15. Fejezet: Lehetséges?

15. Fejezet: Lehetséges?

(Bella szemszöge)

- Alice?! – kérdeztem meglepetten, amikor beléptem az ajtón.

Nem felelt senki, így beljebb léptem, és a nappaliba érve láttam, hogy szól a TV. Em kedvenc sport csatornája volt adásban.

- Emmett?! – szólaltam meg újra, de ismét nem jött válasz.

Gyorsan körülnéztem, de természetesen nem találtam senkit, csak arra utaló jeleket, hogy nem képzeltem őket a temetőben. A TV egyértelműen Emre utal, a divatmagazin a fotel előtt lehajítva Rose jele, és az asztalon lévő ezüstszínű Gucci táskát is láttam már Alice-nél. Ez az egyik kedvence, ha másért nem, ezért biztos vissza fog jönni. Úgy véltem, ha látni akarom legalább a barátnőmet, akkor jobb, ha azt a táskát magamnál tartom. Fel is kaptam, és belekukkantottam, hogy mik vannak nála. Igazolványok, és a kedvenc brossa, amit még Jazztől kapott.

Körbejártam az egész házat, és az emeleti szobákban megtaláltam a kabátokat is, amiket láttam rajtuk a temetőben. Tudtam, hogy nem mentek messzire, csak az erdőben bujkálnak valahol, de mégis olyan rossz volt, hogy nem találkoztam velük. Habár lehet, hogy miután elmennének, csak még rosszabb lenne minden.

Egy ideig Alice szobájában ücsörögtem, vállamon a táskájával, de úgy éreztem, van egy helyiség, ahova muszáj bemennem. Erőt vettem magamon, és benyitottam Edward szobájába. Olyan üresnek tűnt, pedig ott volt mindene. Csak ő nem.

- Merre vagy? Miért hagytál el? – tettem fel a kérdéseimet hangosan is.

Ekkor viszont valami eltört bennem, mert térdre rogytam, és kegyetlenül sírni kezdtem. Először nem értettem az okát a kiborulásomnak, de ahogy csitult zokogásom, úgy kezdett megvilágosodni a dolog. Az üresség miatt borultam ki, mert mindenhol, ahol eddig számomra fontos személyek éltek, csak az üres szobák maradtak. Ugyanúgy itt is, mint otthon is. Teljesen egyedül maradtam.

Sötétedni kezdett, amikor előkotortam a telefonomat.

- Bella, hol vagy? – vont kérdőre Amy. – Már mindenütt kerestelek.

- Nem kell aggódnod. A Cullen házban vagyok, és itt is maradok egy pár napot – közöltem vele.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte bizonytalanul, és még mielőtt válaszolhattam volna, már folytatta is: - Egyedül az erdő közepén, egy üres házban?

- Minden rendben lesz, csak azért szóltam, hogy ne aggódj – nyugtattam.

- Minden nap hívj fel, amíg ott vagy! – parancsolt rám anyai szigorral.

- Oké! – egyeztem bele, majd elköszöntünk.

Miután letettük, támadt egy merész ötletem. Elővettem Alice telefonját, és kikerestem belőle Edward számát. Haboztam egy kicsit, hogy megtegyem-e, de végül meggyőztem magam, hogy jó lenne hallani a hangját, így bizonytalanul, de megnyomtam a hívás gombot.

- Alice, nem megmondtam, hogy hagyd békén Bellát?! – förmedt rám, vagyis Alice-re, de még így, dühtől eltorzulva is gyönyörű hangja volt. Nem feleltem, így folytatta: - Sosem fog túllépni rajtunk, ha zargatjátok. Azonnal gyertek haza!

Éreztem, hogy válaszra vár, így gyorsan megszakítottam a vonalat, de azonnal elkezdett csörögni.

- O-Ó! – nyögtem hangosan.

Ezt most jól elintéztem magamnak! Rossz ötlet volt felhívni. Nagyon rossz ötlet, de muszáj volt hallanom a hangját. Amikor ötödjére hívott, kikapcsoltam barátnőm telefonját. Annyira haragudtam magamra, hogy dühömben, erőből belevertem a falba. Hangosan ordítottam fel a fájdalomtól. Még egy hülyeség az én javamra. És most még orvos sincs a közelben. Jól megcsináltad magadnak Bella, gratulálok!

