtem.

- Én szervezem az esküvőjét – mondta büszkén.

Olyan boldognak tűnik. Biztos van valakije.

- Van most valakid? – kérdeztem kicsit vádlón.

Ezt most hangosan is kimondtam?! Bella rám kapta a tekintetét, és sütött belőle a düh.

- Ehhez szerintem semmi közöd – felelte ingerülten, majd felállt és elment.

Úgy megdöbbentem, hogy fel sem fogtam, hogy utána kellene mennem. Annyi mindent meg akartam tőle kérdezni, de nem bírtam felállni, hogy a keresésére induljak. Még legalább egy órát üldögéltem a Talonban, amikor végre meg bírtam mozdulni, hogy hazamenjek. Pont elhaladtam a kórház mellett, mikor eszembe jutott, hogy honnan olyan ismerős az új neve. Amíg az archívumban dolgoztam, találkoztam a kartonjával.

Vajon miért járt orvoshoz, és ráadásul rendszeresen? Tudtam, hogy a kérdésemre csak akkor kapok választ, ha este betörök, és kikeresem a kartonját.

- Hol voltál? – kérdezte Esme vidáman, amikor beléptem a házba.

Gondolatai arról árulkodtak, hogy boldog, amiért végre nem csak a szobámban gubbasztottam.

- Bellával találkoztam – közöltem, és vártam a reakciókat.

Az otthontartózkodó családtagjaim azonnal megjelentek mellettem, és adták a meglepettet.

- Bellával? Itt? – Esme.

- Mit keres itt? – Rose.

- Bella? – Em.

- Várjatok csak! Lehet, ha úgy mondom, Natalie, akkor tudjátok, kire gondolok – mondtam cinikusan. – Tudtátok, hogy itt van és, hogy vámpír, de nem szóltatok! – csattantam fel idegesen.

- Edward, nyugodj meg! – szólalt meg Alice.

- Miért nem mondtátok el? – kérdeztem tőlük vádlón. – Már rég újra együtt lehetnénk.

- Nem lennétek együtt, mert Bella azzal a Jimmel jár, akinek az énekese volt – mondta letörten Em.

- Már nem – jelentette ki Rose vidáman.

- Tudsz valamit? – kíváncsiskodtam.

- Ma lefeküdtek, de még el sem jutottak a csúcsra, amikor Bella Edwardnak szólította Jimet – mesélte kuncogva.

Még mindig szeret! Különben miért az én nevemet mondta volna ki?

- De már Jim előtt, sőt mielőtt ideköltözött volna, megtiltotta, hogy elmondjuk neked, hogy itt van – mondta szomorúan Esme.

- Miért? – motyogtam az orrom alatt.

- Egy hazugság miatt – szólalt meg ismét Rose.

Ez viszont a többieknek is új infó, mivel mindenki rákapta a tekintetét. Kíváncsian vártam a folytatást, hogy mi állt Bella és közém, a saját hülyeségemen kívül.

- Bella a Denali családhoz ment, miután visszajöttünk Forksból, hátha ők tudják, merre vagyunk, és akkor Tanya elmondta neki, hogy miért hagyta el Ed – kezdte, de Em félbeszakította.

- Pedig rajtunk kívül ezt senki sem tudhatja – mondta bátyám értetlenkedve.

- Éppen ez az! Tanya azt mondta Bellának, hogy Edward azért hagyta el, mert ő ultimátumot adott Ednek, hogyha nem szakít Bellával, akkor ő fogja elhagyni – fejezte be ingerülten a történetet.

- Tanya azt mondta neki, hogy miatta hagytam el? – kérdeztem hitetlenkedve, bár elsőre is felfogtam, de nem akartam elhinni.

- Én megölöm! – ugrott fel Esme.

Esme?! Bántani akar valakit? Van egy olyan sejtésem, hogy itt még van valami, mert csak emiatt nem akarna Esme senkit sem bántani.

- Van még valami, amiről tudnom kellene? – érdeklődtem.

Esme azonnal visszaült, és mindenki meglehetősen elcsendesedett. Túlságosan is. Összenéztek, majd lehajtották a fejüket.

- Nem mondhatjuk el – közölte Esme, majd szomorúan felállt, és kiment.

Próbáltam a képességemmel kiszedni belőlük valamit, de semmi. Haragudtam Bellára, a családomra, Tanyára, de leginkább magamra. Nem bírtam zárt helyiségben maradni. Dühösen csaptam be magam mögött az ajtót, majd bevetettem magam az erdőbe. Nem akartam vadászni, csak szaladni, bízva abban, hogy kicsit kitisztul a fejem. Mire észrevettem, hogy merre futok, már az erdő azon szélén álltam, ahonnan csak néhány lépés, és a kórház parkolójában vagyok.

Bella lehet, súlyos beteg volt, és azért kellett vámpírrá változnia? Ezt a gyanúmat az is megerősítette, hogy sosem mondta, hogy szeretne az lenni, tehát biztos nem önszántából változott át. A kartonja majd mindent elárul.

Felültem egy fára, és ott vártam, hogy besötétedjen, és az archívum dolgozójának is lejárjon a munkaideje. Vajon újra kezdené velem Bella? Egyáltalán szeret még? Meg tud-e valaha bocsájtani? – Csak úgy sorjáztak a fejemben a kérdések, és csak azt tudtam, hogy nem vagyok közömbös neki, ha az én nevemen szólít egy másik férfit szex közben.

Nyolc óra körül lehetett az idő, amikor a volt munkatársam is elindult végre haza. Ezzel eljött az én időm. A kórházat megkerülve, a hátsó ajtón mentem be, majd egyenesen az alagsor irányába indultam. Szerencsére nem felejtettem el a belépőkódot, így könnyedén bejutottam a hatalmas helyiségbe. Érdekes is lett volna, ha a vámpírmemóriám elfelejt valamit. Még az elképzelés is annyira abszurd, hogy mosolyognom kellett rajta.

