10. Fejezet: Őrangyal

10. Fejezet: Őrangyal

(Bella szemszöge)

Már két hét is eltelt azóta, hogy először voltam úgy Edwarddal. Nagyon izgultam előtte, mert szerettem volna mindent jól csinálni. Most viszont tényleg beigazolódott, hogy a vámpíroknak nem lehet gyerekük, mivel időben megjött. Szerencsére pont otthon voltam, mikor elérkezett az első nap. Edwardot csak délutánra vártam, így még előtte le tudtam zuhanyozni. Tudom édeskevés, de az ablakot is kinyitottam a szobámban, hogy ne érezze majd annyira intenzíven a vér szagát. Nyitott ablak mellett eléggé hideg volt, így felvettem egy mellényt.

- Bella! – hallottam Edward aggodalmas hangját a bejárat felől, de mire felálltam már be is rontott a szobámba. – Mi történt? Megsérültél?

Először értetlenül néztem rá, de egy röpke másodperc alatt megértettem, mire gondolt.

- Nincs semmi bajom – hitetlenkedve nézett rám, ezért hozzátettem: - Női napok.

Láttam, ahogy megkönnyebbült, majd odalépett hozzám, és megcsókolt.

- Bella, te fázol – állapította meg. – Miért van nyitva az ablak?

- Azt hittem, így nem fogod olyan intenzíven érezni a vér szagát, mint egy zárt helyiségben – adtam meg neki a választ.

- Kedves vagy, hogy odafigyelsz az ilyenekre, de nem akarom, hogy megfázz – mondta, majd az ablakhoz lépett, és becsukta.

Lementünk a konyhába, hogy bekapjak pár falatot, mert nem ebédeltem. Az utóbbi időben nem szoktam Charlie-val étkezni, mert így Edward ölében ülve fogyaszthatom el az éppen aktuális menüt. Ez most sem volt máshogy, bár kivételesen ellenkeztem ez ellen, viszont az én kiskutya-nézésemen még van mit csiszolni, így nem jártam sikerrel. Ebéd után átmentünk a nappaliba, és megnéztünk egy állatokról szóló dokumentumfilmet. Vicces volt, mert a különböző állatokat igyekeztünk egymáshoz hasonlítani. Így lett belőlem bébi panda, Edwardból pedig kölyök párduc.

- Bella, valamiről beszélnünk kell – jelentette be komoly hangon.

Megijedtem, hogy mi lehet ilyen sürgetően fontos, és halaszthatatlan megbeszélni való.

- Miről? – kérdeztem félősen.

- A hét közepén Em kivételével az egész család elutazik három-négy napra a Kecskeszikla-vadrezervátumba vadászni – mondta, és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Rosszabbra számítottam.

- Gondolom ezt azért mondtad el, hogy tudjam, Emmett lesz a pesztrám – csúfolódtam, és ő csak bólintott.

- Szerdán már kora reggel indulunk, így kedden fogok elbúcsúzni – közölte letörten.

- Ugyan, Edward! Nem a világ végére mész, és nem örökre – nyugtattam, de nem láttam eredményét. Ekkor úgy döntöttem taktikát válltok. – És különben is, addigra már véget érnek a nehéz napjaim.

Tudta, hogy mire gondolok, és végre vidáman elmosolyodott. Közelebb húzódott, hogy megcsókoljon, de elhúzódtam tőle, hogy megölelhessem.

- Egyébként Em miért nem megy? – kérdeztem kissé fáziskéséssel.

- Mint már mondtad, ő fog rád vigyázni, illetve ott nincs TV, és akkor lemaradt volna az állítása szerinti évszázad meccséről – adott választ az értetlenkedésemre.

Szerettem volna minden percet kiélvezni keddig, amit vele tölthetek. Viszont kivételesen az idő ellenem dolgozott. Most nem csigalassúsággal teltek a napok, hanem szabályszerűen maratont futottak. Kedd délután én mentem át hozzájuk, hogy segítsek neki elpakolni. Jó vicc nem? Egy ember segít egy vámpírnak. Ez mekkora! Charlie megengedte, hogy itt aludjak, bár nem mintha eddig bármikor is ellenezte volna, hiszen hamarosan nagykorú leszek.