Amikor a fájdalom enyhülni kezdett, ránéztem a bütykeimre, hogy mennyire dagadtak be.

- A fenébe – csattantam fel, ahogy észrevettem, hogy vérzik a kezem, mert felsértettem a bőrt is. Még szerencse, hogy nincs vámpír a közelben!

Berohantam Edward fürdőjébe, hogy lemossam a kezemet, majd miután visszamentem, megnyitottam az ablakot is, hogy eltűnjön a vérem szaga. Amikor megfordultam, hogy elhagyjam a helyiséget, észrevettem, hogy a falat is összekentem.

- Ezt nem hiszem el! – sóhajtottam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok.

Elkezdtem azon gondolkodni, hogy hogyan is tisztítsam meg a falat, de rájöttem, hogy csak a festés segíthet.

- Ez is a te hibád, Edward Cullen! – dühöngtem tovább, majd becsapva magam mögött az ajtót, lementem az udvarra.

Kivételesen sütött a nap, így a terasz lépcsőjére leültem, és levettem a pulcsimat, majd lecsukott szemmel, hátradőlve élveztem a nap melegét. Már pár perce így voltam, ilyen félig ülő, és félig fekvő állapotban, amikor megreccsent az egyik fa ága. Szemeim azonnal kipattantak, és a fejemet is a hang irányába fordítottam, és mintha láttam volna valamit. Felálltam, hogy közelebbről is megnézhessem, de a tekintetemet rajta tartottam azon a bizonyos faágon.

Két lépést tettem a fa irányába, de megtorpantam, mert olyat láttam, amit nem nagyon tudtam elhinni.

- Emmett?! – kérdeztem bizonytalanul, de mire pislantottam már nem volt ott.

Biztos voltam benne, hogy ő volt, és erről a mozgó falevelek is árulkodnak. Nem tudom, mit hittem, amikor elkezdtem az erdő felé szaladni. Tudtam, hogy nem érhetem utol, ha ő nem akarja. Csak szaladtam, és szaladtam. Futás közben eleredtek a könnyeim, ami ahhoz vezetett, hogy még többször botlottam meg, mint szoktam. Már levegőt is alig kaptam, amikor zajra lettem figyelmes. Ijedtemben megtorpantam, és az erdőt pásztáztam, de nem láttam semmit, mivel elkezdett besötétedni. Kapkodva vettem a levegőt, és ezerszer elátkoztam magam, amiért beszaladtam az erdőbe, hiszen ez egyenlő egy öngyilkos merénylettel, mert mi van, ha Emék már mérföldekre vannak innen, és találkozom egy nomáddal?! Életem hat és fél hete, amikor Edward elhagyott, nyomorrá változott, és nem ér semmit, de azért meghalni nem szeretnék.

Elindultam abba az irányba, amerről jöttem, de nem is én lettem volna, ha nem tévedek el. Már teljesen besötétedett, ezért nem láttam semmit, ami még több sebesüléshez vezetett. Egyre jobban féltem, nem mellesleg fáztam is, és a paranoiám is előjött. Úgy éreztem, mintha figyelne valaki. Végső elkeseredésemben előhalásztam Alice telefonját a táskájából, és imádkoztam, hogy ne kérjen jelszót. Mielőtt bekapcsoltam volna, eszembe jutott, hogy minek kellene nekik hozzá jelszó, hiszen senki sem merne lopni az elérhetetlen Cullenéktől. Kivéve engem. Ekkor eszméltem fel, hogy én elloptam barátnőm táskáját. Szerencsémre tényleg nem kért kódot. Viszont nem tudtam, hogy mit csináljak. Hívjak fel valakit? Aztán jött a következő kérdésem: Mégis kit? Mivel nem jutottam semmire, tovább indultam, és a telefonnal világítottam, amikor egyszer csak megszólalt. Carlisle nevét jelezte, így gondoltam felvehetem.

