16. Fejezet: Döntések

16. Fejezet: Döntések

(Bella szemszöge)

,,Kisbabát vár!”- visszhangzottak a fejemben az orvos szavai. Délutánra nagyjából megnyugodtam, és bár egyáltalán nem voltam éhes, úgy éreztem a kisbabám miatt muszáj ennem. Ahhoz képest, hogy nem éreztem magam éhesnek, egy jó nagy adag sajtos tésztát megettem. Miután végeztem a mosogatással is, felhívtam Amyt, és megkértem, hogy este jöjjön át. Mielőtt megérkezett volna, szundítottam egy órácskát, bízva abban, hogy mire felkelek, elmúlik a fejfájásom. Szerencsére így történt.

- Hogy vagy? – kérdezte pótanyám, amikor kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.

- Teljesen összezavarodtam – feleltem őszintén.

Amy arcán mosoly suhant át, de nem a gúnyos fajtából, hanem a megértőből.

- Tudom, hogy ez most egy nagyon nehéz döntés lesz számodra, de tudd, bárhogy is lesz, rám mindenben számíthatsz – mondta kedvesen, majd átült mellém a kanapéra, és megfogta a kezemet.

- Szerettem volna gyereket, de nem tizennyolc évesen, és legfőbbképp nem egyedül – mondtam letörten.

- Nem lennél egyedül – nyugtatott meg.

Kedvességét, egy hálás pillantással köszöntem meg.

- Miután megtudtam, hogy Edwardnak nem lehet gyereke, beletörődtem, és utána egyszer sem fordult meg a fejemben, még a gondolat sem, hogy anya legyek – öntöttem ki a szívemet.

Amy egyszer sem szólt közbe, hanem csendben végig hallgatott.

- Amikor Elenával terhes lettem, körülbelül ugyanígy éreztem magam – kezdte, és érdeklődve figyeltem, mire akar kilyukadni, mert erről még sosem beszélt. – Már azelőtt romokban volt a házasságom, és rettegtem attól, hogy egyedül kell felnevelnem, és féltem, hogy nem fog menni. Ma már kimondhatatlanul szégyellem magamat, amiért megfordult a fejemben, hogy nem tartom meg.

- Nem akarom megölni, de félek az egésztől, hiszen még én is gyerek vagyok – mondtam letörten.

Ha azt mondom, hogy a fejemben úgy cikáztak a gondolatok, mint a méhek a mézes bödön körül, akkor még mindig nem fejeztem ki magam eléggé. Teljes káosz.

- Bella, te már azelőtt felnőttél, mielőtt ideköltöztél volna, mert Renée mellett hamar fel kellett nőnöd. – Nem fűzte tovább, de nem is kellett, hiszen igaza volt.

- Szerinted képes lennék rá? – fordultam hozzá tanácsért.

- Amennyire ismerlek, azt kell mondjam, igen képes vagy rá, de ahhoz, hogy végig tud csinálni, neked kell úgy érezned, hogy megértél a feladatra – magyarázta, majd megölelt.

- Meg kell találnom Carlisle-t – jelentettem ki határozottan.

- Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.

- Nem tudom, hogyan fogjak hozzá – közöltem, és egyből el is vesztettem lelkesedésemet.

- Rokonok? – érdeklődte, és ekkor zseniális ötletem támadt.

- Amy, el kell utaznom – mondtam, és azonnal felpattantam, hogy előkeressem a bőröndömet.

- Hova? – kíváncsiskodott.

- Alaszkába. – Amy úgy nézett rám, mintha megkergültem volna, ezért hozzátettem: - Ott él pár rokonuk. Holnap indulok.

- Nem veszélyes a te állapotodban egyedül neki vágni egy ilyen útnak? – kérdezte aggódva.

- Nem beteg vagyok, csak terhes – mondtam mosolyogva.

- Segítsek csomagolni?

Amy nagyon nagy segítség volt a csomagolásnál, mert én teljesen megfeledkeztem arról, hogy Alaszkában még hidegebb van, mint itt. Miután elkészültünk, el is búcsúztam, mert szerettem volna kora reggel indulni, hogy minél hamarabb odaérjek.

