21. Fejezet: Élet és halál

21. Fejezet: Élet és halál

(Bella szemszöge)

Csak álltam ott az utca közepén, és tátogtam, mint egy hal. Mondani akartam volna valamit, de nem ment. Egy hang sem jött ki a torkomon. Ugyanígy járt a velem szemben álló vámpír is. Tudtuk, hogy mondanunk kellene valamit, de túl nagy volt a döbbenet, amit a másik felbukkanása okozott.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte, amikor magához tért a meglepettségből.

- Itt lakom – feleltem, és még mindig alig akartam elhinni, hogy annyi idő után itt van velem szemben.

- Meghívhatlak valamire? – kérdezte, majd hozzátette: - Gondolom, lennének kérdéseid.

Bólintottam, majd odaléptem a kocsimhoz, hogy betegyem a csomagokat. Beszélni még mindig nem tudtam. Lehet, sokkot kaptam. Alice miért nem szólt? Habár ez nem eltervezett dolog volt, így nem is biztos, hogy látta.

- A szemközti kávézó megfelel? – kérdezte feszengve.

Legalább nem csak én éreztem így magam. Nem feleltem, mert nem bíztam a hangomban, és nem akartam, hogy megremegjen, ha megszólalok.

Leültünk a kinti részre, és azonnal oda is lépett hozzánk egy kiszolgáló.

- Mit hozhatok? – érdeklődte kedvesen.

- Egy narancslevet kérnék – feleltem, és örültem, hogy hangom határozottan csengett.

A pincérnő feljegyezte, majd magunkra hagyott. Meg sem szólaltunk, amíg vissza nem ért az üdítőmmel. Azonnal beleittam, ami kitűnő feszültség levezetőnek szolgált az adott pillanatban.

- Látom, még mindig ez a kedvenced – jegyezte meg.

Eddig bírtam az udvariaskodást.

- Jim, te hogy kerülsz ide? – kérdeztem rá arra, ami most a leginkább foglalkoztatott.

- Miután elmentem Phoenixből, leszoktam az embervérről, majd ideköltöztem, és új életet kezdtem – mesélte gondolataiba merülve. – De beszéljünk rólad, mert mindig te kérdeztél. Most én jövök.

- Kérdezz, amit akarsz – feleltem, és elképzelésem sem volt róla, hogy mit akarhat.

- Például mesélhetnél a terhességedről – vetette fel a lehető legrosszabb ötletet.

- Már ennyi az idő? – néztem az órámra, majd feltápászkodtam. – Sajnálom, most mennem kell. Örülök a találkozásnak.

- Ne haragudj, ha rosszat kérdeztem. Nem akartalak megbántani vagy ilyesmi – magyarázkodott.

- Semmi gond. Majd találkozunk, azt hiszem – mondtam, majd intettem neki, és elindultam a kocsimhoz.

- Várj már! – kiáltott utánam Jim.

Kíváncsian fordultam hátra, vajon mit akarhat.

- Itt a számom, ha szeretnél velem beszélgetni – mondta, majd átnyújtott egy cetlit.

- Foglak hívni – ígértem, majd átöleltem. – Most már mennem kell.

- Vigyázz magatokra! – köszönt el mosolyogva.

Beültem az autómba, és mély levegőket vettem, hogy megnyugodjak. Miután ez sikerült, rájöttem, hogy nem is tudom mi zaklatott fel ennyire.

- Mi ez a város? Egy vámpírtanya? – kérdeztem a hasamra téve a kezemet.

Itt vannak a Cullenek, Jim, és én is, aki körülbelül másfél vámpírnak számítható be. Vajon mennyien vannak még, ha vannak még? Mármint nem világszerte, csak itt ebben a városban. Jobb bele sem gondolni. Bekapcsoltam az övet, majd indítottam. Közben eszembe jutott, hogy igazán megérkezhetne az Esme által rendelt magzatvédő öv, mert már eléggé nyomja a hasamat a biztonsági öv.

