14. Fejezet: ...vagy mégis?

14. Fejezet: …vagy mégis?

(Bella szemszöge)

Olyan üresnek tűnt most a ház. A szülők a reptér felé tartanak, Amy orvoshoz vitte a gyerkőcöket, Cullenék pedig lassan másfél hónapja felszívódtak. Gondoltam kikeresem a telefonkönyvből egy szerelő számát, hogy mikor vihetném el a kocsimat, ami hála anyámnak, eléggé megrongálódott. Egy tíz perces keresés után találtam is egyet, akinek a műhelye Forks külterületén van. Majd megkérem Charlie-t, hogy kísérjen el, mert nem szeretnék onnan hazagyalogolni.

Miután elintéztem a telefonhívást, felmentem a szobámba, és kihasználtam, hogy senki sincs itthon. Maximumra tekertem a hifim hangerejét, majd elindítottam kedvenc együttesem lemezét. Amikor a refrénhez ért az első dal, elmosolyogtam azon a gondolaton, hogy a szomszéd öregasszony vajon hányszor átkozott el az előző két percben.

Elmentem lezuhanyozni, majd felvettem egy kényelmesebb ruhát. Elővettem azt a bizonyos cipős dobozt, és elhatároztam, hogy hamarosan megszabadulok az egésztől.

- Tovább kell lépnem – mondtam az aránymedálnak.

Már nem tudtam sírni. Nem tudom, hogy azért, mert már annyi könnyem kifolyt, ami három emberöltőre is elég lenne, vagy mert esetleg tompulnának az iránta érzett érzéseim. Még mindig szeretem, és tisztában vagyok vele, hogy mindig is fogom, viszont a gyűlölet kezdte átvenni a dominánsabb szerepet.

- Hogy gondolhattad, hogy csak a szépre fogok emlékezni, amikor így léptél le?! – dühöngtem a medálnak.

Mivel nem válaszolt, folytattam tovább. Még szerencse, hogy nem válaszolt, mert igen csak szívinfarktust kaptam volna, ha megszólalt volna.

- Hogy hihetted azt, hogy majd megbocsájtok, és egyszer azt mondom: ,,Oh, semmi gond! Szerintem is pont így kellett volna szakítanod!” Önző alak vagy Edward Cullen! Gyűlöllek!

Nem értem min akadtam ki ennyire, de jól esett kicsit kitombolnom magamat. Pedig szerencsétlen medál semmiről sem tehetett. Viszont akitől kaptam, annál inkább. Képes volt közös jövőt tervezgetni, közös házról beszélgetni, miközben tudta jól, hogy ez lesz. Még ha csak Carlisle miatt kellett volna elmenniük! Tudta, hogy egyszer be fog következni, de egy szót sem szólt. Oh, ugyan miért is tette volna?! Hiszen neki könnyű! Majd elcsábít egy újabb bolond lányt, aki hisz neki, vagy talál egy vámpírnőt. Nem hinném, hogy összeállna egy vámpírral. Annak nem lehet összetörni a szívét, nem úgy, mint egy embernek. Hova lenne a szórakozás, ha a saját fajtájával kezdene?!

Gyorsan kikerestem a dobozból egy olyan képet, amin egyedül van, és annak mondtam el a véleményemet:

- Tudod mi vagy te? – mivel szerencsére a fénykép sem feleselt, így ,,nyugodtan” folytathattam: - Egy szemét, önző, idióta, barom vagy!

Szinte csak szűrtem a szavakat a fogaimon keresztül, de most végre valahogy megnyugodtam. Sikerült levezetnem a feszültséget, így elégedetten tettem el a dobozt. Azt a képet, aminek olyan finoman kifejtettem a véleményemet, a fiókomba tettem, hogy kéznél legyen, ha ismét rám jön a szófosás.