Amy nem engedte, hogy cipekedjek, így mikor elindult haza, betette a bőröndömet a csomagtartóba. Megígértem neki, hogy amint odaértem telefonálok, hogy megnyugodhasson. Miután Amy elment vettem egy gyors fürdőt, majd lefeküdtem. Nem tudtam hamar elaludni, mert nagyon izgatott voltam az út miatt. Míg el nem nyomott az álom, a hasamra tettem a kezem, és dudorásztam. Rettentően haragudtam magamra, amiért vacilláltam azon, hogy megtartsam-e.

- Ne haragudj rám, Kicsikém – mondtam, miközben végig simítottam a hasamon.

Meglepően boldogan aludtam el. Nem is értem, miért kellett ezen gondolkodnom. Szerintem már azelőtt tudtam, hogyan döntök, mielőtt véglegesen elhatároztam volna magamat.

Reggel a már szokásos rosszulléttel ébredtem, de most nem voltam miatta kiakadva, mert tudtam, hogy a kisbabám miatt van. Így még a hányinger is elviselhetőbbnek tűnik. Reggelizni nem tudtam, mert mindentől rosszul voltam, így arra jutottam, hogy majd útközben eszek valahol, ha megéhezem. Gyorsan felöltöztem, és már útnak is indultam. Edwardnak két napjába telt az út, úgy, hogy ő nagyon gyorsan vezet, és nem kellett megállnia aludni, tehát nekem körülbelül plusz egy nap.

Miután elhagytam Forksot, gyorsítottam, hogy minél többet tudjak haladni. Dél körül megálltam az egyik városban tankolni, és ebédelni. Már besötétedett, amikor egy Forks méretű városba értem, és úgy döntöttem nem kockáztatom a testi épségemet, ezért kerestem egy szállót. A fogadó tulajdonosa egy idősödő házaspár, akik nagyon kedvesnek bizonyultak. Este felhívtam Amyt, hogy ne aggódjon, minden rendben ment eddig.

- Atya ég! – nyögtem fel, mikor fürdés után a babámra gondoltam.

Hogyan is juthatott eszembe, hogy megtartsak egy félvámpír gyereket?! Mihez kezdek majd vele? Ha megéhezik, akkor csapoljak le neki egy nyulat, vagy mi?! – Morbidabbnál morbidabb kérdések jelentek meg a fejemben, így úgy éreztem nem várhatok reggelig az indulással. Minél hamarabb meg kell találnom Alice-t, és Carlisle-t.

Végül a fáradtság, és a tudat, hogy valakiről gondoskodnom kell, legyőzött, és reggelig fel sem keltem. Összeszedtem magam, majd lementem, hogy kifizessem az éjszakát. A fogadós néni meghívott reggelizni, és mivel úgy éreztem, hogy nagyon éhes vagyok, el is fogadtam. Azzal viszont senki nem számolt, hogy a friss kávé szagától a mosdóba kell szaladnom. Miután végeztem gyomrom tartalmának kiürítésével, visszamentem, hogy elnézést kérjek, de a nő nagyon kedvesen mosolygott, majd megjegyezte:

- Semmi gond, Drágám! Csak pár hét, és elmúlik – nyugtatott.

Szóval leesett neki, hogy mi bajom van. Elbúcsúztam, majd indultam is. Ha a terveim nem csalnak, akkor este már elérem úticélomat.

Késő délután értem Denaliba. Egyébként ezt még ebben a pillanatban sem értem, hogyha a város neve Denali, akkor miért úgy mondjuk, hogy Denali család… Örök rejtély. Mivel reggelizni nem tudtam, megálltam egy vendéglőnél, hogy legalább az ebédem ne maradjon ki. Sült húst ettem salátával, hogy a baba megkapjon mindent. Bár nem hiszem, hogy vámpírként nagyon díjazná az efféle ételeket.

Lehet, ezért vagyok állandóan rosszul? – fogalmazódott meg bennem egy újabb kérdés a terhességemmel kapcsolatban. Az ebédem végeztével, visszaültem a kocsimba, hogy ki gondoljam, hogyan találjam meg a keresett vámpír családot.

Az út szélén, félrehúzódva parkoltam, és jártattam az agyamat, amikor valaki bekopogott az ablakomon. Egy rendőr. Már csak ez hiányzott! Leengedtem az ablakot, amin a kegyetlen hideg áramlott be.

- Segíthetek, Hölgyem? – kérdezte udvariasan.

- Nem is tudom – feleltem bizonytalanul – Keresek valakit.

- Ki az a szerencsés? – érdeklődte kíváncsian.