Bekapcsoltam a számítógépet, hogy kikeressem a keresett karton helyrajzi számát. Pár pillanat alatt a kezemben tartottam a keresett dokumentumokat, és kicsit elbizonytalanodtam, hogy akarom-e tudni, hogy miért kellett orvoshoz járnia. Néhány percnyi hezitálás után kinyitottam a mappát. Nőgyógyászati vizsgálatok, ultrahangvizsgálatok, semmi komoly betegségre utaló nyom.

,,20.hét: A magzat szépen fejlődik; hossza: 26 cm, súlya: 315 g.”

- Magzat?! – hitetlenkedtem félhangosan.

Ez biztos, hogy nem Bella kartonja. Gyorsan továbblapoztam, majd megakadt a szemem egy újabb bejegyzésen.

,,2012.márc.16. 21:18-kor 3890g-mal, 51cm-rel megszületett Sara Cullen”

- Cullen?! – értetlenkedtem ismételten.

Ha nem Bella kartonja, akkor hogyan lehet a gyerek neve Cullen? Egyáltalán miért Cullen? Bella valóban terhes volt, és van egy lánya?

- Várjunk csak! – kaptam észbe, és elkezdtem számolni.

Ha márciusban szült, akkor ő júniusban esett teherben, és mi még akkor együtt voltunk. Minden értelemben. Abban biztos vagyok, hogy nem csalt meg, és abban is, hogy miután elmentünk nem bújt össze senkivel. Ennyire azért ismerem, és akkor nem lenne Cullen a gyerek vezeték neve. De ez csak egyet jelenthet.

- Lehetetlen – leheltem erőtlenül, és a fal mentén lecsúsztam a földre.

Nem lehet, hogy Bella tőlem várt volna kisbabát. A vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha lenne rá mód, akkor Rose már biztos szült volna egy tucat babát. A fejem zsongott a rengeteg megválaszolatlan kérdéstől. Ha ember lennék, akkor már biztos migrént kaptam volna. Beszélnem kell valakivel. De kivel? A családom semmit sem fog mondani. Erről Bellával kell beszélnem.

A kartonját gyorsan visszatettem a helyére, és indultam is volna, de jött egy üzenetem.

,,Rose adta meg a számod, remélem nem baj. Bocs, hogy csak úgy elrohantam. Beszélnünk kell valamiről! Holnap délelőtt 10-re foglaltam a te nevedre asztalt a Talonban. Nagyon fontos lenne… Bella”

Mielőtt elindultam volna, ötször olvastam el az üzenetet, hogy rájöjjek, valóban nem álmodok. Gyorsan futottam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Most már Alice és Carlisle is itthon volt, és a nappaliban ültek.

- Sara az én lányom? – kérdeztem kertelés nélkül, amikor beléptem a helyiségbe.

Megfagytak. Ez a legjobb szó rájuk. Levegőt is elfelejtettek venni, annyira megdöbbentette őket a kérdés.

- Nem kell mondanotok semmit – mondtam, majd leültem a zongoraszékre. – Majd holnap megkérdezem Bellát, úgyis találkozni akar velem, mert valami fontos dologról szeretne beszélgetni.

Még inkább megdöbbentek, és csak pislogtak egymásra. Büszke voltam magamra, amiért ilyen állapotba kerültek miattam. Emmett oldódott fel a leghamarabb, és hangosan elkezdett röhögni. Most őt nézték megdöbbenve, és biztos vagyok benne, hogy azt számolják, hány kereke hiányozhat. Erről nem akartam meggyőződni, és inkább nem használtam a képességem, mert nem akartam, hogy kusza és zavarodott gondolatok ezrei lepjenek el. Elég nekem most a sajátom.

- Azért ez ügyes trükk volt Ed – rötyögte Em, jóval diszkrétebben.

- Emmett, te miről beszélsz? – kérdezte értetlenkedve Rose.

- Szerintetek Bella akar vele találkozni, azok után, hogy azt sem akarta, hogy Edward megtudja, hogy a városban lakik? – kérdezte ironikusan.

- Elkérte tőlem a számát, hogy majd felhívja – közölte Rose.

Alice olyan boldogan mosolygott a hír hallatán, mint az utóbbi négy évben egyszer sem.

- Kapd el! – szóltam Emnek, és felé dobtam a mobilomat, a megnyitott smssel.

- Ezt nem értem - közölte.

- Jó neked! – veregettem vállon. – Én sok mindent nem értek.

Felmentem a szobámba, hogy átgondoljam a mai napot. Sok minden történt a hétvégén, és még csak szombat van! Vajon holnap elmondja Sarát? Ezért akar velem találkozni? – Mivel nem jutottam dűlőre egyik kérdésemmel sem, ezért eltereltem a gondolataimat.

Mindig tudtam, hogy Tanya gonosz, de azzal nem voltam tisztában, hogy ennyire. Szívem szerint átharapnám a torkát, de azzal csak olyan lennék, mint ő. Össze kellene hozni valakivel, és utána hátha végre leakadna rólam. A tervemmel már csak egy probléma volt: Ki lenne képes elviselni azt a hárpiát?

Kilenckor neki láttam a készülődésnek, hogy ne várassam meg Bellát. Lezuhanyoztam, felöltöztem, majd fél tízkor elindultam. Mivel a Talon a város közepén volt, jó pár lámpára kell számítanom, és a városban száguldoznom sem szabad, így szükségem lesz arra a félórára, hogy beérjek. A pincér megmutatta az asztalt, majd lerakott két étlapot. Most Bella késett, de nem sokat. Amikor megérkezett, felálltam és kihúztam neki a széket.

Bella nem nézett rám, az asztalt, és a kezét tüntette ki figyelmével, én pedig nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Pár perc múlva felemelte a fejét, és rám nézett.

- Sajnálom, hogy tegnap olyan goromba voltam – mondta őszintén.

Most sokkal kedvesebb volt, mint tegnap. Most olyan volt, mint amilyen mindig is.

- Ne szabadkozz. Igazad volt – nyugtattam, és valóban így gondoltam.

- Edward – kezdte, de nem nagyon találta a szavakat, és ennyiben is hagyta a mondatot.

- Mi történt veled az elmúlt majdnem négy évben? – kérdeztem, hátha ez segít neki. – Hogyan lettél vámpír?