Hazafelé haladtam, csakhogy dugóba kerültem egy baleset miatt. Még a mentők és tűzoltók ki sem érkeztek. Gondoltam megfordulok, de rájöttem, hogy esélytelen, mert már mögöttem is dekkol legalább tíz autó.

- Remek! – csaptam a kormányra.

Ez a dugó legalább egy jó pár órán keresztül tartani fog. Most ülhetek itt egymagamban, és unatkozhatok. Mivel nem tudtam mit csinálni, bekapcsoltam a rádiót a kedvenc zene adómra, és az előadókkal együtt énekeltem. Az ablakot leengedtem, mert ma jó idő volt. Nem sütött a nap, de legalább meleg volt. Szerencsére egész elviselhető hangom van, így egy sofőr sem akart elhallgattatni. Mondjuk nem igazán énekeltem hangosan, de van olyan ember, akit ez is zavarna. Szerencsére a többi, szintén beragadt sortársam nem olyan volt. Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és kinek az autóját láttam magam mögött?!

Persze, hogy Edward Cullen türelmetlenkedett mögöttem. Azonnal elhallgattam, és felhúztam az ablakot is, nehogy egy szellő felé vigye az illatomat. Nem néztem többet bele a tükörbe, mert féltem, hogy pont akkor fog erre nézni.

Szerencse, hogy Alice előre figyelmeztetett, és jó pár hete lecseréltük a kocsimat. Egyébként nem is én lennék, ha nem futottam volna össze Jimmel, majd állnék Edward előtt egy dugóban. Amikor Edwardra gondoltam, Sara elkezdett rugdosni. Ezt most mire véljem? Azt hiszem, túlreagálom ezt a véletlen egybeesést.

Cirka három órával később végre megindult a sor. Szerencsére egész elől álltam, így hamar kikerülhettem a dugóból, és hajthattam haza, hogy megebédeljek, mert már nagyon éhes voltam.

Másnap már be kellett mennem dolgozni, de szerencsére már lement minden nagyobb szervezést igénylő parti, így csak kisebb elintéznivalóim vannak, amik egyáltalán nem megterhelőek. Ebéd közben felhívtam Jimet, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésem miatt, és megbeszéltünk egy találkozót a vizsgálatom utánra.

- Csak nem egy szerencsés udvarló? – emelgette a szemöldökét Stacy.

- Egy régi barát – feleltem neki szemforgatva.

- Gondolom, újra az akar lenni. – Természetesen totálisan félreértette előző kijelentésemet.

- Nem úgy volt a barátom, ahogyan elképzeled – szögeztem le. – Csak beszélgettünk, mint majd ma délután is.

- Bella, te teljesen hülye vagy? – kérdezte felháborodva. – Tuti, hogy akar valamit.

- Valóban? – kérdeztem tettetett meglepettséggel.

- Biztos vagyok benne. Higgy nekem!

- Szerinted mit akarhat a pocakomtól? – kérdeztem cinikusan. – Lehet, izgatják a gömbölyded formák.

Stacy csak forgatta a szemét, majd lemondóan sóhajtott egyet, és megrázva a fejét, befejezte a salátáját. Hogyan juthat olyan akárkinek is eszébe, hogy valakinek is kellene egy egyedülálló anya? Pont fizettünk, amikor megszólalt a telefonom. Meglepődtem, amikor Em számát jelezte a mobilom.

- Mond! – köszöntöttem.

- Mikor mész dokihoz? – kérdezte.

- Ma délután – feleltem neki készségesen. – Miért?

- Elmehetünk veled?

- Persze! – mondtam, és megmosolyogtatott, hogy már most ennyire szeretik a lányomat. – Fél ötkor találkozunk a kórház parkolójában.

- Ott leszünk – ígérte, majd letettük.

- Ki volt az? – kíváncsiskodott csillogó szemekkel.

- A gyerek keresztapja - feleltem mosolyogva.

- Azt hittem, a lovagod nem bír meglenni nélküled – incselkedett, és olyan kajánul vigyorgott, mint Em szokott.