Most komolyan flörtölni próbál?! Ha alaposabban szemügyre veszem, egész helyesnek mondható, de hiába haragszom kimondhatatlanul Edwardra, mégis őt szeretem, és most, hogy a gyerekét hordom a szívem alatt nem is gondolhatok másik férfira. Ha Carlisle tud hasonló babáról, és fel lehet normálisan nevelni, akkor megtartom, de akkor sem állhatok majd össze akárkivel.

Még folytattam volna a gondolatmenetemet, de a rend rendíthetetlen őre megköszörülte a torkát, és csak ekkor kapcsoltam, hogy esetleg válaszra vár.

- Eleazar – kezdtem, de el is akadtam, mert tényleg nem tudom, hogy valóban Denali-e a vezetékneve.

- Ez sajnos kevés lesz ahhoz, hogy útba tudjam igazítani – mondta letörten, majd adott egy remek tippet: - A postán lehet kapni telefonkönyve. Lapozza át, hátha ráakad arra, akit keres.

- Ez nekem eszembe sem jutott – mondtam mosolyogva. – Látja, csak tudott segíteni! Azt meg tudná még mondani, hogy merre találom a postát?

Kedvesen elmagyarázta, mikor merre forduljak, majd mielőtt elment volna, figyelmeztetetett, hogy kapcsoljam be az övem, mert egy ilyen szép hölgyet nem szeretne megbüntetni. Szerencsére hamar megtaláltam a postát, hála a lovagomnak.

- Bingó! – adtam hangot elégedettségemnek a kocsiban, amikor feltehetőleg megtaláltam Eleazarék címét.

Már csak az volt kérdés, hogyan jutok el hozzájuk. Gondoltam, felhívom őket, de mégis mit mondhatnék? Az anyós ülésre hajítottam a telefonkönyvet, majd bekapcsoltam a rádiómat.

- Hogy én mekkora hülye vagyok! – szidtam meg magam, amikor megpillantottam a GPS-emet.

Gyorsan betápláltam a címet, és elindultam. Elégedett voltam magammal, amiért eszembe jutott a kis kütyü a kocsimban. Egész hamar odataláltam az erdőben elrejtett hatalmas házhoz.

- Ez valami vámpírszokás? – kérdeztem a hasamtól, amikor rátettem a kezemet.

Kezdtem azt érezni, hogyha egy vérengző fenevad lenne a gyerekem, akkor is szeretném. Alice biztos idegbajt kap tőlem, amiért állandóan változtatom a döntésemet a babával kapcsolatban. Meg is érdemli, amiért nem mondta el!

Kiszálltam a kocsiból, és fellépkedtem a veranda lépcsőin, majd becsengettem. Az ajtót egy hosszú szőke hajú lány nyitotta ki, aki úgy vigyorgott, mintha most hallott volna valami hihetetlenül jó viccet.

- Szia, Kate vagyok! – köszöntött kedvesen. – Te ki vagy?

- Helló – üdvözöltem, majd bemutatkoztam: - Isabella Swan vagyok, és a családoddal szeretnék beszélni.

- Most nincs itthon senki, de ha gondolod, megvárhatjuk őket odabent – invitált beljebb, és még az ajtót is tágasabbra nyitotta.

- Szép házatok van – jegyeztem meg, mikor helyet foglaltam a nappaliban.

- Megkínálnálak valamivel, de mindenünk kifogyott – hazudott szemrebbenés nélkül.

Hát persze! Neki fogalma sincs róla, hogy ki vagyok és, hogy tudom a titkukat. Edward nem is mesélt rólam? Ennyire szégyellt? A gondolattól a sírás kerülgetett, így inkább gyorsan el is tereltem őket.

- Ne szabadkozz! – mondtam mosolyogva, majd próbáltam célozni rá, hogy nem vagyok beavatatlan: - Nem tudhattátok, hogy jövök, hiszen nektek nincsen Alice-etek.

A lánynak a lélegzete is elakadt, ami vámpírlétére szerencsére nem okozott maradandó károsodást egy szervének sem.

- Ismered Alice-t? – kérdezte meglepetten.

- Persze, az egész családot, és nem véletlenül tettem meg ilyen nagy utat Forkstól idáig – ha ez lehetséges Kate még inkább megdöbbent. – Edward nem mesélt rólam?

- Mit mondtál, hogy is hívnak? – kérdezte feszengve.

- Isabella – válaszoltam neki készségesen.