Mosolyognom kellett, amikor arra gondoltam, vajon Alice mit szólt az előbbi kirohanásomhoz, mert biztos vagyok benne, hogy látta. Szerencsére a képességétől nem tudták megfosztani, így teljes meggyőződéssel tudom állítani, hogy figyelemmel követi látomásain keresztül a jövőmet. Vajon nevetett, vagy inkább megbotránkozott előbbi cselekedetemen? Ahogy kivettem a szavaiból, most ő sem rajong a bátyjáért, így az első feltevésemre tenném a voksomat. El is képzeltem, ahogy elködösül a tekintete, Jazz kérdezgeti, majd papírt, és ceruzát nyom a kezébe, amit barátnőm nem használ. A látomás után ravaszul elvigyorodik, és mikor kérdezgetik, mit látott, csak ennyit felel: ,,Semmi fontosat, nyugodjatok meg!” Közben pedig kárörvendően mosolyog bátyjára, aki hiába próbálja használni a képességét, hogy kiszedjen valamit Alice-ből, mert barátnőm csak egy rock számot dúdolgat folyamatosan. Miután Edward nem tudott meg semmit, sértődötten berohan az erdőbe.

Van egy másik elméletem, miszerint Alice lerajzolja, amint fogom a képet – természetesen engem lehagyva róla -, majd ijedten közli, hogy valószínűleg egy vámpír akarja megtámadni Edwardot. Nem is tudom, melyik tetszene jobban. Talán az első, had’ egye a fene!

Mint egy félőrült kezdtem el hangosan nevetni, miközben ordított a szobámban a zene. Ha valaki látna, biztos bezáratna. Ezen, ha lehet, még jobban nevettem. Azt sem tudom, mikor volt utoljára ilyen jó kedvem. Egyáltalán mikor volt utoljára jó kedvem?

Charlie-ék úgy egy órája mentek el, tehát, ha nem késik anyáék járata, akkor hamarosan felszállnak. És akkor még így is egyedül leszek, mert Charlie első útja Amyhez fog vezetni. Az elmúlt hetekben azért imádkoztam, hogy mindenki hagyjon békén, és hadd legyek egyedül, de most jól esne a társaság.

Gondoltam, nem bosszantom tovább a szomszéd öreglányt, így kikapcsoltam a zenét, és elterültem az ágyamon, majd bekapcsoltam a TV-t. Nem kellett volna.

A híradóban jelentették, hogy megtalálták a pár hónapja eltűnt Jessica Stanley, és Mike Newton holttestét. Amikor megláttam Mike képét, elkapott a hányinger, és az undor. Eszembe jutott annak a bizony estének az emléke, és iszonyatosan hálás voltam a sorsnak, hogy Alice-t ilyen képességgel látta el és, hogy Em időben odaért. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha esetleg egy fél órával később érkezik. Igyekeztem ezeket a gondolatokat kiverni a fejemből, és gyorsan el is kapcsoltam egy másik csatornára. Nem igazán találtam kedvemre valót, így maradtam a már megszokott zenecsatornánál. Mivel eléggé unatkoztam, elővettem egy könyvet, és elkezdtem olvasni. A történet közben elaludtam, és arra ébredtem, hogy szörnyen éhes vagyok.

Lementem a konyhába, hogy összeüssek valamit, de nem találtam semmi fogamra valót, így maradtam a bevált gyümölcsös müzlimnél. Ránéztem az órára, ami már öt órát mutatott. Ezek szerint anyámék már a gépen ülnek, és két óra múlva meg is érkeznek. Nem úgy, mint Charlie, akinek se híre, se hamva. Biztos majd csak azután eszi haza a fene, miután a gyerekek elaludtak. Én meg el sem tudok menni sehova, mert a kocsim ott áll a garázsban törötten.

- Most mit csináljak? – kérdeztem mérgelődve.

Észrevettem, hogy egyre többet beszélek magamban, vagy magamhoz. Talán ez az őrület egyik jele? Oké, azért annyira nem vagyok ki, hogy meg bolonduljak.