- Túl sokat képzelsz bele egy baráti beszélgetésbe – róttam meg barátnőmet.

- Majd meglátod, hogy igazam volt – mondta, és még a vállát is megrántotta.

Miután visszamentünk az ebédből, már nem nagyon volt mit csinálnunk, így beszélgettünk. Szerencsére Stacy élete egyenesbe ért Nathan mellett.

Fél ötre értem a kórházhoz, ahol már Rose és Em türelmetlenül vártak. Rose-zal megöleltük egymást, majd a másikba karolva léptünk be az épületbe. Szerencsére Carlisle mindent rendben talált. Miközben kifelé igyekeztünk, felhívtam Jimet.

- Most indulok, tíz perc és ott vagyok – mondtam, majd elköszöntünk.

- Ki volt az? – kérdezte kíváncsian Rose.

- Edward mesélte, honnan tudok annyit a vámpírokról? – kérdeztem a hangomat lehalkítva. Bólintott, majd folytattam: - Azzal a sráccal fogok találkozni, mert már ő is vega, és ebben a városban él.

- Vele fogsz találkozni? – kérdezte Rose.

- Igen, egy tíz perc múlva – feleltem mosolyogva.

- Csak nem hiányzik egy kis etye-petye? – kérdezte Em egy kaján vigyorral az arcán.

- Most, hogy így mondod…– incselkedtem vele, de erre a mondatra nem számított.

Sikerült mindkettejüket teljesen ledöbbentenem. Arcuk láttán muszáj volt nevetnem. Nagyon vicces volt, ahogy próbáltak mondani valamit, de csak tátogtak.

- Nyugi, csak viccelek! – nyugtattam őket, és ezzel elértem, hogy felengedjenek a dermedtségükből. – Csak beszélgetünk.

- Akkor érezd jól magad! – mondta Rose, majd elváltunk, és elindultunk ki-ki a maga kocsijához.

A beszélgetésünk, és egy piros lámpa eredménye egy tíz perces késés lett.

- Ne haragudj, csak lámpát kaptam – szabadkoztam, mielőtt leültem volna.

- A lényeg, hogy eljöttél – mosolygott rám kedvesen. – Rendeltem neked egy narancslevet, ha nem gond.

- Oh! – Meglepett figyelmessége, bár nagyon jól esett. – Köszönöm.

- Kérdezhetek valamit?

- Nyugodtan – feleltem kissé bizonytalanul.

- A terhességedről nem akarsz beszélni, ugye? – Egy pillanatra elgondolkoztam, ezért kiegészítette: - Csak azért kérdem, hogy ne hozzalak kellemetlen helyzetbe.

- Nagyon figyelmes vagy – mondtam neki kedvesen. – A lányomról is kérdezhetsz, nem zavar. Nem is tudom, mi ütött belém tegnap. Ne haragudj!

- Semmi gond. Biztos a hormonok – találgatott. – És ki a szerencsés apa?

- Ezt inkább majd olyan helyen beszéljük meg, ahol nem hall minket senki – vetettem fel, mert erről nem kell átlagembereknek tudniuk.

- Ahogy akarod – nyugtázta.

- Megiszom az üdítőmet, utána eljöhetnél hozzám, hogy tudjak enni, és közben beszélgethetünk – ajánlottam.

- Oké, benne vagyok – mondta mosolyogva.

Gyorsan megittam az üdítőmet, majd elindultunk hozzám. Én mentem elöl, Jim pedig követett kocsival.

- Szép ház – jegyezte meg, mikor kiszállt az autóból.

- Köszönöm. Gyere beljebb! – invitáltam bentebb, amikor kinyitottam az ajtót.

Levettük a kabátjainkat, majd azonnal a konyhába mentünk, hogy végre ehessek valamit.

- A férjed mikor ér haza? – kérdezte, amin jót mosolyogtam.

- Nem vagyok férjnél – jelentettem ki.