Szerda reggel az ébresztőmre keltem, és csalódottan jutott el a tudatomig, hogy Edward már nincs mellettem. Így olyan üresnek tűnt az ágy. Hamar elkészültem, és lementem a nappaliba, de Em nem volt sehol. Kezdtem kétségbeesni; egyedül a hatalmas Cullen házban. Így annyira félelmetesnek tűnt.

- Jó reggelt! – üdvözölt Em, és kivételesen eléggé letört volt.

Nem tudtam mi baja, így rákérdeztem.

- Em, mi a gond? Történt valami? – aggodalmaskodtam.

- Hiányzik Rose – mondta letörten. Sokszor tényleg olyan, mint egy kisgyerek, aki most hiányolja a dajka nénit. Odaléptem hozzá, és megöleltem.

- Meglásd, hamarosan itthon lesznek – magamra öltöttem a tőle tanult fogkrémreklám-vigyort, majd hozzátettem: - Gyere, induljunk, még a végén elkésünk!

Külön kocsival mentünk, hogy suli után haza tudjak menni. Az órák közti szünetekben most nem hatan lógtunk együtt, hanem csak ketten. Próbáltam poénkodni Emmettel, de nem volt rá vevő.

- Téged bíztak rám, és még te vigasztalsz engem – nyavalygott.

- A tesók már csak ilyenek – mondtam, majd megveregettem a vállát.

Felém fordult, majd rám vigyorgott. Délután, miután végeztem a házimmal, és az otthoni teendőimmel, átmentem a Cullen házba, hogy felporszívózzak, mert ez Emnek nagy valószínűséggel eszébe sem fog jutni. Szerettem volna, ha Esme majd nem arra jönne haza pár nap múlva, hogy a házban áll a por. Emmett megszánta lassú emberi tempómat, így a portörlést bevállalta. Mielőtt elindultam volna, még bementem egy pár órára Edward szobájába, és betettem a kedvenc lemezét. Olyan volt, mintha ott lett volna velem.

Hazafelé tartottam, amikor megszólalt a telefonom. Félre húzódtam az úton, mert nem akartam balesetezni, vagy bírságot bezsebelni. Megnéztem a kijelzőt, amit meglepetten, és kissé csalódva szemléltem. Nem Edward volt, hanem:

- Szia, Jess! – üdvözöltem Jessicát, és elképzelésem sem volt, hogy mit akarhat, mivel nem nagyon kedvel.

Edward, és Jazz szerint egyenesen utál, amiért Eddel vagyok.

- Helló, Bella! Nem zavarok? – kérdezte feltűnően kedvesen. Akar valamit! Erre mérget mernék venni.

- Mond csak nyugodtan! – feleltem, és kíváncsian vártam, mit akarhat tőlem.

- Hamarosan szülinapja lesz Angelának, és tudtommal jóban vagytok – nem folytatta. Gondoltam megerősítésre vár.

- Ez így van.

- Szerveznénk neki egy bulit, és ma lenne a megbeszélés. Lenne kedved eljönni? – tudakolta.

- Persze! Mikor, és hol találkozunk? – kérdeztem izgatottan. Angela nagyon kedves, és megértő volt velem, így nem is volt kérdés, hogy benne leszek-e a meglepetés parti szervezésében.

- Nyolckor, a régi biliárd terem előtt.

- Oké, ott leszek – zártam le a beszélgetést, majd letettem.

Hat óra volt, amikor hazaértem, így gyorsan szaladtam fel a fürdőmbe, hogy fél nyolcra indulásra kész legyek. Hétre végeztem a készülődéssel, így lementem Charlie-hoz, aki észrevette, hogy indulok valahová.

- Hova-hova? – érdeklődte vigyorogva.