Este tizenegy is elmúlt, amikor Charlie még sehol sem volt. Igazán ideszólhatott volna, ha ott alszik Amynél! Gondoltam, hogyha még apám ott van, akkor biztos, hogy nem alszanak még ilyenkor, főleg, hogy Charlie szabadnapos, Amy pedig tanárként még a szünetet élvezi. Fel akartam őket hívni, de nem találtam a mobilomat.

- A francba! – kiáltottam fel, amikor rájöttem, hogy le van némítva, így az is esélytelen, hogy a vezetékesről megcsörgessem.

Az ötletem kivitelezésével, így már csak egy gond volt. Nem tudom sem apám, sem Amy számát kívülről. Abban a reményben nyúltam a telefonkönyv után, hogy Amynek van vezetékes telefonja.

Miért is lenne?!

Pár percig gondolkodtam, hogy mit csináljak, mert gyalog nem fogok elindulni a sötétben, az egyszer biztos. Mikor már kezdtem beletörődni, hogy nem tudom apát elérni, támadt egy zseniális ötletem.

Felhívtam a tudakozót, és lekértem Amy mobilszámát. Miután letettem a telefont, rögtön tárcsázni kezdtem.

- Halló! – szólt bele Amy álmatag hangon.

- Szia, itt Bella! – köszöntöttem, majd belekezdtem a mondandómba. – Charlie ott van?

- Nem – felelte, és hallottam a hangján, hogy kezd magához térni. – Azt mondta kiviszi a reptérre anyádékat, utána hazamegy, hogy beszélgessetek egy kicsit végre négyszemközt is.

- Biztos, hogy ezt mondta? – kérdeztem, és kezdett az aggodalom elhatalmasodni rajtam.

- Igen, biztos, de kezdesz megijeszteni – mondta, és hallottam, hogy komolyan is gondolja.

- Apa még nem ért haza – közöltem vele, és a hidegfutkosott a hátamon.

- Hogyhogy nem ért haza? – aggodalmaskodott most már Amy is.

- Azt hittem nálad van, és ezért is hívtalak.

- Tegnap óta nem láttam – mondta idegesen.

Kezdett újra elővenni az a rossz érzés, amit az álmom után is éreztem.

- Megpróbálod felhívni a mobilján? Addig én felhívom Markot az őrsön – közöltem vele az ötletemet.

- Két perc és visszahívlak – mondta, de mielőtt letette volna, megkértem, hogy a vezetékesen, mert nem találom a mobilomat.

Amint letettük, már tárcsáztam is az őrsöt, de senki nem vette fel. Háromszor is próbáltam, de semmi. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam. Amikor megcsörrent a telefon, izgatottan nyúltam érte, hogy felvegyem, és szomorúan szembesültem a ténnyel, hogy csak Amy az.

- Nem veszi fel a mobilját – mondta el-elhaló hangon.

- Az őrsön sem veszik fel a telefont – ismertettem vele a saját infóimat.

- Most mit csináljunk? – kérdezte, és éreztem, hogy akárcsak én, kezd pánikolni.

A fejem elkezdett zsongani, és egyre csak valami ötleten törtem, hogy mi történhetett. Hol van apa? Miért nem veszi fel? Miért nem lehet elérni az őrsöt?

- Elindulok megkeresni – jelentettem ki határozottan. – Gyorsan találj valakit, aki vigyáz a gyerekekre, mert nincs kocsim, és gyalog nem nagyon fogok haladni.

- Öt perc és nálatok vagyok – mondta, de valami nem hagyott nyugodni.

- A gyerekek?

- Felhívom a dadát, és míg ideér biztos nem kelnek fel. Erica meg be tud jönni. – És ezzel rám is csapta a telefont.