Bella hálásan mosolygott rám. Hálásan?! Miért hálás? Azért mert beindítottam a beszélgetést?

- Miután elmentél, teljesen összetörtem – kezdte, majd megállás nélkül folytatta: - Nem ettem, nem aludtam, csak sírtam. Elmentem egy orvoshoz, hogy írjon fel egy enyhe altatót, mert nem akartam teljesen tönkremenni. Charlie és Amy sokat segítettek. Elkezdtem naplót írni, mert az érzéseimet senkinek sem tudtam kiadni, így megfogadtam Amy tanácsát. Haragudtam rád. Utálni, gyűlölni akartalak, de nem ment. Ugyanúgy szerettelek, pedig rettentően fájt. Aztán jött a szüleim halála. Azt hittem, hogy onnan nincs tovább, és belepusztulok a fájdalomba, de mégsem ez történt. Talpra álltam, hogy büszkék lehessenek rám, és ebben ismételten Amy segített. Nagyon jó a kapcsolatunk, olyan igazi anya-lánya kapcsolat.

Eddig mondta történetet, és elkezdte rágcsálni a száját. Biztos voltam benne, hogy azt nem tudja, hogyan mondja el, hogy van egy lányunk.

- Utána pedig ideköltöztél – folytattam a történetét.

- Edward ez nem ilyen egyszerű – mondta, majd sóhajtott egy nagyot: - Eszem ágában sem volt elköltözni Forksból, csak…- nem folytatta.

- Csak? – kérdeztem türelmetlenül, bár semmi jogom nem volt sürgetnem.

- Kiderült, hogy terhes vagyok tőled, és Carlisle-t kértem fel orvosnak, így Rose-ék vettek nekem egy házat, hogy közelebb kerüljek hozzájuk, és azért változtattuk meg a nevem, hogy ne tudd meg, ha az archívumba a kezedbe akad a kartonom – hadarta egy szuszra és, ha nem lennék vámpír, szerintem meg sem értettem volna, hogy mit mond.

Bella nem szólalt meg többet, csak az arcomat fürkészte, hogyan reagálok az elhangzottakra. Végülis nem döbbentem meg, csak megerősítette azt, amit megtudtam tegnap.

- Miért nem akartad, hogy tudjam? – tettem fel azt a kérdést, ami most leginkább foglalkoztatott.

- Tanya miatt – felelte, majd hozzátette: - Tegnap, mikor Rose elmondta, hogy hazudott, akkor eldöntöttem, hogy elmondok neked mindent.

- Hogy hívják? – kérdeztem, mintha nem tudnám. – Ő tud rólam? Mesélj róla, hogy milyen.

- Sara Cullen a neve, és gyönyörű – mondta, majd egy képet nyomott a kezembe. Valóban meseszép, és mindkettőnkre hasonlít. A haja olyan, mint az enyém, a szemeit Bellától örökölte. – Nagyon okos, és könnyen barátkozik. Emmett és Rose a keresztszülei, Alice a kedvenc nagynénje. Imádja a divatot, és még jobban a vásárlást. Emmett sokszor Esmeraldának hívja, de nem zavarja, kifejezetten imádja. Korához képest sokkal intelligensebb.

Amíg mesélt róla, végig a képet néztem. A lányom képét.

- Tud rólam? – tettem fel ismét azt a kérdést, amire eddig nem válaszolt.

- Nem olyan régen kérdezett rólad először – mondta zavartan.

- Mit kérdezett?  - kíváncsiskodtam.

- Hogy neki van-e apukája – mondta mosolyogva.

- Mit mondtál neki? – kérdeztem érdeklődve.

- Azt, hogy mindenkinek van, és megkérdezte, hogy te azért nem vagy-e velünk, mert nem szereted őt. Akkor még nem tudtam Tanyáról, és nagyon haragudtam rád, de nem tudtam volna rólad rosszat mondani neki, így azt hazudtam, hogy katona vagy, és ezért nem vagy velünk, pedig nagyon szeretnél. Majd közösen megállapítottuk, hogy az ő apukája egy hős.

A lányom azt hiszi rólam, hogy egy hős vagyok. Hála Bellának.

- Egyébként azt mondta, hogy nagyon szép vagy – jegyezte meg mosolyogva.

- Hiszen nem is ismer – mondtam letörten, és ezzel Bella jókedve is elszállt.

- Megtartottam a közös képeinket, és meg akarta őket nézni. Végül megmutattam neki, mivel egyszerűen nem lehet annak a lánynak nemet mondani – mondta mosolyogva. – Emlékszel, melyik volt a kedvenc képünk?

- Persze, hogy emlékszem! Az van kirakva az íróasztalomra – feleltem, de utána észbe kaptam, hogy ezt nem kellett volna elmondanom.

- Neki is az tetszett a legjobban, így elkérte, és az éjjeli szekrényén díszeleg – fejezte be a történetet.

- Bella – kezdtem, majd nagy nehezen feltettem a kérdésemet: - Megismerhetem?

Pár percig nem felelt, csak gondolkodott. Biztos voltam benne, hogy azért nem szólal meg, mert nem akarja szemtől szemben megmondani, hogy nem találkozhatom a lányommal. Így még rosszabb, mint amikor nem tudtam, hogy létezik.

- Igen – felelte, megtörve ezzel a csöndet. Alig akartam elhinni. – Egy hónap múlva, hogy addig felkészítsem, hogy hazajössz. – Nem értettem, miért kell erre egy hónapot várni, ezért megmagyarázta: - Mint mondtam nagyon okos, és rengeteget tud a katonáskodásról. Jazz sokat mesélt neki, de miután megtudta, hogy te is az vagy, másról sem kérdezett senkit, így azzal is tisztában van, hogy nem egyik napról a másikra térnek haza, akik szolgálatban vannak. Az egy hónap alatt te is kitalálhatod, hogy mit mondasz a lányodnak, milyen volt a seregben.

Fura volt Bella szájából hallani, hogy az én lányom, pedig igaz volt.

- Köszönöm! – Igazán hálás voltam Bellának, amiért szóba áll velem, és engedi, hogy megismerjem Sarát.