- Ne haragudj, nem tudtam – szabadkozott, és miközben lenyeltem egy falatot a rántott sajtból, jót mosolyogtam a feltételezésen.

- Elköltöztem anyától Forksba, és ott megismerkedtem egy vámpír családdal – kezdtem a történetem mesélését, de nem reagált, csak hallgatott, így míg a végére nem értem, megállás nélkül beszéltem. – Edwarddal egymásba szerettünk. Tíz hónapja voltunk együtt, amikor először lefeküdtünk. Minden rendben volt köztünk, egymás családjával is jól kijöttünk. Már egy éve alkottunk egy párt, amikor az egész család furán kezdett el viselkedni, majd egy újabb együtt töltött éjszaka után elmentek. Hagyott egy levelet, amiben szakított velem. Nem sokkal később meghaltak a szüleim, és utána kiderült, hogy terhes vagyok. Utána ideköltöztem, hogy a srác családja közelében lehessek.

- Edwarddal milyen sűrűn találkoztok? – érdeklődött kedvesen.

- Nem találkoztunk azóta – feleltem letörten.

- Nem is érdekli a gyereke anyja? – kérdezte megdöbbenve.

- Neki nem mondtuk el – közöltem, majd befejeztem az evést.

- Miért nem? – kíváncsiskodott.

- Megtudtam, hogy azért hagyott el, mert a barátnője ultimátumot adott neki, hogyha nem hagy el, akkor szakít vele. A döntését pedig már tudod – fejeztem be a történet teljes ismertetését.

A délután nagy részét azzal töltöttük, hogy ő kérdezett rólam, én pedig készségesen válaszoltam. Viszont feltett egy olyan kérdést, amire nem nagyon tudtam, mit feleljek.

- Szereted még? – kérdezte, és az arcomat fürkészte, hogy onnan olvassa ki a választ.

- Nem tudom – feleltem őszintén. – Nagyon haragszom rá, és nem hiszem, hogy meg tudnék neki valaha is bocsájtani. Ezért sem szeretném, ha a lányom ismerné. Nem akarom, hogy ő is csalódjon. Egyébként is van neki barátnője.

Elmeséltem neki az új személyazonosságom okát is, Amyről is meséltem neki. Amikor pedig megtudta, hogy szülés után egy hónapon belül vámpír leszek, nagyon megdöbbent. Miután már a vacsorámat is elfogyasztottam, elérkezettnek látta, hogy távozzon. Megbeszéltük, hogy a hétvégén átjön, hogy bemutathassam a Culleneknek.

A következő hetekben sokat találkoztam Jimmel, aki nagyon jól megtalálta a közös hangot Emmel és Jazz-zel. Alice nem igazán kedveli, amit nem igazán értettem, míg Rose el nem árulta, hogy barátnőm még bízik abban, hogy kibékülünk Edwarddal.

Amint betöltöttem a harmincadik hetet, már nem mentem dolgozni, mert Carlisle szerint elég nagy a baba, hogy bármikor megindulhasson a szülés.

- Mi ez? – kérdeztem Alice-t egyik nap, amikor egy kis ajándéktasakot nyomott a kezembe.

- Egy ugyanolyan vészjelző, mint ami nekünk is van – magyarázta vigyorogva.

- Köszönöm, Alice! Ez nagyon kedves tőletek – hálálkodtam.

- Semmiség, de gyere, inkább pakoljuk össze a bőröndödet – vetette fel, és ekkor döbbentem rá igazán, hogy lehet, már csak napok kérdése, és anya leszek.

Jasper és Em mozgáskorlátozott jelet rajzolt a felhajtómra, és szereztek egy matricát is a kocsimba, ezzel érzékeltetve, hogy ők már nyomoréknak tekintenek. Annyiból igazuk van, hogy tényleg alig bírtam mozogni, akkora hasam volt. A harmincadik héten már mindenhol, ahol megfordultam, azt kérdezték, hogy hány napom van még hátra.