Felírtam egy cetlire az őrs számát, hogy útközben tudjuk hívogatni, majd felkaptam egy sportcipőt, és két zseblámpát is előhalásztam a biztonság kedvéért. Amyt az udvaron vártam, hogy csak be kelljen pattannom a kocsiba. Az öt percből tíz lett, pedig Amy őrült módjára nyomta a gázt, legalábbis erre következtettem, mikor láttam befordulni a sarkon.

- Merre? – kérdezte, miközben beszálltam az autóba, és becsatoltam az övemet.

- Port Angeles felé – adtam ki az utasítást. – Kösd be magad!

Alig szólaltunk meg, mert mindketten az utat pásztáztuk, hátha látunk valamit; bármit. Közben folyamatosan hívtam az őrsöt, de semmi. Már elhagytuk Forksot, de semmi nyomát nem találtuk Charlie-nak. Mindketten nagyon feszültek voltunk.

- Ott! – kiáltottam fel, és mutattam az erdő irányába.

- Mit látsz? – kérdezte, amikor lassított, hogy lehúzódhassunk.

- Féknyomok – mondtam, amikor kiszálltam.

Az út szélénél kezdődtek, és látszott, hogy egy kocsi hajtott az erdőbe.

- Hozd a zseblámpákat! – utasítottam Amyt, majd miután odaért velük, határozottan elkezdtem követni a nyomokat.

- Gyere már! – kiáltottam rá, amikor észrevettem, hogy csak egy lámpa fénye világít az úton. Nem mutatott hajlandóságot, hogy meg fog mozdulni. – Maradj a kocsinál!

Még hogy felelősségteljes szülő! Chöö… Olyan, mintha a mostoha anyám lenne, de negyven egynehány évesen nem mer bemenni az erdőbe. Elindultam az út túloldalára, hogy követhessem a nyomokat, de majdnem elütöttek. Ki mást, ha nem engem?!

Gyorsan átszaladtam, és bizonytalanul elindultam az erdő felé. Nem kellett sokat mennem, amikor megláttam a cirkálót nyitott ajtókkal. Ajtók? Persze, itt még anyáék is vele voltak! Úristen! Nemcsak Charlie tűnt el, hanem Renée, és Phil is. A reggeli rossz előérzetem egyre inkább kezdett erősödni bennem. Tudtam, hogy baj van. Nagyon nagy baj.

- Anya! Apa! – kiáltottam, amikor odaértem a kocsihoz. Épp sikerült megállniuk, mielőtt neki mentek volna az előttük álló hatalmas fának.

Nem tudtam merre induljak, csak azt, hogy meg kell őket találnom. De hol keressem őket? Kezdtem kétségbeesni, mert olyan reménytelennek tűnt az egész szituáció. Ahogy haladtam egyre előrébb az erdőben, azon gondolkoztam, hogy miért szálltak ki, és vajon hova mentek. Visszaszaladtam Amyhez, hogy elmondjam neki, amit eddig tudok.

- Gyere be velem! – kérleltem, majd érveltem: – Nem rohangálhatok ki állandóan, amikor a szüleim az erdőben vannak!

- Nem is biztos, hogy ott vannak – mondta bizonytalanul.

- Akkor szerinted mégis hol? És miért hagytak csak úgy ott mindent? És mondjuk, miért nem hívtak segítséget? – kérdeztem indulatosan, majd megragadtam a karját, és elkezdtem magam után vonszolni.

- Oké, menni fog – mondta, és ezt úgy értettem, ideje elengednem a karját.

Amikor elértük a cirkálót, elkezdtünk tanakodni, hogy merre is induljunk. Természetesen próbáltuk hívni az őrsöt, de semmi. Hol a francban van ilyenkor Mark?!

- Gondolkodjunk logikusan – vetettem fel, és Amy kérdőn nézett rám, így megmagyaráztam. – Ha például menekülnöd kellene valaki elől, akkor merre kezdenél el szaladni? – kérdeztem.

A gondolatra, hogy menekülniük kellett, kezdett ismételten elhatalmasodni rajtam a pánik. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell őket találnunk.