- Bella? Edward Bellája? – kérdezte füligérő vigyorral, majd a nyakamba vetette magát, ahogy Alice szokta. – Úgy örülök neki, hogy végre megismerhetlek.

Amíg megérkeztek a többiek, egy csomót beszélgettünk. Nagyon megkedveltem, és úgy láttam, hogy ő is kedvel engem. Pár óra múlva rontott be a család többi tagja is, és nagyon megrémültek attól, hogy egy ember látta a természetfeletti gyorsaságukat.

- Nyugi, nem kell betojni! – nyugtatta a családot, az Alice és Em vegyített természetű lány. – Ő itt Edward Bellája.

Amint bemutatott, megkönnyebbülten fújták ki a levegőt, kivéve egy eperszőke hajú lányt, akinek a tekintete mérhetetlen dühöt sugallt. Pár pillanatig farkas, akarom mondani vámpírszemet néztünk, majd felrohant az emeletre.

A kötelező bemutatkozás után a családfő a tárgyra tért.

- Minek köszönhetjük igen váratlan látogatásodat? – Hangjában nem volt szemrehányás, csak a puszta kíváncsiság.

- Lassan két hónapja Cullenék eltűntek Forksból, viszont okvetlenül beszélnem kell Carlisle-lal, és bíztam benne, hogy ti tudjátok, hol keressem őket – magyaráztam ittlétem okát.

- Miért mentek el? – kérdezte meglepetten Irina.

- Nem tudom – feleltem őszintén, majd elmeséltem, hogyan léptek le.

- Én megölöm azt a szemetet! – csattant fel Kate a történet végén, amiből természetesen kihagytam, hogy terhes lettem.

- Nem szükséges – mondtam letörten.

Kate mellém ült, és kezébe vette az enyémeket, hogy megnyugtasson. Annyira jól esett ez a gesztus.

- Nem lenne kedved eljönni velem vásárolni? – kérdezte lelkesen, de még mielőtt válaszolhattam volna, már túlpörgött.

Azonnal elkapott a nevetés, és mindenki úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

- Nem vagytok véletlenül Alice-szel édestestvérek? – kérdeztem, és ezt szántam magyarázatnak is, az előbbi jókedvemért.

Most már az egész szoba hangos volt a nevetéstől.

- Edwardtól úgy hallottam, hogy szeretsz vásárolni – mondta, és azzal a lendülettel fel is rántott a kanapéról.

Eljött velünk Irina is, és most pont úgy éreztem magam, mint amikor Alice-szel, és Rose-zal vásároltam. De csak addig, amíg meg nem érkezett az első olyan kérdés, amiről nehezemre esett beszélni.

- Egyébként miért olyan fontos, hogy megtaláld Carlisle-t? – kérdezte Irina a visszafele úton.

Először nem is válaszoltam, viszont olyan jó lett volna valakivel megosztanom a problémámat. Olyan valakivel, aki vámpír.

- Állj meg! – kértem, és azonnal teljesítette is.

A hozzájuk vezető bekötő úton voltunk, távol a vámpírhallású családtagoktól.

- Minden rendben? – aggodalmaskodott Kate.

- Elmondom nektek, kettőtöknek, ha megígéritek, hogy senkinek sem mondjátok el – kezdtem, és bólintottak, hogy ez így lesz, ezért nagy nehezen végre kinyögtem: - Majdnem két hónapos terhes vagyok Edwardtól.

A két lány percekig csak tátogott. Meg tudtam őket érteni, mert valahogy én is így reagáltam, amikor közölte velem az orvos.

- Ez hogyan lehetséges? – hüledezett Irina.

- Nem tudom – feleltem őszintén. – Ezért kell megtalálnom Carlisle-t, mert ha esetleg egy vérszomjas szörnyeteget várok, akkor még van három-négy hetem, hogy elvetessem.

- Van egy kiváló magánnyomozó a városban. Alex…- nem tudta befejezni, mert közbe vágtam.

-…Curtis – fejeztem be a mondatot, és akaratlanul is eszembe jutott, amikor Alice azt mondta, hogy Alex Curtist keressem.

- Irina, indulunk Alexhez! – adta ki Kate a parancsot, és azonnal meg is fordultunk.

Útközben kérdések ezrével bombáztak meg, és elkezdtek neveken gondolkodni. Teljesen belopták magukat a szívembe. Kitalálták, hogy míg meg nem találjuk Carlisle-t, addig maradjak náluk, és holnap menjünk el babaholmit venni.