- Jessicával találkozom, mert bulit szervezünk Angelának a szülinapjára – feleltem őszintén.

- Ez igazán kedves tőletek – jegyezte meg.

Ránéztem az órára, és jobbnak láttam indulni, mert Charlie mondta, hogy baleset volt a főúton, így lassabban halad a forgalom. Nyolc óra előtt három perccel értem oda, de még csak Jessica és Mike kocsiját láttam a parkolóban. Kiszálltam az autómból, de nem láttam sehol senkit. A bejárat előtt dekkoltam, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Megijedtem, mert úgy tudtam, hogy a hely már legalább három hónapja bezárt.

- Régóta vársz? – kérdezte Jess, mikor beengedett.

- Csak néhány perce érkeztem – feleltem, és körbenéztem, de rajtunk kívül nem volt ott senki. – A többiek?

- Kicsit késnek, de hamarosan ideérnek – felelte, majd rákacsintott Mike-ra.

Gyanús ez nekem. Nagyon gyanús.

- Azt hittem már bezárt ez a hely – osztottam meg velük észrevételemet.

- Az apámé, és kölcsön adta estére – szólalt meg most először Mike. – Iszol valamit?

- Kösz nem – feleltem. Rossz előérzetem volt. Nem tudom miért, de úgy éreztem valami nem stimmel.

- Biliárdozunk, míg megérkeznek a többiek? – kérdezte Mike.

Jessica hevesen bólogatott, így én is belementem. Fél kilenckor Jessica kiment, hogy felhívja a többieket, hogy merre vannak, így kettesben maradtam Mike-kal, amit a hátam közepére sem kívántam. Amint Jess kilépett az ajtón, fura hangot hallottam, mintha a zár lett volna. Nyugi, Bella! Nem kell bepánikolnod! Miért is zárta volna be?! Biztos csak képzelődtem.

Mike begurította az utolsó golyóját is, majd megkerülve az asztalt, elkezdett közeledni. Ez nem túl jó jel. Kicsit hátráltam, amit ő egy gúnyos mosollyal díjazott.

- Nem kellene kimennünk Jess után? – kérdeztem, és próbáltam kikerülni Mike-ot, de nem sikerült, mert megfogta a karomat, és szembe fordított magával.

Egyre jobban úgy éreztem, hogy nem volt alaptalan a rossz előérzetem.

- Mike, engedj el! – szóltam rá.

- Már miért tenném? – kérdezte csúfondárosan, és még jobban szorította a kezemet.

- Mert fáj – Próbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem sikerült.

- Nekem is fájt, amikor lepattintottál – felelte, majd közelebb húzott magához.

A kezével végig simított az arcomon. Elrántottam a fejemet, és rángatózni kezdtem, hogy el tudjak futni, mert sikítani nem bírtam a félelemtől, és hasztalan is lett volna. Úgy sem hallott volna meg senki sem, csak Jess, ő pedig nyilvánvalóan nem segítene. Próbáltam megütni Mike-ot, de nem értem el. Lesöpörte a biliárdasztalról a maradék golyókat, majd rálökött. Nagyon féltem. Mike egyre erősebben szorított, és sehogy sem tudtam kiszabadulni erős markai közül. Arcával közelített az enyémhez, én pedig oldalra feszítettem. Éreztem, ahogyan megpróbálja maga felé fordítani a fejem, amikor hirtelen eltűnt rólam, és csak egy hideg fuvallatot hagyott maga után.

Fel sem tudtam eszmélni, amikor két hideg, és erős kéz lerántott az asztalról, és magához ölelt. Hálásan néztem megmentőmre, aki nyomott egy puszit a homlokomra, és újra magához vont. Ekkor végre felszínre törtek az érzéseim, és keserves zokogásba kezdtem. Emmett leült egy székre, és az ölébe vett, úgy vígasztalt.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el kifakadásom óta, de végre kezdtem megnyugodni, bár még mindig remegtem a félelemtől. Most először bírtam megszólalni.

- Kö…köszö…köszönöm – szipogtam.