- Előre – mondta bizonytalanul.

- Akkor induljunk!

Egyenes irányba indultunk az erdő sűrűje felé, és igyekeztünk valami nyomot találni, hogy mégis merre mehettek, vagy hogy mi történhetett. Amyvel kicsit távolabbról mentünk egymás mellett, hogy ne csak előre nézzünk, hanem oldalra is.

- Bella! – szólt Amy, majd megállt. A hideg is kirázott, miközben odaértem mellé.

- Ez anyáé – mondtam elcsukló hangon, majd felemeltem a földről a karkötőt, amit még én vettem neki legutóbb a szülinapjára.

Zsebre vágtam az ékszert, és továbbindultunk. Nem kellett sokat haladnunk, amikor megláttuk őket.

- Ne! – ordítottam, majd odarohantam a szüleimhez, akik a földön feküdtek.

Tudtam, hogy miért nem mozdulnak, de ahogy odaértem hozzájuk próbáltam őket ébresztgetni. Amikor anya fejét az ölembe vettem, hogy magához térítsem, észrevettem azt, amiből tudtam, hogy minden próbálkozásunk hiába.

- Nem! – kiáltottunk fel a sötét erdőben egyszerre Amyvel.

Ő apámmal próbált foglalkozni. Ő is észrevette, amit én, csak annyi különbség volt közöttünk, hogy én tudtam mitől származik. Renée testével az ölemben zokogtam.

- Segítséget kell hívnunk! – pattant fel Amy.

- Ne-nem…tu-tudnak…se-se-segí-segíteni – dadogtam, miközben megállás nélkül zokogtam.

- Még lehet, hogy nem késő! Mentőt kell hívnunk – bizakodott tovább.

Csak ráztam a fejem, és zokogtam tovább. Amikor Amy is belátta, hogy ennyi volt, ő is keserves zokogásba kezdett, de előtte még volt annyi lélekjelenléte, hogy tárcsázza a kilenc-tizenegyet.

- Könyörögtem nekik – zokogtam.

Most már kétség sem férhet hozzá: összetörtem. Egy emberi roncs lettem. Akik miatt úgy éreztem, hogy nem adhatom fel, és nem vethetem magam egy vonat elé, már nincsenek többet. És kik végeztek velük?! Nyavalyás vérszívók! Két napja találtunk rá a szüleimre az erdőben, és azóta sem tudtam kiverni a fejemből a halálra várt tekintetüket.

Charlie szobájában ültem az egyik egyenruhájában, és zokogtam. Második napja megállás nélkül. Ekkor már igazán úgy éreztem, hogy nincs miért továbbélnem. Nincs senkim. Egyedül maradtam, mint a kisujjam. Én bolond azt hittem, hogy hamarosan talpra állok. Hát hogyne! Miért is lehetnék egyszer az életben veszteség nélkül boldog?!

- Miért? – ordítottam el magam apa szobájában. Ekkor egy kar fonódott körém, és ijedten néztem ,,támadómra”.

- Csss…. Semmi baj – nyugtatott Amy.

Szorosan hozzábújtam, és percekig el sem engedtem. Mielőtt megszólaltam volna, észrevettem, hogy az ágyon ülünk, pedig nekem egyáltalán nem rémlett, hogy leültem volna akárhova is.

- Hogy jutottál be? – szipogtam.

- Charlie… – ahogy kimondta apám nevét, megcsuklott a hangja. –… adott kulcsot még egyszer, hátha szükségem lenne rá.

Nem feleltem, csak meredtem magam elé. Amy is szörnyen nézett ki. Látszott rajta, hogy nem nagyon aludt, viszont annál többet sírt.

- Elena és Aaron? – kérdeztem, és a hangom alig volt hallható.

- Erica vigyáz rájuk, de már anyáékat is iderendeltem – mondta letörten.

