19. Fejezet: Minden rendben

19. Fejezet: Minden rendben

(Bella szemszöge)          

Már nagyon izgatott voltam a holnapi, első munkanapom miatt. Azért nem kis dolog a polgármester titkárnőjének lenni. Kicsit kétkedve fogadtam a felvételt, mivel eddig nincs tapasztalatom, de elárulta, hogy leginkább a határozottságom és az őszinteségem nyerte meg, bár azt sem tartotta utolsó szempontnak, hogy elmondása szerint dekoratív vagyok. Ha nem nő lenne a polgármester, akkor biztos perverzitást feltételeznék a háttérben.

Egyébként nem a pénz miatt akartam elmenni dolgozni, hanem, hogy ne üljek otthon állandóan. A hivatal nyolckor nyit, így én szeretnék odaérni fél nyolcra, hogy jó benyomást keltesek Susanban. Fél nyolc előtt három perccel gurultam be a parkolóba. Kiszálltam, és megigazgattam a ruhámat. Alice vett nekem néhány komolyabb és elegánsabb ruhát, hogy ne farmerban járjak dolgozni.

- Jó reggelt! – üdvözöltem a lányt, aki velem szemben fog ülni.

- Szia! – köszöntött ő is. – Gondolom, te vagy Natalie. – Hevesen bólogattam, hogy alátámasszam a szavait. – Én Stacy vagyok.

Nagyon kedves lánynak tűnt. De mint tudjuk nem minden a látszat. Ott van az alaszkai eset. Kate és Irina volt a legszimpatikusabb, Tanyát undoknak tartottam, és végül kiderült, hogy ő a legnormálisabb. Ebből tanulva nem ítélkezem elhamarkodottan.

- Gyere, megmutatom, mi hol van! – pattant ki az asztal mögül, majd belém karolt, és elkezdett maga után vonszolni.

- Mennyien dolgoznak itt? – kérdeztem, amikor megmutatta az egész épületet.

- A nagy főnöknek csak te meg én, és ezen kívül van minden irodának saját titkárnője – felelte készségesen.

- Akkor egész sokan – szűrtem le a lényeget.

- Ja, de a legjobb arcok Susannak dolgoznak – mondta mosolyogva.

Vidáman visszamosolyogtam rá, majd leültem az asztalomhoz. Nem nagyon tudtam, mit kellene csinálnom, mivel még nem kaptam semmilyen feladatot.

- Reggeliztél már? – kérdezte Stacy.

- Délig nem nagyon tudok semmit sem leerőltetni a torkomon – feleltem kelletlenül.

- Mennyi idős is vagy? – érdeklődte.

- Tizennyolc múltam.

- Nem úgy! Hány hetes terhes vagy?

- Tizenkettő – válaszoltam boldogan, és akaratlanul is a hasamra siklott a kezem.

- Egyébként én is csak két hete lettem nagykorú – jegyezte meg mellékesen.

- Többnek néztelek – mosolyogtam rá kedvesen, majd elkezdtem a szokásos értetlenkedést: - Hogyhogy ilyen fiatalokat alkalmaz?

- Mert bennünk látja a jövőt, és úgy véli, még ha el is megyünk majd szülni, de jó munkaerők vagyunk, akkor nagyon sokáig dolgozhatunk itt – magyarázta kedvesen.

Úgy vettem észre, hogy Stacy nagyon szeret beszélni. Pont, mint Alice.

- Jó reggelt, lányok! – köszöntött minket Susan.

- Jó reggelt! – viszonoztuk egyszerre köszönését.

- Bejönnétek egy kicsit az irodámba? – kérdezte kedvesen.

Nem feleltünk, csak felálltunk, és követtük. Míg levette a kabátját, addig mi kényelembe helyeztük magunkat.

- Szeretném megbeszélni veletek a munkabeosztást – kezdte. – Stacy, te továbbra is a lakókat fogadod, és jegyzed elő őket. Natalie, a te feladatod bizonyos események megszervezése, és ehhez hasonlók. Van kérdés?

- Nekem lenne – mondtam bizonytalanul. – Miért rám bízod a felelősségteljesebb munkát?