- Most már nincs semmi baj – törölte le a könnyeimet az arcomról – Elviszlek hozzánk. Oké?

Csak bólintani bírtam. Lassan felálltam, és a térdeim úgy remegtek, mint a nyárfalevél. Hátra pillantottam Emre, és ekkor vettem észre Mike tetemét. Nem tudtam sajnálni. Csak undort, megvetést, és szánalmat éreztem iránta, akárcsak Jess iránt, aki valószínűleg ugyanígy fekszik a bejárat előtt. Tudtam, hogy muszáj volt velük végeznie, mert látták a sebességét, és tuti lebuktatták volna a családját. Emmett, látva remegésemet, ölbe kapott, és kisuhant velem a kocsihoz. Beültetett, majd visszament a szalonba, aztán nyílt a csomagtartó. Most nem a megszokott úton mentünk haza, hanem kerülő úton, és megálltunk egy folyó partján. Em kiszállt, és csak elképzelésem volt arról, hogy miért. Furcsálltam, hogy Emmett miért nem kezdte el szürcsölni a támadóimat, hiszen vega, és így még nagyobb a csábítás, de rájöttem, hogy azért nem esett nekik, mert valószínűleg nem fojt ki a vérük. Akkor hogyan…? Talán a nyakukat törte ki. Nem is folytattam tovább a gondolatmenetemet, mert rosszul lettem, ahogy durvábbnál durvább képek villantak fel a szemem előtt.

Amikor megérkeztünk hozzájuk, már képes voltam a saját lábamon menni. Ahogy beléptünk a nappaliba, azonnal letelepedtem az egyik fotelbe.

- Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Em.

- Légyszi – feleltem, és a hangom alig volt több a suttogásnál.

Egy másodperc alatt előttem térdelt a vízzel. Megköszöntem, majd egy szuszra benyakaltam.

- Itt maradhatok éjszakára? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ma még nem lennék képes beszélni Charlie-val.

- Hogyne! – felelte, majd megsimította a karomat. A gesztustól összerezzentem, mert eszembe jutottak a biliárdteremben történtek.

- Ne haragudj – Tudtam, hogy ő nem tehet róla.

- Felhívjam Charlie-t? – kérdezte figyelmesen.

- Nem kell, kösz. Írok neki egy sms-t, hogy ma itt alszok – mondtam, és vettem is elő a telefonomat. Elküldtem az üzenetet, és egy perc múlva jött is a válasz: ,,Oké! Vigyázz magadra! Szeretlek”

- Honnan tudtad? – kérdeztem, és nem kellett többet mondanom, tudta, hogy mire gondolok.

- Alice felhívott, és azonnal kocsiba pattantam, de kicsit így is elkéstem – mondta letörten.

- Dehogyis! Pont időben érkeztél – nyugtattam, majd átültem mellé a kanapéra, és hozzábújtam, ő pedig egyik karjával átkarolt.

- Holnap már itthon is lesznek – mondta. Kérdőn néztem rá. – Alice látomása után azonnal autóba ültek.

Ekkor jutott eszembe, hogy fel kellene hívnom Edwardot.

- Bella, el kell hoznom a kocsidat, hogy a rendőrség nehogy gyanút fogjon – Bólintottam, hogy megértettem. – Megleszel addig egyedül?

- Persze, menj csak! – nyugtattam.

Pár perc múlva el is indult, és én azonnal tárcsáztam Edwardot.

- Bella, jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon.

- Hála Alice-nek és Emmettnek – feleltem, és a hangom megremegett, ahogy kezdtek felszínre törni az emlékek.

- Hamarosan otthon leszek, veled – mondta, és eddig bírtam. Ismételten zokogni kezdtem, és Edward nem sürgetett, csak megnyugtató szavakat duruzsolt a fülembe. Amikor csitulni kezdett a sírásom, az oldalamra feküdtem a kanapén, és úgy hallgattam szerelmemet.