Egyik este furcsa fájdalomszerűt éreztem a hasamban, pedig még hátra volt négy hetem. Felhívtam Carlisle-t, aki futva öt perc alatt mellettem termett, de kiderült, hogy nincs semmi gond, csak elkezdtek jelentkezni a jósló fájásaim. Azonnal aggodalmaskodni kezdtem, de Carlisle megnyugtatott, hogy ez ilyenkor már normális.

A harminchetedik hétben jártam, amikor elfogyott otthon a narancslevem, így nehezen, de összeszedtem magam, hogy elmenjek a közeli közértbe. Gyalog mentem, mert már nem tudtam vezetni, mivel a hasam miatt hátra kellett húzni az ülést, viszont így nem értem el a kormányt, és amúgy sem árt meg egy tíz perces séta.

Természetesen végül nemcsak narancslé került a kosaramba, hanem egy kis csoki, gyümölcs, és joghurt. Pont a rágcsálnivalókhoz igyekeztem, amikor arra lettem figyelmes, hogy csupa víz a nadrágom. Lenéztem a lábamra, és valóban jól éreztem. Vizes lettem, és alattam egy kisebb tócsa keletkezett.

- O-Ó! – nyögtem, és azt sem tudtam, most mit csináljak.

- Kisasszony jól van? – kérdezte egy alkalmazott.

- Azt hiszem, elfojt a magzatvizem – mondtam teljesen kétségbeesve.

Én erre még nem voltam felkészülve. Nagyon megrémültem, és csak álltam ott, mint valami szerencsétlenség.

- Jöjjön, üljön le! Hívom a mentőket – mondta, és segített leülni egy székre.

Hogy került a bolt közepére egy szék? – kérdeztem magamban, de azonnal elfelejtettem, amikor jelentkezett az első fájás. Szörnyű volt. Nem tartott sokáig, talán pár másodpercig, de rettenetesen fájt. Szerencsére a mentő hamar ideért, és újabb fájás sem jelentkezett. Pont beértünk a kórházba, amikor újra éreztem a fájdalmat.

- Hol van Carlisle? – kérdeztem az engem vizsgáló orvost.

- Nem tudjuk elérni, de ne aggódjon, nem lesz semmi baj! – nyugtatott kedvesen.

- Nem fogok Carlisle nélkül szülni – jelentettem ki határozottan, de a végére felemelkedett a hangom, ahogy újabb fájásom volt.

Most már tíz perces időközönként jelentkezett egy. Felszereltek mindenféle kütyüvel, és magamra hagytak. Ennyire még soha nem fájt semmi, mint most ez.

Legalább egy órán keresztül csak tíz percenként volt fájásom, viszont szépen lassan csökkent ez az időintervallum.

- Hol van Carlisle? – kiabáltam az ápolónővel, mivel már kétujjnyira kitágultam, és csak öt percesek voltak a fájásaim.

- Nem tudjuk, de remek orvosaink vannak rajta kívül is – győzködött az ápolónő.

Ekkor viszont eszembe jutott valami.

- A táskámban a kulcsomon van egy címer – mondtam az ápolónőnek. – Törje össze!

- Micsoda? – értetlenkedett a nővérke.

- Törje már össze! – rivalltam rá, amikor jött az újabb fájdalom.

Nem vitatkozott, csak tette, amire kértem. Már három órája szenvedtem, és azt kívántam, bár túl lennék már rajta. Tíz percet kellett várnom, amikor belépett a szobám ajtaján a Cullen család.

- Ne haragudj, vadászni voltunk – mentegetőzött Carlisle.

- Bella, én nem láttam. Holnapra ígérte magát – szabadkozott Alice is.

- Én meghalok holnapig ilyen fájdalmak között – nyögtem, és jött is egy újabb.

Rose azonnal megfogta a kezem, és azt szorongattam.

- A lényeg, hogy itt vagytok – lihegtem.

Már nagyon fáradtnak éreztem magam. A következő két órában maradtak az öt perces fájások, és tágulni sem tágultam.