- Azért, mert ezt majd a szülési szabadság alatt, vagy ha a kicsi beteg lesz, akkor is el tudod végezni otthonról – válaszolt mosolyogva.

- Mára hányan vannak előjegyezve? – kérdezte kolleganőmet.

- Öten, de mind nagykutyák – válaszolt a kérdezett.

- Nat, foglalnál nekem két személyre asztalt a Bella Costa étteremben? – kérdezte, és ezzel meg is kaptam az első feladatomat.

- Mikorra?

- Fél egyre, és ha lehet, akkor dohányzó részre – mondta, majd elnézésüket kértem, és kimentem, hogy telefonáljak.

Miután elintéztem az asztalfoglalást, már nem volt semmi dolgom. Lehet, hogy nem nekem találták ki ezt a munkát. Most mit fogok itt csinálni délután négyig?! Ahogy erre gondoltam, meg is szólalt a telefon. Susan volt, és kérte, hogy menjek be hozzá.

- Van egy nagyon befolyásos ismerősöm, aki árvaházakat tart fent különböző városokban – kezdte, és közben folyamatosan mosolygott. Nagyon jó főnök. – Arra gondoltam, hogy a városunknak is jól jönne egy gyermekotthon, így össze kellene hozni egy jótékonysági bált.

- Tehát, egyből a mélyvízbe. – Nem kérdeztem, hanem megállapítottam.

- Pontosan – felelte mosolyogva. – Négy hetet kapsz rá.

- Kérhetnék egy papírt és egy tollat? – kérdeztem, és azonnal meg is kaptam.

- Kellene egy olyan hely, ahol van kaja, és hatalmas a tánctér – kezdte a sorolást, én pedig szorgosan jegyzeteltem. – Zenekar és DJ, plakátok, meghívók, fényképész, esetleg tombolahúzás.

- Mennyi pénzből, és kiket hívjunk meg rá? – érdeklődtem.

- A pénz nem számít, csak színvonalas legyen, a meghívandók listáját a címekkel együtt elküldöm mailben – mondta, és még gondolkodott, hogy van-e még valami.

Leültem az asztalomhoz, és belőttem a gépemet. Stacy nem tudott kíváncsiskodni, mert pont egy középkorú nővel értetlenkedett. Első neki futásra találtam három ígéretesnek tűnő éttermet. Ki is írtam a telefonszámukat, hogy felhívjam őket egy személyes találkozóra, de amikor elkezdtem bepötyögni a számot Stacy megnyomta a megszakító gombot.

- Azt hittem, már sosem megy el! – sóhajtozott, majd felöltötte a jól megszokott vigyorát. – Mi az első feladat?

- Jótékonysági bál négy hét alatt – feleltem vidáman, bár kissé aggódtam, hogyan fog sikerülni.

- Akkor kösd fel a gatyádat! – mondta vigyorogva. – Meghívhatlak majd ebédelni?

- Ahogy gondolod, de akkor holnap visszahívlak – ajánlottam neki a kompromisszumomat.

- Megdumáltuk – felelte, majd visszaült az asztalához.

Felhívtam mind a három étterem tulaját, és ebédidő utánra megbeszéltem egy-egy órás találkozót. Szóltam Susannak, hogy délután nem leszek bent, de közölte, hogy csak akkor kell szólnom, ha magánügyben kell intézkednem. Eddig nagyon kedvesnek tűnt. Majd látjuk, ha ki mutatja a foga fehérét. Olyan tíz óra körül Stacy ismét megtalált.

- Tartod a frontot egy fél órán keresztül, míg Nathannel találkozom? – kérdezte, és úgy nézett rám, mint Alice, vagy Em, amikor nagyon akarnak valamit.

- Csak akkor, ha utána beszámolót is tartasz!

- Egy angyal vagy! – hajolt oda hozzám, és nyomott egy puszit az arcomra. – Sietek!