- Alice, na végre! – kezdte, de választ nem várva folytatta: - Már úgy aggódtunk értetek. Emmett, és Rosalie nem vittek telefont. Te miért kapcsoltad ki? Jól vagytok?

Csak úgy sorjáztak a kérdései, de olyan jó volt hallani a hangját. Végül feleszméltem, hogy nem ártana válaszolnom.

- Carlisle – köszöntöttem, és vártam a reakcióját.

- Bella? – kérdezte bizonytalanul. – Tényleg te vagy az?

- Igen – feleltem, és hevesen bólogattam, mintha látná is.

- Hogy került hozzád Alice telefonja? És ők hol vannak? – érdeklődte kíváncsian.

- Az a helyzet, hogy nem tudom, hol vannak – folytattam is volna, de félbeszakított:

- Hogyhogy nem tudod? – kérdezte hitetlenkedve.

- Elindultam a házatokhoz, de mire ideértem felszívódtak, de megtaláltam Alice táskáját, és magamhoz vettem, aztán napoztam az udvaron, és mintha Emet láttam volna egy fán, de eltűnt, ezért utána szaladtam, és most itt állok egyedül a sötét erdőben, és természetesen teljesen eltévedtem – hadartam egy szuszra.

Carlisle egy fél percig szóhoz sem jutott, és ez nem túl sok jót jelent. Ha ő nem tud valamire azonnal megoldást, akkor ott nagy baj van.

- Mondanám, hogy érted megyek, de akkor napokig ott állnál – mondta, és hallottam a hangján, hogy a mondat végére elmosolyodott.

- És Edward is megharagudna – egészítettem ki a mondatát, amire nem felelt.

Hallgatás beleegyezés! – szögeztem le magamban.

- Két perc múlva visszahívlak, megkérem Jaspert, hogy találjon ki valamit – közölte a tervét, és mielőtt felelhettem volna, le is rakta.

Ha Em látna, akkor jót szórakozna rajtam, hogy milyen béna vagyok. Carlisle betartotta az ígéretét, és pár perc múlva újra megcsörrent a telefon.

- Bella, Jasper vagyok – köszöntött, majd elkezdte megosztani velem a tervet. – Az egész táska nálad van?

- Igen – feleltem bizonytalanul.

- Nyisd ki, és keresd meg benne a kulcsait! – utasított.

- Megvan – közöltem vele.

- Rendben – nyugtázta, majd folytatta: - Látod a kulcscsomón azt a kis címer szerűséget?

- Igen.

- Oké, akkor azt törd össze! – adta ki a további utasításokat.

- Összetörtem – mondtam, majd elkezdtem kíváncsiskodni: - Ez mire volt jó?

- Van benne egy kis jeladó, ami mindenkijében benne van. Ha összetörik, elkezd jelezni a többiekében, hogy tudjuk, baj van, és a benne rejlő GPS segítségével megtaláljuk a másikat – magyarázta. Szavaiból csak úgy sütött a katonai mivolta.

- Honnan tudod, hogy Emnél, vagy Rose-nál ott van ez a kütyü? – kérdeztem bizalmatlanul.

- Em kocsijával mentek, tehát nála van a kulcsa – nyugtatott.

- Köszönöm Jazz – hálálkodtam.

- Nem tesz semmit, te kis bajkeverő – mondta kuncogva, majd elköszönt.

Leültem egy farönkre, és vártam a megmentőimet. Biztos nagyon mérgesek lesznek rám, hogy bajt okoztam. Ezzel nem is foglalkoztam tovább, mert nagyon izgatott lettem a találkozástól. Ahogy ezt kigondoltam, elő is léptek a fák közül. Lassan, emberi tempóban, nehogy megijedjek. Legalábbis én csak erre tudok gondolni.

- Bella! – kiáltotta lelkesen Alice, és mire felálltam a rönkről, már előttem is termett.

Boldogan vetettem magamat a nyakába. A könnyeim is eleredtek, de ezek inkább örömkönnyek voltak.

- Oké, most én jövök! – csattant fel Rose, és kiszabadított Alice öleléséből, hogy most ő vegye át a helyét.

Amikor ő is elengedett, ránéztem Emre, akitől más választ nem is várhattunk volna.