Egyszer csak hangos sikítozást hallottam, majd azt éreztem, hogy valaki rázogatott.

- Csssh…. Bella, csak álom volt – húzott magához Em, és ekkor vettem észre, hogy megint folytak a könnyeim.

Tehát, aki kiabált az én voltam.

- Csak álom volt…- ismételtem Em szavait. Egész hamar sikerült megnyugodnom, és újra álomba szenderülnöm. Az álom az elég erős kifejezés, inkább azt mondanám, hogy elnyelt a sötétség.

- Bella, ébresztő! Iskolába kell mennünk – simogatta az arcomat egy hűvös kéz.

- Edward – sóhajtottam álmatag hangon, majd egy mackós kuncogásra lettem figyelmes.

Kinyitottam a szememet, és egy nagy medvével találtam szemben magam. Em kedvesen mosolygott, viszonoztam neki figyelmességét, és egy halvány, de őszinte mosolyt én is össze tudtam hozni.

Gyorsan rendbe szedtem magamat. Em az éjjel hozott nekem ruhákat, hogy ne a tegnapiakba kelljen iskolába mennem. Egy biztos: azokat többé fel nem veszem, mivel este elégettük őket a hátsó udvaron. Az én kocsimmal mentünk, hogy átbeszéljük az este történteket. Persze a hivatalos verziót, nem azt, amit az a mocsok művelt.

Igyekeztem olyannak tűnni az iskolában, mint amilyen mindig is vagyok, nehogy gyanús legyek valakinek. Egész nap Jess és Mike eltűnése volt a téma. Mivel nem volt tornaórám, így hamarabb végeztem, és amikor kiléptem az iskola épületéből, megpillantottam Edwardot, aki eddig az autómnak támaszkodott. Nem foglalkoztam vele, hogy ki láthatja esetleges bénázásomat, így, magamhoz képest gyorsan, odaszaladtam szerelmemhez, és a nyakába vetettem magam. Szorosan és óvón ölelt magához. Karjai úgy zárták körbe testemet, mint egy vasbilincs, ami soha többet el nem enged.

Eltolt magától, majd letörölt egy könnycseppet. Észre sem vettem, hogy kicsordult.

- Minden rendben lesz – ígérte, majd óvatosan megcsókolt.

- Köszönöm, hogy itt vagy – mondtam, majd mellkasára hajtottam a fejemet.

Pár percig így álltunk a kocsim mellett, majd Edward hátrált egy lépést.

- Hiányoztál – mondta, majd hozzátette: - Szeretlek.

- Te is nekem. Én is téged – mondtam mosolyogva.

Mosolyogva?! Pár órája még azt kívántam, bár haltam volna meg, most pedig vigyorgok, mint valami féleszű! Ez kétségtelenül az ő hatása, hiszen csak úgy magamtól nem lennék túl a történteken. Vagy Jazz itt van valahol a közelben? Körbenéztem az udvaron, amit természetesen Edward is észrevett.

- Keresel valakit? – kérdezte kíváncsian.

- Jazzt – feleltem, és tovább pásztáztam az udvart.

- Em kivételével mindenki otthon van – mondta, és rögtön folytatta is: – Most pedig szállj be! Hazaviszlek.

Ő vezetett, amit egyáltalán nem bántam, mert most nem biztos, hogy tudtam volna az útra figyelni. Első utunk a konyhába vezetett, mert Edward ragaszkodott hozzá, hogy egyek valamit. Meglepetésemre egy cetlit találtam a hűtőn. Ez magában nem is adna okot a csodálkozásra, viszont ami rajta állt…

,,Bells!

Ma nem alszom itthon. Majd holnap találkozunk.

Jó legyél, és vigyázz Magadra!

Apa”

- Ez most az, amire gondolok? – kérdeztem Edwardot, mintha ő többet tudna, mint én.

- Pontosan az. De nyugi még nem túl komoly – egyértelműen többet tud.

- Honnan tudsz ennyi mindent? – érdeklődtem, de ő csak mosolyogva a halántékára bökött. – Hát, persze!