Aztán már ott sem volt. Azt hiszem, szereztem egy barátnőt. Míg vissza nem ért, megkaptam a vendéglistát is. Kétszázharminc főről. Örültem neki, hogy még most megérkezett, mert így legalább ez alapján tudok helyet keresni. Kinyomtattam a listát, és egy dossziéban a fiókomba tettem, hogy ne kelljen keresnem, amikor a meghívókat postázom. Kolléganőm fél órán belül vissza is ért, de nem tudott élménybeszámolót tartani, mert Susan behívatta magához. Ebédidőig a neten kiválasztottam a tökéletes meghívót, és megfogalmaztam a szövegét is, bár még a helyszín hiányzott.

Ebédnél mindent megtudtam Stacy álmai pasijáról, aki a hivatallal szembeni zöldségesnél dolgozik. Ebéd után nem mentem vissza a hivatalba, hanem elindultam az első megbeszélt találkozómra. Szép volt a hely, és nagy volt a befogadóképessége is. Talán túl nagy is. Az sem jó, ha túl üres a hely. Megköszöntem a lehetőséget, és ígértem, hogy fel fogom hívni, miután döntöttem. Sajnos egyik sem nyerte el a tetszésemet, és nem felelt volna meg az elvárásoknak. Csalódottan mentem vissza az irodába, viszont útközben megláttam egy igen ígéretesnek tűnő éttermet. Gondoltam, benézek, hátha… Milyen jól tettem! Háromszázötven férőhelyes volt, ami pont ideálisnak tűnt az elképzeléseimnek. Megegyeztünk az árban is, amiből alkudtam is, arra hivatkozva, hogy tőlük rendeljük az ételeket is, mivel száz fő után kedvezményeket adnak. Búcsúzóul azt mondta a tulaj, hogy egy igazi üzletasszony vagyok.

Elégedetten mentem vissza az irodába, és gyorsan el is küldtem a meghívórendelést, amik egy héten belül lesznek készen.

Este büszkén terültem el egy kád forró vízben. Vettem egy headsetet, amit barátnőm is látott, így fürdés előtt felhívott, és utasított, hogy így szálljak be a vízbe, mert legalább tudunk beszélgetni.

Egész héten a bált szerveztem, és szerencsére egész jól haladtam. Már megegyeztem egy zenekarral, és egy DJ-vel is, és találtam egy esküvő szervezőt, aki vállalta a terem díszítését. Egyik délután megbeszéltem Susannal, hogy találkozunk az étteremben, hogy a menüsort is összeállítsuk, de nem tudott eljönni, így rám bízta. Egy terhes nőre ilyet bízni?! Ő tudja.

Hétvégére elhívtam Amyt, de nem élt a lehetőséggel, mivel vasárnap lett volna, mire levezet, így abban maradtunk, hogy majd karácsonykor. Hétvégén így sem unatkoztam, mert pénteken betoppantak a Cullenek.

- Megyünk vásárolni! – jelentette ki Alice ellentmondást nem tűrően.

- Hova? – kérdeztem izgatottan.

Bár még nem látszott rajtam, hogy babát várok, azért szerettem volna venni pár új ruhát.

- A munkahelyemre.

Gyorsan összeszedtem magam, és elindultunk a lányokkal vásárolni, míg a fiúk nálam néztek meccset. Egész soká értünk haza, így első utam a konyhába vezetett.

- Jövő héten be kellene jönnöd a következő vizsgálatra – mondta Carlisle, amikor végeztem a vacsorámmal.

- Ha lehet, akkor délutánra írj be – kértem, és bólintott, hogy ez így neki is megfelel.

- Bellának új kocsi kell a következő vizsgálatra – jelentette be Alice.

- Szeretem ezt a kocsit – mondtam határozottan.

- Tudom, de ha ezzel mész, akkor Edward felismeri, mint a látomásomban – közölte mosolyogva.

- Rose, eljössz velem holnap kocsit venni? – fordultam a másik barátnőmhöz.

- Persze! – lelkesedett fel a család autó imádója.

A család csak késő este ment el, így amint befeküdtem a hatalmas ágyamba, azonnal el is aludtam. Rose tízre jött értem, így kilencre húztam fel az ébresztőmet.