- Kizárt! – mondtam határozottan, majd magyarázatba fogtam: - Nem akarom, hogy más is tudja rajtatok kívül. Nektek is csak azért mondtam el, mert röpke pár óra alatt nagyon megkedveltelek titeket.

Nem kötöttem az orrukra, hogy az is visszatart a vásárlástól, hogy nem tudom még biztosra, mi legyen a baba sorsa, illetve a Renée-vel történtek is megrémítettek.

- Megérkeztünk! – közölték egyszerre.

Egy hatalmas irodaház előtt parkoltunk, amit inkább néznék ügyvédi irodának, mint magánnyomozókat rejtő épületnek.

A recepciós nő nagyon kedves volt, és készségesen igazított minket útba, hogy a hatalmas épületben el ne tévedjünk. A tizedik emeletre kellett mennünk, és csak rám való tekintettel használtuk a liftet. Idézem Kate kijelentését, amikor Irina lépcsőzni akart, mert az nekik gyorsabb:,,Nem fogom hagyni, hogy az unokaöcsémnek baja legyen!” Ebből az egy mondatból kikövetkeztettem, hogy szerinte megtartom, és fiú lesz, illetve ugyanolyan közelinek érez magához, mint a Cullenek.

Amikor felértünk, egy titkárnővel találtuk szemben magunkat.

- Jó napot kívánok! Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.

- Alex Curtis urat keressük – felelte készségesen Irina.

- Van időpontjuk? – akadékoskodott, bár tisztában vagyok vele, hogy csak a munkáját végzi.

- Nincs, de nagyon fontos ügyben keressük – mondta Kate.

- Sajnálom, de időpont nélkül nem engedhetem be önöket – közölte, és ekkor pont kinyílt az iroda ajtaja.

Az ajtóban egy harminc körüli, jó kiállású férfi állt, majd odalépett az asztalhoz, ahol próbáltuk meggyőzni a titkárnőjét.

- Kisasszonyok, miben segíthetek? – érdeklődte.

- Mr. Curtisszel szeretnénk beszélni, munkaügyben – felelte Kate magabiztosan.

- Fáradjanak beljebb!

- Uram, nincs is időpontjuk – fontoskodott a nő.

- Most éppen ráérek – jelentette ki határozottan – Akkor meg miért ne szakítanék néhány percet a hölgyekre?

Biztos voltam benne, hogy csak Kate és Irina szépsége miatt fogadott minket. Belépve az irodájába, kellemesen csalódtam. Nem így képzeltem el egy magánnyomozó irodáját. Habár sehogy sem képzeltem el.

- Miről lenne szó? – váltott át hivatali hangnembe.

- Meg kellene találni valakit – szólaltam meg most először.

- Egy pillanat, csak előveszem a szükséges papírokat – szabadkozott, majd magunkra hagyott egy pár percre, és közben Irina és Kate megállás nélkül biztattak, hogy meg fogják találni Carlisle-t, és még időben, hogy tudjak dönteni.

- Rendben, kiről lenne szó? – kezdte a kérdéssort.

- Dr. Carlisle Cullen – felelték a lányok egyszerre.

- Ötlet, hogy merre lehet?

- Olyan városban, ahol nagyon minimális a napsütéses napok száma az évben – válaszolta Kate.

Legalább egy órán keresztül kérdezgetett, és csak akkor visszakozott, amikor megtudta mennyi ideje van rá.

- Két hét múlva, már beszélni szeretnénk vele – jelentette ki Irina.

- Az lehetetlen – mondta, majd megmagyarázta: - Más ügyem is van, és ez nagyon kevés idő megtalálni egy embert.

Elővettem a csekkfüzetemet, és kiállítottam Curtis nevére, egy igen magas összeggel.

- Ha megtalálja ennyi idő alatt, és átad neki egy üzenetet, megduplázom ezt az összeget – mondtam, miközben elé toltam a csekket.

A szája is tátva maradt, és csak úgy kapkodta a fejét köztem, és a papiros között. Az üzenetet leírtam egy lapra, hogy el ne felejtse, és a lelkére kötöttem, ha megtalálta, telefonon beszéljen meg vele egy magántalálkozót, és mondja meg neki, hogy egyedül menjen, mert Belláról van szó.

Megadtam a telefonszámomat, hogy tudjon értesíteni, ha megtalálta.

Visszamentünk a házhoz, ahol Tanya várt minket a verandán.