Még beszélgettünk néhány órát, de mennie kellett a lányunkért. Nagyon kellemes napot töltöttünk együtt.

Egy hónap nemcsak arra elég, hogy kitaláljak egy sztorit Sarának, hanem arra is, hogy esetleg egy család lehessünk. Megbeszéltünk keddre egy újabb találkozást.

Három év után végre boldog vagyok.

Extra mini ismertető :)

Szerelem egy kisvárosban: Twilight alapú történet!!!  Bella kicsit vagányabb, Edward nem tartja a fajtáját szörnyetegnek, tudja szabályozni a gondolatolvasást. A két család (Swan és Cullen) összejár meccset nézni, és mindketten jó anyagi háttérrel rendelkeznek. Emmett pedig hozza a szokásos formáját :)

Fontos!!!

A történet az alábbi linken is követhető ( itt: http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=94810)! A blogra akkor kerül fel az új fejezet, amikor Merengőn elbírálásra küldöm, azaz itt hamarabb el tudjátok olvasni :D Kritikáknak, kommenteknek a fentebbi oldalon és itt is egyaránt örülök :D puszi

22. Fejezet: Nem minden kezdet nehéz

22. Fejezet: Nem minden kezdet nehéz

(Bella szemszöge)

,, Ezer meg ezer éve
Keresem az utam
Néha keresem a bajt
És keresem azt, aki engem akart
Akinek engem küldött
Akit nekem szánt az ég”

Ákos: Keresem az utam

Már három éve, hogy Sara megszületett, és vámpírrá váltam. Pontosabban félvámpírrá. A lányom és a köztem lévő szoros kapcsolatnak köszönhetően nem változtam át teljesen. A vér és emberi étel fogyasztása nálam egyenlő arányban van megosztva, igénylem az alvást, viszont ezen kívül minden más vámpírtulajdonságom is megvan. Jasper szerint csak akkor vagyunk kiegyensúlyozottak, ha egymás közelében vagyunk.

Miután átváltoztam, elmesélték, hogy Sara folyamatosan sírt, és csak akkor nyugodott meg, amikor behozták hozzám. A legfurcsább még is az, hogy elmondásuk szerint, amikor Sara mellettem volt, nem szenvedtem úgy. Ezt szintén Jazz állapította meg a képessége segítségével.

Emlékszem az első vadászatomra, amit Em egy kamera segítségével meg is örökített. Nagyon büszke volt magára, főleg, mert sokat bénáztam, így körülöttem minden csupa vér volt. Azóta állandóan ezt hallgatom. Időközben a keresztelőt is megejtettük, ami nagyon vicces volt. Vámpírok a templomban kereszteltetik a félvámpír babát.

Félálomban jártam, amikor meghallottam Sara kiáltását. Vámpírsebességgel rohantam be a szomszéd szobába.

- Mi a baj, Kicsim? – kérdeztem, amikor megöleltem.

- Rosszat álmodtam – szipogta.

- Semmi baj – csitítottam, és még szorosabban öleltem magamhoz. – Mit álmodtál?

- Azt, hogy Alice és Rose néni bántanak egy szőke hajú vámpír nénit – mesélte, amikor már megnyugodott.

- Szeretnél ma anya mellett aludni? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét.

- Igeeen! – lelkesült fel.

Csak akkor engedtem meg neki, hogy velem aludjon, ha beteg volt, vagy rémálmok kínozták, így nagyon örült ezen alkalmaknak.

- Akkor sipirc a másik szobába! – mondtam, majd nyomtam egy puszit a homlokára.

Míg átért a hálómba, felhívtam Carlisle-t, de ő sem tudta megmondani, miért álmodott ilyet Sara.

- Anya - szólított meg, amikor beléptem a szobába.

- Igen?

- Én már várom a hétfőt, hogy oviba mehessek – mondta vidáman.            

Mosolyognom kellett izgalmán, majd adtam neki egy puszit, és eldúdoltam a kedvenc altatóját.

Reggel korán ébredtem, így elkészítettem a reggelijét, hogy azonnal tudjon enni, de még így is csak hét óra volt, ő pedig nyolc körül kezd ébredezni. Mivel nem tudtam mit kezdeni azzal az egy órával, úgy döntöttem, hogy felhívom Jimet. Az utóbbi időben egész közel kerültünk egymáshoz, és Jazz szerint ő nemcsak barátként gondol rám, és nagyon meglepődött, amikor bennem is megfordult, hogy esetleg ez több is lehetne, mint barátság.

- Szia, Bell! – köszöntött vidáman, amitől nekem is jobb kedvem lett.

- Mi a helyzet? – kérdeztem kíváncsian.

- Hiányzott a hangod. Rég beszéltünk – mondta letörten.

- Igen, szerintem is, a tegnap már nagyon régen volt – viccelődtem vele.

- Ma átjössz? – érdeklődte.

- Nem tudok, mert nincs, aki vigyázzon Sarára – keseredtem el, de azonnal jobb kedvem lett az ötletemtől. – De te átjöhetnél!

- Olyan fél egy körül ott leszek – közölte vidáman.

- Várni foglak – köszöntem el tőle.

- Vigyázz magadra! – búcsúzott ő is, majd letettük.

Sara betartotta a szokásos ébredési rendjét, így pontban nyolckor meghallottam, ahogy elkezdett mocorogni. Bementem a szobába, és mellé feküdtem. Azonnal felém fordult, és a szabad kezével elkezdett simogatni, a másik a szájában volt, és az ujját szopizta. Miután magához tért, átmentünk az ő szobájába, hogy felöltözzön. A választása a kedvenc Hello Kittys felsőjére és egy farmer szoknyácskára esett. Imád öltözködni és vásárolni, utóbbit leginkább a nagynénjeivel. Délelőtt egyedül játszott, mert én főztem, és megbeszéltük, hogy délután közösen fogunk csinálni valamit.

Fél tizenkettőkor leültünk ebédelni, majd délben lefektettem. Hamar elaludt, mert délelőtt sokat táncolt, így eléggé kifáradt, ami azt jelenti, hogy négyig fel sem fog kelni. Ebben rám hasonlít. Míg ember voltam, én is rengeteget aludtam. Most is igénylem, viszont jóval kevesebbet, mint emberként.