Két órán keresztül válogattunk, amíg rá nem akadtunk egy sárga Peugeot 107-re. Kis csinosnak, nőiesnek találtam, és Rose azt mondta, számomra tökéletes, és biztonságosan furikázhatok vele majd nagy hassal is, meg gyerekkel is. A Volvómat meghirdetem eladásra, és a pénzt majd felajánlom a jótékonysági bálon.

A bál előtti hét…

Pont Carlisle-tól, a tizenöt hetes vizsgálatról tartottam hazafele, amikor megszólalt a mobilom. Betettem a fülhallgatót, majd felvettem.

- Mi a terved estére? – kérdezte köszönés gyanánt Stacy.

- Pihenés? – tettem fel a költői kérdést.

- Átmehetek?

- Persze, tíz perc és otthon vagyok – nyugtattam, mert hallottam a hangján, hogy valami baj van.

- Egy óra múlva ott vagyok – mondta, majd megszakította a vonalat.

Remélem, az a Nathan gyerek nem kosarazta ki szegénykémet. Igen, három hete dolgozom ott, és nagyon jó barátnők lettünk, és jól kijön Alice-szel, és Rose-zal is.

Nem siette el az érkezést, az egy órából kettő lett.

- Megcsal a szemét! – mondta, amikor kinyitottam az ajtót.

Meg sem várta, míg beinvitálom, már a kanapén ült. Szerencsére elég otthonosan mozgott már nálam. A papírokat elpakoltam az asztalról, majd letelepedtem mellé.

- Mi történt? – kérdeztem kedvesen.

- Egy barátnőm látta őt egy másik lánnyal egy ékszer üzletben – mondta szomorúan, és nekem leesett a szitu. 

- Hidd el, nem csal meg! – nyugtattam jókedvűen.

- Szerinted, csak véletlenül voltak együtt egy ékszerboltban? – kérdezte kissé gúnyosan.

- Ezt nem lenne szabad tudnod, de muszáj elmondanom, hogy megnyugodj – mondtam letörten, mert így elrontom a meglepetést.

- Tudod ki az, és eddig nem mondtad el nekem? – csattant fel.

- Nem, és igen – feleltem kétértelműen.

- Bökd már ki! – kérlelt Stacy.

- Én voltam vele, mert meg akar lepni a szülinapodra, és megkért, hogy segítsek választani neked valami szépet, ami biztosan tetszene – árultam el szegény srácot.

- Ez komoly? – hüledezett. – Hát, tényleg szeret!

- Igen szeret, de engem ki fog nyírni, ha megtudja, hogy elmondtam – mondtam letörten.

- Nőket, főleg várandósokat nem bánt – kuncogta jóízűen.

- Mázli! – sóhajtottam fel színpadiasan. – Kérsz valamit?

- Egy kávét szívesen elfogadok.

Amikor visszaértem a kávéfőzésből, a munkahelyi papírjaimat nézegette.

- Jó kis buli lesz – jegyezte meg. – Megvan már, hogy mit veszel fel?

- Gőzöm sincs – feleltem őszintén. – Majd Alice kitalál valamit Rose-zal.

- Mázlista – mondta, miközben szürcsölt a kávéjából.

- Neked is szívesen segítenek – ajánlottam fel barátnőimet, mert tudom, hogy imádnak másokat öltöztetni és sminkelni.

Stacy még maradt nálam egy pár órát, majd hazament, hogy pihenhessek. Ez természetesen nem jött össze, mivel még voltak teendőim a bállal kapcsolatban. Idetartozik az is, hogy még postára kell adnom ötven meghívót. Pont az utolsót címeztem, amikor azt hittem, hogy rosszul leszek. Dr. Carlisle Cullen – állt a címzésen. Ezzel még nem is lett volna gondom, de a családja is hivatalos az eseményre.

- Nem hiszem el! – sóhajtottam, és ez egyben volt talán beletörődés is. Nem tudtam elkerülni, hogy ott legyek, mert Susan ragaszkodott hozzá, és semmilyen kifogást nem fogad el.

Összeszedtem a meghívókat, és bedobtam az utca végén található postaládába, hogy holnap kézhez is kapják. Este felhívtam Alice-t, hogy másnap ebédeljünk együtt, mert beszélnünk kell.  