- Gyere már ide, te kis kalandor! – mondta vidáman, majd a karjaiba vetettem magamat.

Ő nem ölelt olyan hosszan, mint a lányok, de azért ő is alaposan megszorongatott.

- Olyan jó, hogy itt vagytok – szipogtam.

- Ezt vedd fel, majd a házban mindent megbeszélünk – adta ki az utasítást Alice, miután a kezembe nyomta a pulóveremet.

- Ki vigyen? – kérdezte Rose.

Nem feleltem, csak megrántottam a vállamat, mert ez számomra nem volt túl érdemleges.

- Kő- papír- olló? – vetette fel Em.

- Szerintem Alice ellen nincs esélyetek – jegyeztem meg mellékesen, mire Alice kedvesen mosolygott.

- Hugi, ki nyert volna? – kérdezte Em.

- Természetesen én – jelentette ki határozottan, és a hamiskás mosolyából arra mertem következtetni, hogy nem mondott igazat.

Felkapott a hátára, és már rohantunk is. Vagyis ők rohantak, én pedig kényelmesen utaztam barátnőm hátán. Még így, vámpírsebességgel is öt perc volt az út. Nem is hittem volna, hogy ilyen messzire eljutottam.

- Mi Rose-zal elmegyünk neked tiszta ruháért, addig egyél valamit, és utána beszélgetünk – ismertette a menetrendet Alice.

Miután beleegyezően bólintottunk, el is indultak. Feltettem egy kis spagettinek valót, és megkértem Emet, hogy kavargassa, amíg lezuhanyozok. Csak a zuhany alatt jutott eszembe, hogy honnan volt friss hozzávaló a hűtőben. Ekkor ért a felismerés, hogy szerintem ez az egész Alice egy újabb terve volt.

Miután felöltöztem, elindultam a konyha irányába, de onnan füst szagot éreztem, amihez párosult Emmett szitokáradata is.

- Itt meg mi történt? – kérdeztem kíváncsian.

- Azt hiszem a lábas belső égést szenvedett – közölte, majd felém mutatta az említett edényt.

Emmett mondatán hangosan felnevettem. Közel két hónap után először. Valóban mindent könnyebben viselnék, ha ők itt lennének? Könnyebben túllépnék a szüleim halálán is? Gyorsan eltereltem a gondolataimat, mert nem akartam elszomorodni.

- Em – kezdtem, és a szólított azonnal engem tüntetett ki a figyelmével. – Most merre laktok?

- Sajnálom, Hugi, de erről nem beszélhetek – mondta letörten.

- Miért? – kérdeztem elszomorodva.

- Mert ez a feltétele annak, hogy maradhassunk pár napot – magyarázta, én pedig ledöbbentem.

- Itt maradtok? – kérdeztem vidáman.

- Csak annyit, hogy ki tudjalak készíteni idegileg – heccelt.

- Egyébként miért jöttetek? – kíváncsiskodtam.

- Csak Alice akart, de Rose valamit kiszagolt, és megzsarolta, hogy ha nem jöhet, akkor beköpi Edwardnak, én pedig nem engedhettem el egyedül Rose-t – magyarázta.

Ahogy kiejtette annak a bizonyos személynek a nevét, a szívem összeszorult.

- Persze-persze! – incselkedtem. - Tudom ám, hogy látni akartál.

Em csak a szemét forgatta, mire kiöltöttem rá a nyelvemet.

- Egyébként Alice azért jött, hogy megnézze, hogy viseled a szüleid…- nem fejezte be a mondatot.

Megtettem helyette én.

- …halálát – egészítettem ki szomorúan.

Nem volt idő szomorkodásra, mert berobbant a konyhába Alice, és Rose. Felvonszoltak Alice szobájába, de a folyosón megdermedtek, majd benyitottak Edward szobájába. Amikor meglátták a falat, kérdőn néztek rám.

- Kicsit elborult az agyam – mondtam, és közben igyekeztem minél bűnbánóbb fejet vágni.

Rose-nak el kellett mennie vadászni, mert ő már rég volt, és így eléggé erősen hatott rá a vérem szaga. Hitvese természetesen elkísérte, nehogy megtámadja valaki. Na persze!