- A francba! – nyögte Alice.

- Mi az? – kérdeztem aggodalmasan.

- Edward három percen belül itt lesz – közölte.

- Nem tudhatja meg! – kiáltottam, mert közben ismét fájásom volt. – Carlisle csinálj már valamit!

A hetedik óra szenvedést követően végre betoltak a szülőszobába, mert már eléggé kitágultam. Megkértem Rose-t, hogy legyen bent velem.

- Oké, Nat! Amikor mondom, hogy nyomj, akkor nyomnod kell! – mondta Carlisle.

Valami monitort figyelt, és amikor jött a fájás, nyomnom kellett. Már legalább egy órája csináltuk ezt, és a gyerek még mindig bent volt. Áldottam az eget, hogy nem lesz több gyerekem.

- Nat, sokkal erősebben kell nyomnod, különben baja lesz a kicsinek! – közölte Carlisle, majd nyomtam.

- Erősebben! – szólt rám.

- Nem megy – lihegtem.

- Muszáj! Sara a szülőcsatornában ragadt, és csak úgy tudjuk onnan kiszedni, ha nyomsz – magyarázta, és a következő nyomásra összeszedtem a maradék energiámat, és mindent beleadtam, hogy a lányomnak ne legyen baja.

- Áúúú! – kiáltott fel Rose.

- Mi baj? – kérdezte Carlisle. – Kint a feje!

- Eltörte az ujjam – mondta fájdalmasan Rose.

- Még egy utolsót, Nat, és utána vége! – kérte vidáman.

Kérésének eleget tettem, majd meghallottam a világ leggyönyörűbb sírását a világon. Rose azonnal kirohant, gondolom a vér miatt, és hogy helyre tegye az ujját. Boldogan dőltem hátra, és vártam, hogy végre a kezembe adják. Szegénykém úgy sírt, viszont amikor megfogtam, azonnal megnyugodott.

- Gyönyörű vagy! – mondtam neki, majd megpusziltam a homlokát.

Olyan volt a haja, mint az apjának. Az a pár szálacska a feje tetején bronzszínben pompázott, akárcsak Edwardnak, viszont a szemét tőlem örökölte. Pár percig még gyönyörködhettem benne, de utána elvették, és ő azonnal sírni kezdett.

- Ügyes voltál! – simogatta meg a homlokom Carlisle.

- Minden rendben van vele? Egészséges? – kérdeztem aggódva.

- Mint a makk – felelte vidáman. – Gyönyörű kislány.

- Le sem tagadhatná az apját – mondtam mosolyogva.

- Rád is nagyon hasonlít.

Rendbetettek, majd visszatoltak a szobámba. Sarát egy fél óra múlva hozták be, hogy megetessem. Meglepően jól ment az első etetés. Carlisle elintézte, hogy a kicsi a szobámban maradhasson. Nagyon kimerültem a majd’ félnapnyi vajúdásban és szülésben, így az etetés után elaludtam.

- Pont olyan vagy, mint az apukád! – hallottam meg Esme hangját.

A szememet még nem nyitottam ki, hadd legyen ez az ő pillanatuk.

- Szerintem meg Bellára hasonlít – jegyezte meg Rose.

Azt hittem, csak a nagymama van bent, így úgy éreztem, nem zavarok meg semmit, és nyugodtan felébredhetek.

- Sziasztok! – köszöntem nekik kimerülten.

- Végre az anyuka is felébredt – rötyögött Em. – Jó erős vagy, ha eltörted egy vámpír ujját.

- Sajnálom, Rose – kértem tőle bocsánatot.

- Semmi vész – nyugtatott.

- Felvehetem? – kérdezte Esme a kicsi kórházi ágya mellett.

- Ilyet ne is kérdezz! – róttam meg finoman. – Bármikor felvehetitek.

Kézről-kézre járt a lányom, és amikor már Em fogta egy öt perce, hangosan elkezdett sírni.

- Bella, én nem csináltam semmit! Esküszöm, hogy nem bántottam – szabadkozott, amin jót mosolyogtam.