Fél egy előtt öt perccel megérkezett Jim is.

- Elaludt? – kérdezte, amikor leült a nappaliban.

- Egy fél órája, és legalább négyig aludni is fog – közöltem vele.

- Megint táncolt? – kérdezte mosolyogva.

- A fejébe vette, hogy úgy akar táncolni, mint Alice – magyaráztam lányom legújabb hobbiját.

Legalább egy órája beszélgettünk már, amikor kimentünk a konyhába, hogy én is egyek egy pár falatot. Pont végeztem a mosogatással, amikor megfordultam, és Jimmel találtam szemközt magam. Egyik kezét a derekamra csúsztatta, másikkal az arcomat cirógatta, és így vont magához kicsit közelebb, majd az arcát is elkezdte közelíteni az enyémhez, hogy megcsókolhasson. Nem ellenkeztem, mert én is akartam azt a csókot. Nem volt vad, vagy erőszakos, inkább nevezném szerelmes csóknak, pedig az köztünk még lehetetlen.

- Ne haragudj, nem akartam tolakodni – szabadkozott, majd elfordult.

- Nem tolakodtál. Időszerű volt már ez a csók – mondtam, amikor elé álltam, hogy a szemébe mondhassam el a véleményemet.

- Akkor nem haragszol? – kérdezte mosolyogva.

Nemlegesen megráztam a fejem, majd egyik kezemet a nyaka köré fontam, lábujjhegyre álltam, és megcsókoltam, hogy bebizonyítsam, nekem sem volt ellenemre.

- Bell, most mi lesz? – kérdezte, amikor végre elengedtem.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

Pár percig hallgattunk, a gondolatainkba merülve. A csendet én törtem meg először.

- Gondolom, akkor most megpróbáljuk együtt – vetettem fel kissé bizonytalanul.

- Az jó lenne – motyogta az orra alatt. – Sarának mit mondunk?

- Nem szeretném, ha tudná. Ő még kicsi, nem értené – mondtam félve a reakciójától.

- Felőlem rendben – mosolyogta kedvesen.

A délután hátralévő részét szokásos módon, beszélgetéssel töltöttük. Az évek folyamán kiderült, hogy nagyon sok közös van bennünk. Rose és Em már az első pillanattól fogva azt hajtogatták, hogy jöjjünk össze. Mindenki nagyon jól kijött vele, kivéve Alice-t. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy barátnőm kifejezetten utálja Jimet. Rossz belegondolni, hogy mit fog mondani, ha megtudja, hogy összejöttünk.

Sara fél ötkor kelt fel, és nagyon örült neki, hogy Jim megvárta, hogy felébredjen. Jim játszott vele, viszont a fürdés előtt elment. Fürdés után Sara bevonult a saját szobájába, még játszani egy kicsi. Gondoltam az esti mese előtt, akkor nyugodtan elmosogathatok. A konyhába igyekeztem, amikor Alice berobbant a házba.

- Mégis, hogy képzelted ezt? – dörrentett rám azonnal.

- Mit? – értetlenkedtem.

- Ne játszd meg magad! Tudok rólad és Jimről – bökte oda idegesen.

- Ah! – Ekkor esett le, hogy mitől akadt így ki pöttöm barátnőm. – Régóta kerülgettük egymást. Most úgy gondoltuk, adunk a másiknak egy esélyt.

Ha Alice ember lenne, akkor most vörösödne a dühtől, így viszont a szemei váltottak át a mondatom hallatán éjfeketévé, és szűkültek össze.

- Mi lesz Edwarddal? – kérdezte mérgesen.

- Mi lenne? – értetlenkedtem.

- Van egy közös gyereketek – dobta be az aduászt viszonylag nyugodtabban.

- Nincs közös gyerekünk. Csak nekem van gyerekem – közöltem vele kimérten.

- Ő az apja – erősködött.

- Számomra ő senki. Rég túlléptem rajta. Ezt neked is el kell fogadnod, hogy soha nem lesz már olyan, hogy Edward és én. Törődje bele, hogy most olyan van, hogy Jim és én – érveltem.

- Ezt még nem játszottuk le – közölte, és felöltötte azt a vigyorát, amiből tudtam, hogy készül valamire. – Megyek, megnézem a kedvenc unokahúgomat.

- Csak egy unokahúgod van – incselkedtem vele.

- Éppen ezért a kedvencem – mosolyogott most már ő is.

Karon fogva léptünk be Sara szobájába, aki a játékai között volt elborulva. Elaludt játék közben. Óvatosan felvettem, betettem az ágyába, és alaposan betakargattam.

A hétfő hamar elérkezett, így hamarosan ovis lesz a lányom, én pedig újra elkezdek dolgozni.

- Anya, szerinted szeretni fognak engem az oviban? – kérdezte, amikor már úton voltunk.

- Sara, téged mindenki szeret – nyugtattam.

- Ahogyan téged is – mondta mosolyogva.

- Sajnos ez így nem igaz, de kedves vagy – magyaráztam neki.

- Jim szeret – közölte vidáman.

Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Mit is mondhattam volna egy három éves gyereknek arról, hogy mi van az anyja és egy idegen férfi között?

- Jó legyél, és fogadj szót a dadáknak – búcsúztam Sarától a csoport szoba ajtajában.

- Ígérem, hogy jól fogok viselkedni – mondta, amikor megölelt.

Adtunk egymásnak egy-egy puszit, majd bement a többi gyerek után. Alice azt mondta lesznek barátnői, de attól még féltettem, hiszen ez csak egy új helyzet a számára. Pár percig még néztem, ahogyan odaverődött egy kisebb csoporthoz, majd elindultam a hivatalba.