- Bella, beszélhetnénk? – kérdezte kifejezetten kedvesen.

Meg is lepődtem, mert az érkezésemkor nem tűnt úgy, mint aki barátkozni akart. Bólintottam neki, hogy felőlem oké a dolog.

- Inkább messzebb a háztól, mert személyes dologról lenne szó – kérte, és ennek nem láttam semmi akadályát, így elindultam Tanya után az erdő felé.

Körülbelül tíz perce sétáltunk szótlanul, amikor végre megállt.

- Miről lenne szó? – türelmetlenkedtem.

- Edwardról – mondta, és a neve hallatán megszédültem. Meg is kellett a közeli fába támaszkodnom, ha nem akarok összeesni.

- Hallgatlak.

- Én tudom, miért ment el – közölte úgy, mintha csak azt mondta volna, hogy Alaszkában mindig hideg van.

- Mond már! – förmedtem rá, mert kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Ultimátumot adtam neki – jelentette ki flegmán.

- Milyen ultimátumot, és miért? – kíváncsiskodtam.

- Megmondtam neki, hogyha nem hagy el téged, akkor felejtsen el.

- Micsoda? – hüledeztem, mert nem igazán tudtam felfogni Tanya szavait. Vagyis nem akartam felfogni őket.

- Mi egy pár vagyunk Edwarddal, és közöltem vele, hogy elhagyom, ha nem szakít veled. A többit már te is tudod. – Mondandója után úgy éreztem magam, mint amikor elolvastam a levelét.

- Tanya kérlek, ne haragudj! Nem tudtam rólad – szabadkoztam.

- Tudom, te is csak elszenvedője voltál az egésznek, akárcsak én – mondta elszomorodva.

Nagyon megsajnáltam a lányt, így közelebb léptem hozzá, és átöleltem. Miután elengedtük egymást, elindultunk visszafelé, de előtte még a fülembe súgta:

- Ne mond el senkinek, hogy tudod, mert megkért rá a családom, hogy ne szóljunk neked, de úgy éreztem, jogod van tudni róla.

- Köszönöm, Tanya, hogy őszinte voltál hozzám – hálálkodtam, de nem is tudtam folytatni, mert már a ház közelében voltunk, és nem akartam szegény Tanyát bajba keverni.

Elég neki az, hogy Edward megcsalta. Ki tudja hanyadjára!

Egy hét múlva…

A marasztalásoknak nem tudtam eleget tenni. Nem bírtam volna egy percet sem tovább maradni Kate-éknél. Ők is hazudtak nekem. Mindenki. Csak Tanyában volt annyi, hogy felnyissa a szemem. Sosem tudom eléggé meghálálni neki. A beszélgetésünk után a sulira hivatkozva hazajöttem.

Amy teljesen kiakadt, amikor elmeséltem neki, hogy Edward szeretője voltam. Sosem fogom neki azt mondani, hogy Anya, viszont mégis úgy gondolok rá, mintha az anyukám lenne, és szerencsére ő is sajátjaként szeret. Nem is tudom, hogy viseltem volna el ennyi mindent, ha Amy nem állna mellettem.

Egyik reggel a telefonomra keltem fel, pedig nem is állítottam be ébresztőt.

- Hmm…? – szóltam bele igen meggyőzően.

- Ms. Swan, Alex Curtis vagyok! – üdvözölt, majd hozzátette: - Csak nem felkeltettem?

- Semmi gond – nyugtattam. – Talált valamit?

- Ma találkozom a doktor úrral – jelentette be büszkén.

- Ilyen gyorsan megtalálta? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Egész jól le tudtam szűkíteni a keresendő városok számát az információk alapján.

- Kitűnő – jegyeztem meg. – Felhívna, miután beszéltek?

- Természetesen.

- A pénzt pedig nem csekken fizetem, hanem majd átutalom, mert haza kellett utaznom. A holnapi nap folyamán rajta is lesz a számláján – mondtam, és igyekeztem meggyőzően előadni magamat.

- Köszönöm. Most mennem kell.

- Én köszönöm. Viszonthallásra! – köszöntem el, de addigra már meg is szakította a vonalat.

A hívás után még visszafeküdtem szunyókálni, mert még nagyon korán volt.