Reggel nagyon rosszkedvűen ébredtem, és még az sem javított a hangulatomon, hogy már nem voltam rosszul.

- Baj van? – kérdezte Stacy, amikor leültem az asztalomhoz.

- Hatalmas – közöltem szomorúan.

- Mi történt? – kíváncsiskodott, de tudtam, hogy őszintén érdekli.

- A bál.

- Valami nem lesz meg időben? – kérdezte aggódva.

- Minden rendben lesz, csak lesz ott valaki, akivel nem akarok találkozni – mondtam letörten.

- Ki? – érdeklődte kedvesen.

- A gyerek apja.

- O-Ó! – Csak ennyit tudott hozzáfűzni.

- Az bizony! – nyugtáztam, mert ennél többet én sem tudtam mondani.

- Ne küld el neki a meghívót – osztotta meg velem zseniálisnak vélt ötletét.

- Nem is ő a meghívott, hanem az apja, akinek ott kell lennie – magyaráztam.

- Ki a srác apja, aki nem maradhat le a partiról? – kérdezte kíváncsian.

- Cullen doktor.

- Kiii? – hüledezett.

Csak bólintottam, majd a fejemet a kezembe temettem. Miért kell mindennek elromlania? Igazságtalanság, hogy valami mindig keresztezi a terveimet.

Délelőtt még elvégeztem néhány fontosabb ügyet a bállal kapcsolatban, majd délben elmentem az Alice-szel megbeszélt találkozóra.

- Meg kaptátok a meghívót? – kérdeztem, miután leadtam a rendelésem.

- Esme felhívott minket, hogy elmesélje – felelte.

- Alice, én nem akarok Edwarddal találkozni – közöltem vele a problémámat.

- Nem is fogsz – mondta vidáman, de ezt nem igazán értettem, mire érti, ezért megmagyarázta: - Edward előtte két nappal elutazik Alaszkába egy hétre.

- Oh – sóhajtottam igen meggyőzően.

- Csak azt nem értem, miért. Nem is olyan régen voltunk mindannyian – gondolkodott hangosan.

Oh, ha tudnád! Akkor végre megértenéd, miért akarom a gyerekemet távol tartani tőle – jegyeztem meg magamban.

- Rátok bízhatom a ruhámat? – váltottam hirtelen témát.

- Persze, már láttam is, hogy mi lesz rajtad, és nekem elhiheted, hogy gyönyörű leszel, mint mindig! – közölte mosolyogva.

Nagyon elbeszéltük az időt, így kicsit gyorsabban kellett hajtanom, hogy pontosan érjek vissza az irodába. Most jobban éreztem magam a tudattól, hogy Edward nem lesz ott, viszont bántott az oka. Lassan négy hónapja, hogy elhagyott, mégis mélyen érint bármi, ami vele kapcsolatos.

- Látom, jobb kedved lett – üdvözölt Stacy.

Felelni nem tudtam, mert megszólalt a telefonom. Az étterem tulajdonosa volt, hogy nem tudják kiadni az éttermet, mert tévedés történt, és már volt rendezvényük arra a napra. Nem gondolkodtam, hanem idegesen összecuccoltam, és elindultam, hogy ezt személyesen is megbeszéljem a tulajjal.

- Nem fogok egy héttel korábban új helyet keresni – jelentettem ki határozottan.

- Sajnálom, de már le voltunk foglalva, csak valaki elnézte az időpontot – mondta kimérten.

- Mondja le! – förmedtem rá.

- Nem tehetem – felelte kissé feszengve.

- Tudja mit?! – kezdtem, de nem vártam feleletet, hanem tettem neki egy ajánlatot. – Ha lemondja, akkor kifizetjük az ígért összeget, és még a másik rendezvény által fizetett pénzt is megkapják.

Szükségem volt arra az étteremre, és ezért bármit megtettem volna. A tulaj alaposan átgondolta az ajánlatomat, és rájött, hogy így jobban jár, mivel egy rendezvény bérleti díja helyett kap kettőt. Nekünk ez ráfizetés volt, de megérte. Legalábbis szerintem, de ez majd csak a bált követő visszajelzésekből fog kiderülni. Ott helyben át is írtuk a szerződést, így nyugodtan tudtam visszamenni, dolgozni.