Amikor beléptem az épületbe, megszállt egyfajta nyugodtság, amit annak tudtam be, hogy szeretek itt dolgozni. Szerencsére mindenki kedvesen fogadott, viszont a megszokott helyemen nem számított olyan nagydolognak, hogy újra látjuk egymást, hiszen Susan és Stacy rendszeres vendég volt nálam, és én is sokat jártam hozzájuk. Időközben Stacy is mennyasszony lett, és engem kért fel a tanújának a nyáron tartandó esküvőjére. Ma nem volt túl sok dolgom, viszont Susan ma tárgyalásra megy, és majd csak holnap tudom meg, hogy sikerült-e megállapodnia a szomszéd város jegyzőjével, és így kell-e partit adnunk. Meló után elmentem Saráért az oviba. Egész úton azt mesélte, hogy milyen jó volt, és alig várja a holnapot, hogy újra játszhasson az új barátnőjével, Jennyvel.

Este átjött Esme, mert régen találkoztunk, és szeretne velem kicsit beszélgetni. Tovább maradt, és megkértem, hogy várja meg, amíg lefektetem Sarát, és utána nyugodtabban tudjuk folytatni a megkezdett beszélgetésünket.

Sara elalvás előtt egy olyan fogós kérdést tett fel, mint még soha, mióta megtanult beszélni.

- Anya, kérdezhetek valamit? – kezdte.

- Egy utolsót, és utána alvás! – figyelmeztettem.

- Nekem van apukám? – tette fel kíváncsian a kérdését.

- Mindenkinek van apukája – feleltem kelletlenül.

- Az enyém hol van? – Hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek, ezért azonnal feltette a következő kérdését: - Azért nincs velünk, mert nem szeret engem?

- Dehogyis! Ilyenre mégcsak ne is gondolj! – keltem azonnal Edward védelmére, bár nem tudom, miért tettem.

- Akkor miért nincs itt? – kérdezte szomorúan.

Tudtam, hogy akármennyire is nem szeretnék, hazudnom kell neki.

- Tudod mi az, hogy katona? – kérdeztem tőle.

- Jasper bácsi katona volt – válaszolta büszkén.

- És tudod, hogy mit csinálnak a katonák? – faggattam tovább.

- Védik a hazát, a nőket és a gyerekeket – mondta mosolyogva.

- Pontosan! Nagyon okos vagy – dicsértem meg egy puszi kíséretében. – Tudod, a katonáknak sokszor nagyon messzire kell utazniuk, hogy megvédjék a hazájukat. Van, hogy hiába akarnának hazamenni a családjukhoz, nem tudnak, mert a főnökük…- nem tudtam befejezni, mert közbe vágott.

- Parancsnoknak hívják a főnöküket – oktatott ki, nekem pedig le kellett vonnom a következtetést, miszerint Jazz sokat mesélt neki a katonai életről.

- Szóval, nem mindig engedi a parancsnok, hogy addig hazautazzanak, amíg harcolni kell az ellenséggel – fejeztem be a magyarázatot.

- Az apukám katona? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, az apukád katona, és ezért nincs velünk – hazudtam neki, és életemben most először nagyon nehezemre esett.

- Akkor szeret engem – szűrte le a lényeget.

- Igen! Apa nagyon szeret téged – nyugtattam egy újabb hazugsággal.

- Téged is? – kíváncsiskodott. Nem feleltem, amiből téves következtetésre jutott. – Ha téged nem szeret, akkor én sem szeretem őt.

- Apa mindkettőnket nagyon szeret, és nagyon szomorú, amiért nem lehet velünk. – Kezd a hobbimmá válni a lányomnak való hazudozás.

- Apa egy hős? – kérdezte boldogan a gondolattól.

- Igen, a te apukád egy igazi hős – erősítettem meg a hitét, de nem akartam erről többet beszélni. – Most már alvás!

- Szeretlek! – köszönt el, amikor betakartam.

- Én is téged! Aludj jól! – búcsúztam tőle.

Már majdnem kiléptem a szobából, amikor még utánam szólt.

- Anyu, van róla fényképed? – kérdezte álmosan.

- Majd megkeressük őket az egyik nap – ígértem neki, majd kimentem.

Megálltam az ajtaja mellett, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Nehezebb volt Edwardról beszélnem, mint hittem. Miután sikerült megnyugodnom, elindultam a nappaliba, hogy lekössem valamivel a figyelmemet, mert ezek után biztos, hogy ma nem fogok aludni. Ahogy beléptem a nappaliba, nagyon megijedtem, amikor megláttam Esmét.

- Megijesztettelek? – kérdezte kedvesen.

- Kicsit – vallottam be. – Elfelejtettem, hogy itt vagy.

Esme kedvesen mosolygott rám, majd amikor mellé ültem, megfogta a kezem, és felém fordult.

- Köszönöm – mondta, de értetlenkedő tekintetem láttán magyarázatba fogott. – Köszönöm, hogy szép képet építettél fel a fiamról Sarában.

Erre nem tudtam mit mondani. Lehet, nem is kell rá válaszolni, így csak rámosolyogtam Esmére, és hozzábújtam, mint egy kisgyerek az anyjához. Késő estig beszélgettünk, de Edward rácsörgött, hogy merre van, mert aggódik érte.

- Egyre többet gyanakszik – mondta Esme, amikor kikísértem.

A fejemben csak úgy kavarogtak a gondolatok, és elképzelésem sem volt, hogy mit kellene tennem. Elmondjam-e Edwardnak az igazat, vagy se? Meddig hazudjak Sarának az apját illetően? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak a leginkább, és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy csak azt vettem észre, hogy megcsörrent az ébresztőm. Bementem Sarához, hogy felébresszem, de már ébren volt, és a ruhái között válogatott.

- Azt hiszem, ma valami kevésbé csinit veszek fel – közölte, amikor beléptem a szobájába.

Komolyan mondom, hogy három évesen van olyan szövege, hogy sokszor majd’ hanyatt vágom tőle magam. Mondjuk ilyen nagynénikkel, és nagybácsikkal ez nem is csoda. Reggeli után azonnal indultunk, és az oviban boldogan mutatta be nekem a barátnőjét. Jenny nagyon kedves kislány, és a szüleit is ismerem, mert egy rendezvénynek, amire hivatalos voltam, ők voltak a házigazdái.