Egyébként nem is bántam, hogy kettesben maradhattam egy kicsit Alice-szel, mert úgy éreztem, vannak olyan dolgok, amikről a többieknek nem kellene tudniuk.

- Azért ügyesen megszerveztem a dolgokat, nem? – kérdezte, mikor kiléptem a fürdőből, immáron ruhában, és nem köntösben.

- A táska sem véletlenül maradt itt, igaz? – kérdeztem kíváncsian.

- Naná, hogy nem! – mondta büszkén. – Egyébként ne haragudj meg, de elég bénán próbáltál átvágni.

- Tudtad az első perctől kezdve, hogy idekészülök?

- Természetesen, de Rose-éknak előadtam a meglepettet, amikor befordultál az ösvényen, és így vált minden tökéletessé – magyarázta. – Szerettelek volna látni, és kellett rá egy jó indok.

- Fogadjunk azt is láttad, hogy észreveszem Emet – jelentettem ki.

- Szerinted ki mondta neki, hogy lesse meg arról a fáról, hogy elmentél-e már? – mesélte vidáman.

- Köszönöm, hogy összehoztad – öleltem meg hálásan.

Elmesélte, hogy már semmi sem olyan náluk, mint régen. Állandóan rólam beszélnek, de csak, ha a bátyjuk nincs a közelben, és Alice a látomásain keresztül meséli el a családnak, hogy mi van velem. Igyekezett nem kimondani a nevét, és kerülni az olyan történeteket, amikben szerepel.

Két napot maradtak, és a búcsú fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Em tudta le a leghamarabb, és a kocsiban várta barátnőimet. Rose-zal percekig nem engedtük el egymást, de ekkor Alice már kezdte elveszíteni a türelmét.

- Csajok, ne csináljátok már! – Parancsoló hangjára azonnal szétrebbentünk. – Körülbelül három hét, és újra találkozunk – jelentette ki határozottan, majd pontosította, mert látomása volt: – Oké, ti csak öt vagy hat hét múlva fogtok.

Kérdőn néztünk rá, majd Rose-zal ismét egymás nyakába borultunk, és még pár percig így álltunk, de Alice már türelmetlen volt, így kénytelenek voltunk elengedni egymást.

- Hiányozni fogsz – szipogtam Alice-nek, amikor már ő ölelt.

- Te is, de csak három hetet kell kibírnunk – mondta határozottan.

- Mi lesz három hét múlva? – kérdeztem, amikor elengedte a nyakam.

- Jövő hét ilyenkor már tudni fogod – mondta, és még egyszer utoljára megölelt, és a fülembe súgta: - Alex Curtist keresd.

- Ki az a… - A kérdést nem tudtam befejezni, mert puszit nyomott az arcomra, és mire feleszméltem, már a kocsiban ült.

Szomorúan, a könnyeimmel küszködve integettem nekik, viszont jó érzéssel fogott el az a tudat, hogy pár hét, és újra láthatom őket. Újra erősnek éreztem magamat. Olyannak, amilyen mindig is voltam. Olyannak, amilyennek a szüleim neveltek. Most már bizonyára büszkék rám.

Összeszedtem a holmimat, és elindultam Amyhez. Meglepetten vettem észre, hogy nincs otthon senki, pedig a kicsik ilyenkor szoktak aludni. Felhívtam Amyt, de nem vette fel. Kezdtem bepánikolni, hogy valami baja esett, így gyorsan átmentem a szomszéd nyugdíjas bácsihoz, hogy megkérdezzem, nem tudja-e, hogy merre van. Amy dolgozni volt.

- A francba! – nyögtem, mikor egy piros lámpánál dekkoltam.

Annyira el voltam magammal foglalva, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy pár napja megkezdődött az iskola. Amint hazaértem, már csörgött is a telefon. Amy volt az, és jól leszidott, amiért ennyit kellett aggódnia. Elmeséltem neki mindent, és így már nem haragudott annyira, de kérte, hogy legközelebb tartsam magamat a megállapodásunkhoz.