- A zenekar menedzsere hívott – közölte Stacy, amikor megérkeztem.

- Mit akart? – kérdeztem, miután levetettem a dzsekimet.

- Lebetegedett az énekes és a hegedűs – válaszolta kelletlenül, és látszott rajta, hogy aggódott a reakcióm miatt.

- Minden összeesküdött ellenem? – tettem fel a költői kérdést, majd azonnal tárcsáztam a menedzsert.

Nehezen, de sikerült meggyőznöm, hogy kerítsen valahonnan két megfelelő embert. Délután fáradtan kapcsoltam ki a számítógépet.

- Hosszú nap volt? – kérdezte Stacy, miközben elindultunk haza.

Csak a szemeimet forgattam, majd intettem neki, és elindultam az autóm felé. Már csak egy hét, és végre kiderül, milyen munkát végeztem.

A bál napja…

Reggel a szokásosnál is korábban keltem, hogy a bál kezdetéig az étteremben lehessek. Nem vittem túlzásba a készülődést, felvettem egy melegítő együttest, és egy mellényt, a hajamat pedig kontyba fogtam. Hétre értem az étterembe, ahol már meg is kezdődtek a munkálatok. Az asztalokat az esküvő szervező tervei alapján pakolják, én pedig az ültetésrend segítségével, kihelyeztem a megterített asztalokra a kártyákat.

A virágok a díszlethez tíz helyett tizenegyre érkeztek, ami egy órányi csúszást jelentett. Az asztaldíszek elhelyezésében én is segítettem, ezzel behoztunk egy fél órát. A másik felet pedig a terem díszítésében tudtuk behozni, úgy, hogy a pincérnők is beálltak segítőnek. A bál este nyolckor kezdődik, így délben hazaindultam. A terem teljes készenlétben volt, már csak nekem kell időben odaérnem. Susannal úgy beszéltük meg, hogy az iroda dolgozói két órával korábban érkeznek a helyszínre, hogy legyen, aki fogadja a vendégeket.

Alice egy órára ígérte, hogy érkezik, hogy időben kész lehessek. Hazamentem, lefürödtem, megmostam és megszárítottam a hajamat. Egykor megérkezett Alice és Rose, valamint a ruhám, ami sötét zsákban volt, hogy még véletlenül se láthassam.

- Vegyél fel egy fekete bugyit, utána a ruhát! – adta ki a parancsot Alice.

- Meg egy fekete melltartót? – kérdeztem mosolyogva, mert azt kifelejtette a felsorolásból.

- Melltartóra nincs szükséged – jelentette ki határozottan. Miért érzem úgy, hogy ez nem sok jót jelent? – Irány öltözni!

Bevonultam a szobámba, és kerestem egy fekete bugyit, amit felvettem, majd félve lehúztam a cipzárt a ruhászsákról. Amikor megláttam a nekem szánt ruhát, elakadt a lélegzetem. Nem azért, mert olyan gyönyörű volt, hanem mert olyan kicsi.

- Én ezt nem veszem fel! – kiáltottam, és a két barátnőm azonnal mellettem termett.

- Mi baj van vele? – kérdezte Alice ártatlanul.

- Az, hogy megmutat mindent – böktem a ruhának nevezett zsebkendőnyi anyagra.

- Hidd el, gyönyörű leszel! – győzködött.

- Nem fogom magam ebben mutogatni – jelentettem ki határozottan, majd hozzátettem: - És terhesen nem is fogom szűk miniruciban mutogatni a hasam.

- Alig látszik még, és ebben a ruhában senki sem fogja rajtad látni, hogy négy hónapos terhes vagy – győzködött.

- Nem – makacskodtam.

- Mivel nincs más estélyid, muszáj leszel ezt felvenni – közölte.

- Egy bikini is többet takar, mint ez!

- Ha nem kezdesz el öltözködni, elkésel, és a főnököd haragudni fog – fenyegetett meg.

Nem akartam Susant magamra haragítani, így szomorúan, de bólintottam. A lányok kimentek, én pedig elővettem a ruhát.