Nem volt jobb állapotban, mint én. Mindketten elveszítettük a szerettünket, és ez még közelebb hozott minket egymáshoz.

- Bella, beszélnünk kell valamiről – kezdte egy fél órás közös sírás után. Kérdőn néztem rá, hogy mégis miről lehet szó. – Meg kell szerveznünk a temetést.

Csak addig volt erős, amíg ki nem mondta ezt a mondatot. Ránéztem, bátorítólag megszorítottam a kezét, majd bólintottam.

Miután Amy elment, erőt vettem magamon, és végre letettem a három napos ruháimat, és elmentem megfürödni. Könnyeim megállás nélkül ömlöttek, és folyamatosan emlékek kúsztak be elmémbe. Úgy döntöttem beveszek két szem altatót, mert holnap erősnek kell lennem pár órán keresztül, míg elmegyünk Amyvel elintézni a búcsúztatót. Még így, gyógyszerrel sem tudtam igazán pihenni, de legalább aludtam valamicskét.

Elérkezett augusztus utolsó hete, és az a nap, amikor végső búcsút kell vennem szüleimtől. A gyerekekre Amy szülei fognak vigyázni, így ő fog értem jönni. Hiába próbált segíteni, és velem lenni, iszonyatosan magányosnak, és egyedül érezem magam. Az az érzés, amit akkor éreztem, mikor Edward elment sétagalopp volt, ahhoz képest, amin most megyek keresztül. Innen már nem lehet felállni, és nincs is miért megtennem. Innen már csak egyre lentebb van. Nem vár rád semmi, csak a magány, az emlékek, és a mérhetetlen üresség, amit a szíved helyén érzel.

Pont végeztem az öltözködéssel, amikor meghallottam, ahogy Amy dudált. Az utat csendben tettük meg. Mi voltunk az elsők a temetőben, hogy majd fogadhassuk a részvétnyilvánításokat, illetve még Amy váltani szeretett volna pár szót a pappal. Fél órán belül el is kezdték a ceremóniát. Apámnak dísztemetés járt volna hivatása miatt, de pár ember pénztárcáját meggyőzve sikerült elintéznünk, hogy ugyanolyan legyen a búcsúztatója, mint egy átlagemberé, mert Charlie sem szerette maga körül a túl nagy felhajtást. Sokan eljöttek a városból is, de biztos voltam benne, hogy páran csak szaftos pletykálni valót kerestek. Amikor a pap elkezdett beszélni, Amy megszorította a kezemet, és ekkor felnéztem az előttem elterülő három sírra, aminek következménye, hogy még jobban zokogtam, mint eddig. Viszont ugyanezzel járt az a felfedezésem, hogy haláluk előtti éjjelen erről a jelenetről álmodtam.

Nem igazán figyeltem a papra, sem az engem pásztázó tekintetekre, míg nem olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam.

- Most pedig, mielőtt végső búcsút vennék szeretteinktől, Amy Gilbert szeretne pár szót szólni az elhunytakról – mondta a pap, én pedig meglepetten néztem Amyre.

Sebesen elkezdtem törölni a könnyeimet, hogy lássak is valamit.

- Charlie nemcsak egy kiváló rendőr volt, hanem szerető apa, társ, és egyben remek ember – kezdte, és szavai nagyon mélyen érintettek. El sem tudom képzelni mekkora erőre volt szüksége, hogy ilyen higgadtan tudjon beszélni. – Mindig a jó szándék vezérelte, és ott segített, ahol csak tudott. Városunk nemcsak egy közalkalmazottól vált meg, hanem egy édesanyától is. Renée nagyon jó anya volt, és igaz barátnő. Egy szem lányáért bármit megtett volna, és ebben tökéletes társra talált Phil oldalán. Most nem a rendőrfőnöktől, annak volt feleségétől, és annak új férjétől kell búcsúznunk, hanem egy szülői hármastól, akik képesek voltak túllépni sérelmeiken, hogy gyermeküket boldoggá tegyék. Most mégis mélységes fájdalmat hagynak maguk mögött szeretteikben. Nyugodjatok békében – zárta le beszédét.