Susannak sikerült megállapodnia a jegyzővel, így három hét múlva fogadást tartanak, hogy bejelentsék a két város testvérszerződését. Azonnal neki is vágtam a szervezésnek, ami évről évre gyorsabban megy, hála a kialakított kapcsolataimnak. Nem sokat voltam bent az irodában, mert voltak olyan dolgok, amiket szerettem személyesen intézni, míg a többit letudtam egy-egy telefonhívással, vagy egy emaillel. Mivel túl sok minden volt mára, így felhívtam Esmét, hogy menjen már el Saráért az oviba. Az ebédemet Stacyvel fogyasztottam el, de nem esett valami túl jól, és a torkomban is kezdett már jelentkezni az a bizonyos égető érzés. Ez csak annyit jelent, hogy mielőtt hazamegyek, el kell mennem vadászni. Egy hónapja voltam utoljára, így már éppen időszerű a következő.

- Szombat délelőtt eljössz velem ruhát nézni? – kérdezte Stacy, amikor fizettünk.

- Persze! Mikor és hol találkozzunk? – lelkesedtem az ötletért.

- Megfelel, ha kilencre érted megyek? – kérdezte.

- Tökéletes – feleltem, majd elváltunk egymástól, hogy ki-ki mehessen a saját dolgára.

Szerencsére mindent el tudtam intézni, amit akartam, így nyugodt lelkiismerettel vághattam magam az erdőbe. Két szarvas, és egy őz elfogyasztása után idejét éreztem hazaindulni a lányomhoz, aki már biztos nagyon várt.

- Anya, megkeressük a képeket? – kérdezte, amikor megérkeztem.

- Azonnal – feleltem kicsit kelletlenül.

Nem igazán tudtam, hol van az a doboz, mert amikor költöztem, Rose pakolt be és Alice ki. Mivel sehol sem találtam, felhívtam Alice-t, ha már megígértem a gyereknek. Sara izgatottan bontotta ki a cipős dobozt, amibe az elfeledni kívánt emlékeimet zártam.

- Ő az? – kérdezte, amikor kezébe akadt az első kép.

- Igen, ő az apukád – mondtam, és amint megláttam, azonnal éreztem az oly rég tapasztalt fájdalmat.

- Nagyon szép – állapította meg. – Ezt megtarthatom? – kérdezte arról a képről, ami a kedvenc közös képünk volt.

- Ha szeretnéd, akkor igen.

Sara boldogan szaladt át a képpel a kezében a saját szobájába, én pedig az aranymedált szorongattam. Furcsa volt újra emlékezni. Nem hittem volna, hogy ennyi idő után is ugyanúgy fog fájni az, hogy becsapott, mint majdnem négy évvel ezelőtt.

Nem sok időm volt szomorkodni, mert Esme bejött a szobámba.

- Szereted még? – kérdezte, amikor leült mellém.

- Mindig is szeretni fogom, de nem tudnék újra vele lenni – feleltem őszintén.

- Mi történt, amiért így haragszol rá? – érdeklődte.

- Erről nem szeretnék beszélni – mondtam, majd visszaraktam a medált a helyére, és elraktam a dobozt.

Nem sokkal később megjelent Jim is, ezért Esme idejét látta távozni.

- Jim, nézd csak!– kiáltotta Sara. – Ő itt az apukám – mutatta meg Jimnek az Edwarddal közös képemet.

Láttam, hogy Jimet eléggé rosszul érinti a dolog, de a kicsinek nem mutatott ebből semmit.

- Boldognak tűnnek az anyukáddal – jegyezte meg.

- Most is azok – ecsetelte neki Sara. – Tudod, ők nagyon szeretik egymást, csak apa nem tud velünk lenni, mert katona, és a hazát védi.

Jim erre nem tudott mit mondani. Egy darabig még hármasban játszottunk, majd eljött Sara fürdetésének az ideje.

- Jobb, ha most már megyek – mondta Jim, amikor Sara megindult a fürdő irányába.

- Kérlek, maradj! Beszélgessünk egy kicsit – marasztaltam.

- A nappaliban leszek – közölte, és elindult az említett helyiség felé.

Sara ma szerencsére korábban elaludt, mint szokott, így hamar vissza tudtam menni Jimhez.

- Sajnálom, amiért kellemetlen helyzetbe kerültél Edward miatt – kértem tőle bocsánatot, amiért végig kellett hallgatnia, hogy Edward milyen.

- Ne sajnáld. Számítottam, hogy egyszer eljön majd annak az ideje, hogy kérdezzen róla – mondta, majd megölelt, és megcsókolt.

A következő néhány hét nyugodtan telt. A fogadás is remekül sikerült, amin Edward is ott volt, de sikerült úgy intéznem, hogy ne vegyen észre. Emmett természetesen azóta is ezzel viccelődött, és újabban ő is és Jazz is, kaméleonnak hív. Hétvégére Stacy kisajátította Sarát, így a hétvégét Jimmel kettesben töltjük.

Már több mint egy hónapja vagyunk együtt Jimmel, így úgy érzem, ideje, hogy előrébb lépjünk. Jim már többször is kezdeményezett együttlétet, de eddig mindig visszautasítottam. A zuhanyból kilépve, egy szál törölközőben lépkedtem Jim felé. Átkaroltam a nyakát, majd megcsókoltam. Óvatosan ölelt meg, majd hanyatt döntött az ágyon. Finoman csókolgatta a nyakamat, kulcscsontomat, közben kezével fedezte fel a combomat. Elkezdtem kigombolni az ingjét, de megállított.

- Biztos, ezt szeretnéd? – kérdezte vágytól csillogó szemekkel. Nem feleltem, csak magamhoz vontam egy újabb csókra.  

Amikor közeledett a gyönyör, mindent elrontottam.

- Edward – nyöszörögtem, és addig, amíg Jim be nem fejezte kényeztetésemet, fel sem fogtam, mit mondtam.

Jim letörten kezdett el öltözködni, nekem pedig elképzelésem sem volt, hogy most mi tévő legyek.

- Figyelj, én nem…- kezdtem volna, de közbevágott.

- Ne magyarázkodj, kérlek! – mondta kedvesen. – Még mindig őt szereted.

- Félreérted…- Megint nem engedte befejezni a mondatot.

- Bell, ezen nincs mit félreérteni – szögezte le. – Jó volt, szép volt, de nekem ennyi jutott.