Mivel délután unatkoztam, úgy döntöttem, kimegyek a temetőbe a szüleimhez. Útközben beugrottam egy virágárushoz is, hogy vigyek nekik egy-egy szál rózsát. Egész jól viseltem, mert nem zokogtam, csak sírtam. Nekik is elmeséltem, hogy Alice milyen ügyesen megszervezte a találkozónkat.

Miután hazamentem, lepihentem, mert nagyon fáradtnak éreztem magam. Már napok óta olyan vagyok, mint aki szemernyit sem aludt, pedig ez nem igaz. Amikor felkeltem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy még fáradtabb voltam, mint előtte, de úgy éreztem, itt az ideje egy alapos takarításnak.

Charlie szobáját porszívóztam, amikor elhatároztam, hogy a hétvégén elpakolom a ruháit, és elajándékozom egy szeretetszolgálatnak.

Este korán lefeküdtem, hogy hamar beérjek a suliba, hogy a tanulmányi osztályon megpróbáljam elintézni az óráimat. Mondanom sem kell, hogy minden óra betelt, így halasztanom kell egy évet. Jól elintéztem magamnak! Amy le fogja szedni a fejemet.

Gondoltam jobb lesz, ha most felhívom, és nem este közlöm vele, mikor átjön, mert így addig le tud nyugodni. Hazaérve, azonnal tárcsáztam.

- Bella, valami baj van? - szólt bele aggodalmasan.

Természetesen nem volt olyan mázlim, hogy órája lett volna, és még halogathattam volna a színvallást.

- Igen – kezdtem bizonytalanul, majd egy szuszra elhadartam: - A napokban elfelejtettem suliba menni, ma bementem, hogy felvegyem az órákat, de már minden betelt, így halasztanom kell egy évet.

Egy pár másodpercre szüksége volt, hogy felfogja szavaim jelentését.

- Elfelejtettél iskolába menni?! – kérdezte ironikusan. – Mégis, hogy képzelted ezt?

- Nem szándékos volt, csak…- magyarázkodtam volna, de Amyt nem hatotta meg.

- Nem érdekelnek a kifogásaid – szidott meg azonnal. – Suli után egyből megyek hozzád, szóval, ha nem felejted el, akkor légy szíves legyél otthon!

Nem várta meg, hogy reagáljak rá valamit, hanem rám csapta a telefont. Ez nem sok jót jelent a számomra. - Nagy bajban leszek. Nagyon nagy bajban – állapítottam meg, miközben felbattyogtam a szobámba.

Már egy hét is eltelt, hogy elbúcsúztam Alice-éktől. Viszont azóta, valahogy állandóan fáradtnak érzem magam. Amy azt mondta, hogy szerinte az a rengeteg stressz, ami néhány hét leforgása alatt ért, az most kezd kijönni rajtam. Egyik reggel, mikor felébredtem, szörnyen rosszul éreztem magam. Rettentően szédültem, és ha ez nem volna elég, még hányingerem is volt. Körülbelül fél órát a mosdóban töltöttem, és amikor úgy éreztem, hogy a vacsorám a helyén marad, lementem reggelizni. Elkészítettem a megszokott müzlimet, de most egyáltalán nem ettem jó ízűen.

- Nagyszerű! – dünnyögtem, amikor rájöttem, hogy ismét beteg leszek.

Éppen öltöztem fel, amikor sms-em érkezett. Teljesen elszoktam tőle, mert csak Amy szokott keresni, de ő mindig hív, nem üzenetet küld, ezért is ért nagy meglepetésként, amikor megláttam a kijelzőn, hogy ő a feladó. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, amiben ez állt: ,, Ha én írhatnám sorsod könyvét, szíved, lelked vágyát, életed örömét, oly széppé írnám, mint egy tündéri álom, a legboldogabb Te lennél ezen a világon! Boldog születésnapot! Puszi: Amy” Teljesen elfelejtettem, hogy milyen nap van ma. Nagyon meghatódtam az üzeneten, mert arra vágytam, hogy bárcsak meg tudná tenni a leírtakat. Írtam vissza neki egy gyors választ, és megköszöntem, hogy gondolt rám.