Amikor odalépett mellé, szorosan átöleltem. Majd egymás kezét fogva vártuk meg, hogy a pap is befejezze a beszédét. Sorra jöttek oda hozzánk, hogy részvétet nyilvánítsanak, majd odaléptek a sírokhoz, hogy leróják tiszteletüket. Amy volt az utolsó előtti, én pedig az utolsó. Kértem, hogy a kocsiban várjon meg, mert szerettem volna kicsit egyedül maradni a szüleimmel.

- Köszönöm Phil, hogy boldoggá tetted anyát, és saját gyermekedként tekintettél rám – szipogtam, majd megcsókoltam a rózsát, és a sírjára tettem.

- Anya, annyira szeretlek! – kezdtem, és ezzel folytattam is a zokogásomat, amit talán egy percre tudtam eddig csillapítani. – Sajnálom, ha undok voltam veled. Igazán hálás vagyok neked mindenért, amit eddig értem tettél, és ígérem, hogy nem fogok csalódást okozni. Mindig figyelj rám fentről, és meglásd büszkévé foglak tenni. Hiányzol. – Ugyanúgy tettem a rózsával, mint az előbb.

Utoljára hagytam a Charlie-tól való búcsúzást, és sosem gondoltam volna, hogy ez lesz a legnehezebb.

- Apa, annyira sajnálom, hogy alig ismertük egymást – kezdtem bele mondókámba. – Köszönöm, hogy befogadtál, és mindent elkövettél, hogy jól érezzem magam nálad. Örülök, hogy rátaláltál Amyre, és még ha csak egy kis időre is, de újra szerelmes és boldog lehettél. Kimondhatatlanul hiányzol. Mindig a szívben élsz. Szeretlek – búcsúztam tőle.

Még egy pár percig álltam a sírjuk előtt, majd mikor indulni akartam, három alakot véltem felfedezni a távolban. Megdörzsöltem a könnyes szemem, és próbáltam nem feltűnően rájuk fókuszálni. Hosszú csuklyás kabátot viseltek, de a szél lefújta róluk. Hihetetlenül gyorsan rántották vissza, de egy másodperc erejéig láttam az arcukat. Meg mernék rá esküdni, hogy Alice-t, Rose-t, és Emmettet láttam. Megráztam a fejem, de amikor ismét arra néztem már nem állt ott senki. Biztosan csak képzelődtem. Mégis mit kerestek volna itt, és ha ők voltak azok, akkor miért nem jöttek ide? Tuti, hogy nem ők voltak.

Most, hogy le tudtuk a temetést, valahogy felfogtam, hogy végleg elmentek. Amy átjött pár nap, és próbált meggyőzni arról, hogy költözzek oda hozzá.

- Elég neked a saját bajod, meg a kicsikről való gondoskodás. Hidd el, nem hiányzik hozzá még az én nyomorom is – próbáltam meggyőzni a saját igazamról.

- Nem lennél terhemre, és nyugodtabb lennék, ha a közelben tudhatnálak – érvelt Amy is.

- Ne aggódj, nem fogok semmi hülyeséget csinálni, különben kapnék odafent az ősöktől – mondtam, és alig akartam hinni a saját fülemnek. Ez egy vicc lett volna?! Amy kedvesen mosolygott. Tehát tényleg ettől tartott.

Másnap elvittem a kocsimat a szerelőhöz, és fizettem neki még plusz ötven dolcsit, hogy még akkor azzal tudjak hazamenni. Először mozdultam ki a temetés óta, és rendkívül furcsa volt visszamenni az üres házba. Eddig otthon voltam, és megszoktam, de így újult erővel csaphatott le rám a fájdalom, ami eddig lesben állt, és várta a megfelelő pillanatot.