- Segítség! – kiáltottam, mert nem tudtam, hogyan is kellene felvenni.

Alice azonnal mellettem termett, és segített rám adni. Nagyon pici volt. Egy fekete koktélruha volt, ami épphogy a fenekem alá ért. A hátamon nyolc pánt keresztezte egymást, úgy, hogy csak a pántok takartak valamicskét, a dekoltázsa pedig mindent felülmúlt. Nem mertem tükörbe nézni, nem akartam látni, hogy kint van mindenem.

Rose megcsinálta a hajam, Alice pedig kisminkelt. Mindketten azt hallgatták, míg készültem, hogy úgy fogok kinézni, mint egy szajha. Ötre lettem kész, és ragaszkodtak hozzá, hogy nézzem meg a végeredményt.

Felvettem egy tűsarkút, hogy egészében lássam magam. Olyannak, amilyennek mindenki fog. A ruha olyan volt, amilyen, de a hajam, amit Rose laza kontyba fogott, és a füstös sminkem nagyon tetszett.

- Gyönyörű vagy – mondták egyszerre mosolyogva.

- Túl kicsi és kihívó ez a ruha – állapítottam meg a tükör előtt.

- Megnéztem, hogy ki mit fog hozzá szólni, de mindenki el lesz tőle ájulva – mondta Alice vidáman.

- Mi az, már nemcsak a jövőbe látsz, hanem a jövőbeli gondolatokat is hallod? – kérdeztem cinikusan.

- Majd te is megtapasztalod. – Ügyet sem vetett a mérgelődésemre.

Mindketten elégedettek voltak a munkájukkal. Ha nem lenne ennyire nyitott és rövid a ruha, akkor még tetszenék is magamnak.

- Ti mikorra érkeztek? – fordultam feléjük.

- Fél kilencre – felelte Rose.

- Mi most megyünk – ölelt át Alice. – Ott találkozunk.

Felvettem a kabátomat, és magamhoz vettem a táskámat, és nehezen, de beszálltam a kocsiba. Mindenem kint volt. Egyszerűen nem éreztem jól magam abban a ruhában, de tényleg nem volt választási lehetőségem. Vagy ez, vagy repülök a munkahelyemről.

- Azta! – kiáltotta Stacy, amikor megérkeztem.

Természetesen erre mindenki odakapta a fejét. A férfiak elégedetten bólogattak, és meglepetésemre a nők is elismerően mértek végig. Talán igaza lesz Alice-nek, és csak én látom magamat lotyósnak.

- Nagyon csinos vagy! Egyszerűen gyönyörű – mért végig Stacy, majd Susan.

- Hol hagytad a gyereked? – kérdezte viccelődve a főnökasszony.

Tényleg nem látszott a ruhában, hogy kicsit kezd gömbölyödni a hasam. Még a végén hálás is leszek barátnőmnek ezért a ruháért?

A bál szerencsére nagyon jól sikerült annak ellenére, hogy egész este Emmett beszólásait kellett hárítanom. Meglepetésemre két-három fiatal férfi udvarolni is próbált, de azokat Alice valamiért elhajtotta. Magamat természetesen a Cullen-asztalhoz ültettem, mert nem volt kedvem a nagykutyákkal bájcsevegnem. Mindenki mindennel elégedett volt, és Susan a köszöntőbeszédében külön köszönetet mondott a remek szervezésért.

Büszke voltam magamra, mert ezt az egészet egyedül én, minden segítség és tapasztalat nélkül hoztam össze alig négy hét alatt.

- Igazi Cullen – jegyezte meg Jazz, amikor ezt nekik is megemlítettem.

A bálon rengeteget táncoltam. Főleg Carlisle-jal, Emmettel, és Stacy barátjával. Igazán jól éreztem magamat, és egy óra elteltével már a ruha sem feszélyezett.

Ha valaki most megkérdezné, hogy hogy vagyok, csak ennyit felelnék: Minden rendben!

Bella ruhája:  http://barbieboutique.boltaneten.hu/image/termekn37-gyonyoru_koktelruha_fekete.jpg