- Ne menj el – kérleltem, bár nem sok értelme volt azok után, amit tettem.

- Semmi értelme maradnom – mondta, majd megölelt, és a fülembe súgta: - Beszélj Edwarddal, és adj neki még egy esélyt.

Időm sem volt válaszolni, mert mire magamhoz tértem már csak az ajtó csukódását hallottam. Igaza volt Jimnek, beszélnem kell Edwarddal. De még is, mit mondhatnék neki? Nem tehetem meg, bármennyire is szeretném, mivel neki ott van Tanya, és szereti őt, mert ha nem szeretné, akkor nem hagyott volna el.

Nem tudtam, mihez kezdjek, így felhívtam Rose-t, hogy jöjjön át. Azért őt hívtam, mert ő nem olyan elfogult Edwarddal szemben, mint Alice. Fél órán belül meg is érkezett.

- Baj van? Olyan gondterheltnek látszol – közölte, amikor leült a kanapéra. 

- Lefeküdtem Jimmel – kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert Rose azonnal közbevágott.

- Jó volt? Nem volt gond? – kérdezgetett.

- Nem volt gond, amíg Edwardnak nem szólítottam – mondtam, és Rose egy pillanatra lemerevedett.

- A bátyám nevén szólítottad? – hüledezett, de csak bólintottam, mert ez eléggé kellemetlen volt számomra. – Jim mit szólt?

- Szakítottunk, és azt mondta beszéljek Edwarddal.

- Oh, sajnálom! – mondta, majd megölelt.

- Nem tudom, mit csináljak – közöltem.

- Szereted? – érdeklődte.

- Azt hiszem igen, de ő engem nem – mondtam letörten.

- Honnan veszed ezt a marhaságot? – förmedt rám.

- Onnan, hogy tudom, miért hagyott el – jelentettem ki határozottan.

- Azért, mert hülye volt, és azt hitte, neked ez lesz a legjobb – felelte mosolyogva, még is mérgelődve.

- Nem ezért. Azért hagyott el, mert ultimátumot kapott a barátnőjétől, hogyha nem szakít velem, akkor ő el fogja hagyni Edwardot – mondtam letörten, és a könnyem is megeredt.

Rose pár percig csak tátogott, míg meg nem találta a hangját.

- Edwardnak sosem volt előtted senkije – közölte határozottan. – Honnan szedted ezt a badarságot?

- Tanyától. Ő a barátnője – feleltem most már kissé bizonytalanul.

- Megölöm – csattant fel barátnőm.

- Ne tedd! – kaptam utána. – Hiszen érthető, hogy beleszeretett, Tanya gyönyörű.

- Nem Edwardot, hanem Tanyát – mondta, amikor ismét elindult.

- Ő aztán nem tehet semmiről – keltem azonnal a védelmére.

- Akkor, hogy tudd, elmondom, hogy Edward és Tanya utálják egymást – felelte foghegyről.

- Attól, hogy most összekaptak valamin, még nem jelenti azt, hogy nem szeretik egymást – magyaráztam Rose-nak az egyértelműt.

- Ennyire nem lehetsz bolond! – csattant fel, majd megmagyarázta az okát annak, hogy miért akarja megölni Tanyát. – Tanya olyan negyven évvel ezelőtt bepróbálkozott Ednél, de ő visszautasította. Azóta Tanya állandóan szemétkedik Edwarddal, amitől ő a falra tudna mászni.

Nem nagyon találtam szavakat. Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, kinek, és mit higgyek. A fejem is elkezdett zúgni az összevisszaságtól. Ilyenkor bánom igazán, hogy csak félig változtam át.

- Beszélnem kell vele – motyogtam erőtlenül.

- Éppen itt az ideje – szögezte le, majd elővette a telefonját. – Itt a telefonszáma. Innen már csak rajtad áll vagy bukik a dolog.

Hálásan bólintottam Rose-nak, majd beírtam a mobilomba a számát. Pár perc múlva megszólalt Rose.

- Egyébként, ha ezt három évvel ezelőtt elmondtad volna, akkor már rég együtt lehetnétek, és nem kellene állandóan Edward savanyú képét néznünk – mondta mosolyogva.

- Rose, én akkora egy idióta vagyok – mondtam bosszankodva. Rose csak helyeslően bólogatott.

Hogy is hihettem egy idegennek? Miért nem akartam túllépni a büszkeségemen, hogy elmondjam valakinek? Eszmefuttatásomat nem tudtam tovább folytatni, mert sms-em jött.

,,Egy húsz perc múlva találkozzunk a Talonban! Cullen névre foglaltam asztalt. Élet-halál kérdése. Egyedül gyere!”

Nem nagyon tudtam mire vélni Emmett üzenetét, de azonnal elkezdtem szedelőzködni.

- Ki volt az? – kérdezte Rose.

- Em, és találkozni akar velem – mondtam bizonytalanul.

- Oké, akkor induljunk – pattant fel Rose is azonnal.

- Azt írta, hogy egyedül menjek – mondtam, majd amikor láttam, hogy Rose-t ez elszomorítja, hozzátettem: - Biztos ajándékot akar neked venni, és nem akarja, hogy lásd.

- Milyen igazad van! – lelkesült fel azonnal. – Lehet az évfordulónkra, mivel már csak két hét, és ünnepelhetjük, hogy hozzámentem ahhoz a nagy mackóhoz.

Kíváncsian léptem be a Talonba, hogy vajon mi lehet Emnek ennyire fontos. A pincér odakísért az asztalhoz, de Em még nem volt sehol. Gondoltam, addig jól elleszek az egyik újságommal, így azt kezdtem el olvasgatni.

- Natalie? – kérdezte egy nagyon ismerős hang.

Felnéztem az újságból, és egy döbbent szempárral találtam szemben magam. Egy hang sem jött ki a torkomon. Szerencsére, vagy éppen ellenkezőleg, Edward hamarabb meg tudott szólalni.

- Bella? – kérdezte megdöbbenve.

- Hello, Edward! – köszöntem remegő hangon.

Egy valamit tudtam, és ez zakatolt a fejemben: Ez most kínos lesz!