Átmeneti stabil lelkiállapotom akkor mondta fel a csődöt, amikor kiszedtem a szárítógépből a ruhákat. Csak követték egymást Charlie ingjei, és ott a mosókonyha közepén zuhantam össze. Csak képletesen értettem. Féltem attól, hogy most újra elő fog venni a depresszió. Imádom a szüleimet, de nem akarok tönkremenni, és azt sem szeretném, ha Amy puszta jó szándékból vezérelve bedugna a pszicho mókusok közé. Vettem egy mélylevegőt, és folytattam, amit elkezdtem.

- Megígértem, hogy büszkék lesztek rám – motyogtam.

Így igaz, ezt ígértem, és az biztos nem töltené el őket büszkeséggel, ha összeomlanék, inkább csalódnának, mert nem arra tanítottak, hogy ilyen könnyen feladjam. Amikor kihallgattam őket, Phil is mellém állt. Most azt bizonyítsam nekik, hogy egy szerencsétlent neveltek, aki nem bírja elviselni a fájdalmat, és szíve szerint leugrana a hídról? Inkább megmutatom nekik, hogy jól csináltak mindent, és egy erős nőt neveltek belőlem, aki még ha nehezen is, de megküzd a problémáival.

Mosolyognom kellett, ahogy elképzeltem, hogy most majd szétfeszíti őket a büszkeség, és kijelentik, hogy ők megmondták, majd elkezdenek vitatkozni, hogy ki, mit, és mikor mondott.

Este megpróbáltam magamtól elaludni, és kétórányi forgolódás után majdnem sikerült is, ám ekkor bekúszott egy kép a szemem elé. A temetőben álltam, és megpillantottam Alice-t, Rose-t, és Emet. Hirtelen kipattantak a szemeim, és zihálva kapkodtam levegő után. Ezek után biztos, hogy nem fogok tudni elaludni.

Egyre csak azon gondolkoztam, hogy valóban őket láttam, vagy csak a tudatalattim vetítette ki. Úgy éreztem, hogy utána kell járnom a dolognak. Kezdett körvonalazódni a fejemben egy terv, de még nem akartam dönteni, mert ha tényleg azt láttam, mint amire gondolok, hogy láttam, akkor, ha barátnőm kiszagol valamit az ötletemből, akkor idő előtt lelépnek.

Elterveztem, hogy kocsikázni fogok, de előtte még bementem apa szobájába. Egy órán keresztül fetrengtem az ágyán, és természetesen sírtam, majd összeszedtem magam, mert bőgve nem vezethetek, és most minden erőmre szükségem lesz, ha nem akarok felcsavarodni egy fára. Eldöntöttem, hogy bemegyek Port Angelesbe, hogy vegyek egy pár ruhát.

- Ígérem, sietek, és vigyázok magamra! – szóltam be apa szobájába.

Ha valaki látta, vagy hallotta volna, biztos, hogy bezárat valahová, de még nem tudtam teljesen elengedni őket.

Felkaptam a kocsikulcsomat, és elindultam a semmibe. Pont a bizonyos erdei út előtt döntöttem el, hogy a Cullen-házhoz fogok menni, és tapostam a gázt, ahogy csak tudtam. És áldottam az eszemet, hogy megnyugodtam, mert ilyen tempóban, még száraz szemmel is nehéz volt nem neki hajtani egy fának, viszont muszáj volt odalépnem, ha azt akarom, hogy találjak valamit, ha tényleg őket láttam a temetőben.

Házuk előtt elfogott a hiányérzet. Kipattantam a kocsiból, és míg odaértem a bejárati ajtóhoz, előhalásztam a kulcsot, amit barátnőm hagyott nekem.

Viszont nem volt rá szükségem, mert nem volt bezárva, pedig én nem hagytam nyitva legutóbb. Amikor beléptem a házba, olyat láttam, amire számítottam is, meg nem is.

- Alice?! – adtam hangot meglepettségemnek.