- Tudom, és nincs semmi baja, csak éhes – magyaráztam, amikor átadta nekem.

Ahogy megfogtam, azonnal elhallgatott.

- Ez érdekes – jegyezte meg Jazz. Nem értettük, hogy mire érti, ezért megmagyarázta: - Valami különleges kötődés van kettejük között, amilyet még sosem láttam.

- Már nekem is feltűnt a szülőszobában – mondta mosolyogva Carlisle.

A fiúk kimentek, amíg megetettem Sarát. Alice vállalta a büfiztetést, viszont azt nem látta előre, hogy a leányzó a fölösleget a nagynénjére fogja üríteni. Amikor Em meglátta, hangosan kacagott fel, amit Jazz nem igazán díjazott. Egész nap bent voltak nálam, így az etetések között nyugodtan pihenhettem.

Már három hetes volt a kislányom, amikor Jim és Amy eljöttek látogatóba. Amy teljesen elvarázsolódott Sarától, Jim pedig Amytől. Elena és Aaron nem tudták, hogy ki nekik Sara, így a húguknak hívják. Kérdezgették, hogy hol van Edward, de Esme kimagyarázta. Miután elmentek, rábíztam a kicsit a nagynénikre, hogy tudjak Carlisle-jal beszélni.

- Szeretnék átváltozni, amint Sara betölti az egy hónapot – közöltem vele.

Sajnos csak két hétig volt tejem, így Sara azóta tápszeren él, ezért ez sem okoz gondot. Sokat vannak itt a Cullenek, legalábbis, amikor nem dolgoznak, akkor idejük nagy részét itt töltik, így a kicsi ellesz velük, és nem fog utánam sírni.

- Várjuk meg, míg Edward elutazik, és akkor nálunk lehetsz, míg átváltozol – mondta, majd megbeszéltük a részleteket.

Edward csak két hónap múlva utazott el, így a vámpírrá válásom is csúszott. Sara már majdnem három hónapos volt, és már nevetett, ha bohóckodtunk neki. És ő is adott ki magából különböző hangokat, amik nagyon szórakoztatták Emet, mert olyankor mindig tolmácsolta, hogy szerinte mit mondhatott. Néha, sunyiban nem bírja megállni, és Esmeraldának hívja, de nem szólok érte, mert Jazz szerint Sarát szórakoztatja, mégha nem is tudja kimutatni. Nagy mázli egy ilyen képesség, mint az övé a családban.

Amint Edward felszívódott, elbúcsúztam a kislányomtól, és átmentem a Cullen-házba. Carlisle még egyszer elmondta, hogy mi fog történi, és mit fogok érezni, és ezredjére is megkérdezte, valóban ezt akarom-e.

- Felkészültél? – kérdezte Carlisle, amikor már a csuklómat a szájához emelte.

Én kértem, hogy ott harapjon meg, mert ott nem olyan feltűnő, mint a nyakamon, ha esetleg felkötöm a hajamat.

- Csináld! – kértem, és ő azonnal teljesítette kérésemet.

Éreztem, amikor a fogai átszakították a bőrömet, és még mosolyogtam is, hogy miért ijesztgettek a fájdalommal, mikor egy gyerek megszülése sokkal rosszabb. Nem mintha a harapása kellemes lett volna, de inkább ez százszor, mint még egy szülés.

Elhamarkodott volt a kijelentésem. Erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtem égni. Meggondoltam magam! Inkább tíz gyerek, mint egy átváltozás. Amikor azt éreztem, hogy rosszabb már nem lehet, mindig végig söpört rajtam egy nagyobb fájdalomhullám. Úgy éreztem, már évek óta szenvedek, amikor nem tudom hány nap után, végre enyhülni kezdett az égetés. A legrosszabb az utolsó szívdobbanás volt. Olyan volt, mintha fel akarna robbanni a szívem, majd nem dobbant többet. Meghaltam, és újjászülettem egyszerre.