Amy anyám helyett anyám lett. Gondoskodott rólam, aggódott értem, és megszidott, amikor esztelenséget csináltam. A kicsiket is igazi testvéreimnek tekintettem, és Amy elárulta, hogy az oviban mindenkinek azt mondják, hogy én vagyok a nővérük. Elveszítettem igazi családomat, de kaptam egy másikat helyette, ami sosem lesz ugyanolyan, mégis boldogsággal tölt el az a tudat, hogy nem maradtam egyedül. Amy és a gyerekek nélkül nem tudtam volna átvészelni ezt a szörnyű időszakot. Természetesen a gyász, és a fájdalom nem enyhült, soha nem is fog, de már elviselem.

Délután muszáj volt lepihennem, mert hirtelen rám tört az álmosság. Most már biztos, hogy beteg leszek. Este átjött Amy, hogy megköszöntsön, és átadja az ajándékaimat. Elena és Aaron rajzoltak nekem, míg Amytől egy új táskát kaptam. Mindnek nagyon örültem, főleg, mert nem számítottam rá. A legkedvesebb mégis a reggeli üzenete volt. Miután elmentek, vettem egy forró fürdőt, megnéztem egy filmet, majd korán lefeküdtem.

Reggel ismét szörnyen éreztem magam, és most bizonytalanabb voltam, hogy minden bennem marad, így nem is reggeliztem. Délután átmentem Amyhez, mivel hétvégente mindig náluk vagyok, sőt ott is szoktam aludni. Pont a kicsiket uzsonnáztatta, amikor megérkeztem. Miután meguzsiztak kaptak egy-egy joghurtot. Amy nekem is vett, ráadásul epreset, mert az a kedvencem. Jóízűen kanalaztam be, miközben a kicsikkel megnéztem egy részt a kedvenc meséjükből. Miután megettük a joghurtot, segítettem Amynek elmosogatni, viszont ki kellett rohannom a mosdóba, mert kedvenc édességem, úgy döntött, hogy kívül tágasabb.

- Megnéztem, nem volt romlott – szabadkozott pótanyám, amint visszaértem.

- Nem is volt vele semmi baj, már napok óta nem vagyok jól. – Amy furcsán kezdett el méregetni, majd hangot is adott értetlenkedésének.

- Ezt hogy érted? – kérdezte kíváncsian.

- Érzem, hogy beteg leszek, mert majd’ egy hete szédülök, sokszor van hányingerem – mondtam letörten, majd felállítottam a diagnózist: - Azt hiszem, influenzás leszek.

Amy pár percig gondolkodott, majd feltett egy fogós kérdést.

- Mikor menstruáltál utoljára? – érdeklődte, bár sejtelmem sincs, hogy ez most, hogy jön ide.

- Nem tudom – válaszoltam őszintén, mert tényleg nem emlékeztem.

- Erőltesd meg az agyad! – parancsolt rám.

Pár percnyi gondolkodás után beugrott.

- Az előtt pár héttel, hogy Edwardék elmentek – feleltem mit sem sejtve.

- O-Ó! – nyögte, majd leült egy székre, és így közölte az ő elméletét: - Bella, szerintem terhes vagy.

Nevetnem kellett rémületén, mire ő úgy nézett rám, mint egy őrültre.

- Az kizárt – állítottam határozottan. – Nem voltam úgy senkivel körülbelül hét hete, és akkor is Edwarddal, neki pedig nem lehet gyereke.

- Akkor mivel magyarázod, hogy majdnem két hónapja nem jött meg? – kérdezte ingerülten.

- Talán azért, mert elhagytak, utána pedig elvesztettem a szüleimet – érveltem letörten.

- Hétfőn elviszlek a nőgyógyászomhoz, én majd csak akkor tudok megnyugodni – közölte, és beleegyeztem.

Úgy is nekem lesz igazam, de neki nem mondhatom el, hogy azért vagyok ilyen biztos a dolgomban, mert Edward vámpír, és a vámpíroknak nem lehet gyerekük.