Pár nappal később a nyomozó hívását követően, már nagyon izgatott voltam, hogy Carlisle mikor érkezik meg, mert Curtisnek azt mondta, amint tud, indul. Egyik reggel nyugodtan reggeliztem szellőztetés közben, amikor az ablakon valami förtelmes bűz áradt be. Az étvágyam azonnal elment, de ez volt a kisebbik baj. Az egész reggelim kikívánkozott belőlem, és hatalmas szerencse, hogy közel voltam a mosdóhoz, különben súrolhattam volna a konyhát. Épp a közepén voltam az emberek egyik leggusztustalanabb tevékenységében, amikor egy hideg kéz kezdte el simogatni a hátamat, amíg be nem fejeztem a tevékenységemet.

- Carlisle! – visítottam, majd a nyakába vetettem magam.

- Én is örülök, hogy látlak – mondta, miközben viszonozta az ölelésemet.

- És ki van még itt? – hallottam meg barátnőm hangját az ajtóban, és Carlisle-t majd’ fellöktem, hogy most barátnőmet ölelhessem.

- Kicsit szűk ez a mosdó hármunknak – jegyezte meg Carlisle, és amikor ránéztünk, hangosan felnevettünk Alice-szel, ahogy láttuk, hogy Carlisle a zuhanyzóban álldogál.

Kimentünk, majd helyet foglaltunk a nappaliban.

- Hiányoztatok – jegyeztem meg szégyenlősen.

- Te is nekünk, de beszéljünk az állapotodról – mondta nagy szakértelemmel.

- Pont ezért kerestelek fel, mert nem tudom, mivel jár egy vámpír baba.

- Csak félvámpír – szúrta közbe barátnőm.

- Tizenhét éves koráig ugyanolyan, mint egy átlagos gyerek, talán lesz különleges képessége, ami már ember korában kifejlődik, mint Alice-nek – magyarázta, de nem folytatta.

- Mi lesz, ha betölti a tizenhetet? – kérdeztem félve.

- Átváltozik teljes értékű vámpírrá – fejezte be megkezdett mondatát.

- Ez végül is jó, nem? – érdeklődtem bátortalanul.

- Bella, ez nagyszerű! – lelkendezett Alice. – Úristen! – ugrott fel barátnőm.

- Alice, mi baj? – kérdeztük egyszerre.

- Semmi, csak eszméletlenül gyönyörű lesz – felelte, majd vissza is ült mellém.

- Ezek szerint megtartod – szűrte le a lényeget Carlisle.

- Azt hiszem, igen – feleltem vidáman, de valami még nagyon motoszkált bennem, így rákérdeztem: - Carlisle, ha tudtad, hogy ez lehetséges, mármint, hogy egy vámpírnak gyereke legyen, akkor miért nem szóltál róla?

- Nem tudtam – kezdte, de azonnal meg is magyarázta, hogy honnan szerzett tudomást a félvámpír babákról. – Miután beszéltem a magánnyomozóval, Alice elmondta, hogy terhes lettél, így felhívta, egy ismerősömet, aki jóval idősebb nálam, de ő tovább irányított egy majd’ ezer éves ismerőséhez, és ő hallott már ilyen babákról. Vagyis csak egyről, és mindent elmondott, amit tudott.

Szóval, nem is olyan egyedi a kisbabám. Kicsit megnyugodtam, hogy nem ő az egyetlen, viszont eléggé meglepett az arány. Egy ezer éves vámpír most hall ilyen babáról másodjára. Végülis nem lehetetlen feladat. Eldöntöttem: Anya akarok lenni.

- Fel kell hívnom a többieket! – Kezdte az intézkedést barátnőm.

- Ne! – szóltam rá erélyesen, és ellentmondást nem tűrően. – Nem akarom, hogy tudják, mert félek, hogy nem vigyáznak a gondolataikra.

- Nem akarod, hogy Edward tudja? – kérdezte megdöbbenve Carlisle.

- Pontosan – jelentettem ki határozottan.

- Az ő gyereke is. Tudnia kell róla - kezdte Alice, de időben leteremtettem.

- Ha megtudja, akkor nemcsak ő nem láthatja, hanem ti sem – szögeztem le, és ezzel teljesen a torkukra forrt a szó.

- Miért nem? – kérdezte Carlisle.

- Legyen elég annyi, hogy megvan rá az okom – mondtam magabiztosan. – Nem szeretném, ha ismerné a gyerekemet.

- Ahogy akarod – egyezett bele Carlisle.

Alice már egy másik eset. Csak egy mondatot mondott, és azzal lezártnak tekintette a témát.

- Majd meglátjuk…