A hétfő hamar elérkezett, és Amy szabadnapot vett ki, hogy elkísérhessen, bár mondtam neki, hogy fölösleges, de ő ragaszkodott hozzá. Az orvosnál nem kellett sokat várnunk, mert előre megbeszélt időpontra mentünk. Kicsit izgultam, mert még sosem voltam nőgyógyásznál, és a suliban hallottak alapján nem túl kellemes a vizsgálat.

Gondolataimból egy női hang rángatott ki. Az asszisztens az én nevemet mondta. Az öltözőben lettem a nadrágomat, és a bugyimat. Szerencse, hogy Amy hosszított felsőt erőltetett rám, mert így is zavarban éreztem magam, amikor beléptem a vizsgálóba.

Az orvos nagyon szimpatikusnak tűnt. Kérdezett pár dolgot, mint utolsó menstruáció, együttlét stb., majd elmondta, hogy mi fog történni a vizsgálat során.

Tényleg nem volt kellemes, de rosszabbra számítottam.

- Kisasszony, meg kell erősítenem mostoha anyja feltevését, Ön valóban kisbabát vár – közölte, és én teljesen ledöbbentem.

- Az lehetetlen – adtam hangot hitetlenkedésemnek.

Hagyott egy kis időt a doki, hogy nagyjából magamhoz térjek a kezdeti traumából.

- Fel kell tennem egy nagyon fontos kérdést – mondta, és bólintottam, hogy nyugodtan kérdezhet. – Szeretné megtartani?

Erre nem számítottam. Igaz, arra sem, hogy terhes vagyok. Iszonyatos káosz uralkodott most bennem. Erre még legmerészebb álmaimban sem gondoltam. Ekkor viszont beugrott Alice búcsú levele, amiben biztos, hogy erre utalt. És abban is igaza volt, hogy egy hét múlva már mindent tudni fogok. A doktor megköszörülte a torkát, mire feleszméltem, hogy választ vár.

- Nem tudom – feleltem őszintén.

- Ha esetleg nem tudja megtartani, vagy nem akarja, akkor még van olyan négy hete, hogy eldöntse – közölte kimérten. Valószínűleg abortuszellenes orvos, de muszáj közölnie a lehetőségeket.

Megköszöntem mindent, majd felöltöztem, és kimentem a váróba, ahol már Amy ,,tűkön ült”. Az ajtó, és Amy között körülbelül két lépés volt a távolság, ami elegendő volt arra, hogy eleredjenek a könnyeim.

- Mi az? – kérdezte aggódva, és leültetett.

Arcomat a kezembe temettem, és úgy pityeregtem.

- Terhes vagyok – nyöszörögtem, majd felnéztem Amyre, aki nem szólt egy szót sem, csak átölelt, és megnyugtatott.

A hazafelé vezető úton nem beszélgettünk, hagyta, hogy a gondolataimba merüljek. Amikor megérkeztünk, kiszálltam, és csak a bejáratnál vettem észre, hogy Amy el is hajtott. Rendkívül hálás voltam neki, hogy egyedül hagyott, mert most muszáj volt mindent átgondolnom.

A nappaliban ültem le, mert nem éreztem elég erőt magamban, hogy eljussak a szobámig. Miután kényelembe helyezkedtem, elkezdtem sírni. Teljesen kétségbeestem. Nem tudtam, mi tévő legyek, hiszen egyedül vagyok egy félvámpír babával a hasamban. Kezemet remegve tettem a hasamra, viszont furcsa volt a tudat, hogy ezzel a mozdulattal a gyerekemhez értem hozzá. Eddig is pihentettem már a kezemet a hasamon, de ez most más volt.

Kicsit szégyelltem magam, mert nem tudtam, hogy megtartsam, vagy sem. Csak úgy sorjáztak a fejemben a kérdések: Valóban akarom? Képes vagyok egyedül végig csinálni? Vettessem el, és ezzel öljem meg?

A kérdések hatására még inkább sírtam, és még a fejem is megfájdult a zűrzavartól, ami benne volt.

Egyet tudtam csak biztosra. Négy hetem van, hogy megtaláljam Alice-t, mert ha mégsem tartom meg, akkor így nem csúszok ki az időből.

Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan kezdjek a kutatáshoz.