A tegnapi spagettiből ettem egy fél adagot, de még így is elégedett voltam a teljesítményemmel. Mondanom sem kell, hogy ez Edwardról kevésbé mondható el. Felmentünk a szobámba, majd megkértem, hogy vegyen velem egy forró fürdőt. A kádban háttal ültem neki, és így húzott magához. Finoman simogatta a karjaimat, átölelt, és ez így volt jó. Nem szóltunk egy szót sem, csak élveztük egymás közelségét.

Fürdés után szeretett volna segíteni a ruhaválasztásban, de amikor egy fehér topra szavazott piros melltartóval, akkor kizavartam a gardróbomból, és megkértem, hogy ha lehet, a közeli jövőben ne nagyon garázdálkodjon a ruháim között.

- Akarsz róla beszélni? – kérdezte, mikor végeztem az öltözködéssel.

- Azt hiszem, igen – feleltem bizonytalanul.

- Nem muszáj, ha még nehéz, hiszen láttam a látomást – mondta letörten, és láttam, ahogyan ökölbe szorította a kezét. Megfogtam a kezét, és a hüvelykujjammal köröztem rajta, míg nem lazított a szorításon.

Pár percig gondolkoztam, hogyan kezdjem, de úgy gondoltam elég, ha az érzéseimről beszélek, mivel az előbb mondta, hogy látta.

- Nagyon féltem – kezdtem, majd mély levegőt vettem, és a szavak csak úgy áradtak belőlem megállás nélkül – Ennyire még sosem rettegtem, mint akkor. Amikor éreztem, hogy nincs menekvés, csak azért imádkoztam magamban, hogy gyors legyen, és utána haljak meg. – Edward felszisszent, de nem szakított félbe. – Végig arra gondoltam, hogy így soha többé nem tudok majd a szemedbe, és tükörbe nézni. És akkor egy hűs szellőt éreztem. Azt hittem, hogy meghaltam, és épp átlépek a túlvilágra, de akkor Em átölelt. Amikor távoztunk, és láttam, hogy Jess és Mike meghaltak, nem éreztem irántuk sajnálatot, csak gyűlöletet. És lehet, hogy szívtelen vagyok, de még most is csak úgy tudok rá gondolni, hogy megérdemelték.

- Szerencsére Emmett időben odaért – mondta, miközben átölelt. – Soha nem tudom majd eléggé meghálálni neki.

- És Alice-nek – egészítettem ki. – Örökre az adósuk maradok.

- Majd elmész vele vásárolni, és azt fogja mondani, hogy kvittek vagytok – próbált jobb kedvre deríteni.

Igyekezetét egy csókkal jutalmaztam.

- Holnap átmehetek hozzátok? – kérdeztem Edwardtól elalvás előtt.

- Persze – felelte, majd adott egy jóéjt puszit.

Már félálomban voltam, amikor megszólalt Edward telefonja. Nagyon gyorsan beszélt, alig értettem valamit. Mintha azt mondta volna, hogy ,,egész jól”, de nem voltam benne biztos.

- Ki az? – kíváncsiskodtam álmatagon.

- Alice – felelte, majd intettem neki, hogy én is szeretnék beszélni vele.

- Szia, Alice! – üdvözöltem, majd hozzáláttam a hálálkodáshoz. – Köszönöm, hogy figyelted a jövőmet, és azt is, hogy időben tudtad értesíteni Emmettet. Örökre az adósod leszek.

- A lényeg, hogy nem történt nagyobb baj – mondta, majd hallottam a hangján, hogy mosolyog, amikor folytatta – Majd eljössz velem egy vásárlókörútra! Jövő héten úgyis új ruhák jönnek Port Angelesbe.

- Oké, ez ellen nincs semmi kifogásom.

- Aludj jól, Bella – búcsúzott.

- Neked is kellemes estét – köszöntem el én is, majd visszaadtam Edwardnak a telefont.

Ő még beszélt vele, de mire végzett volna, szerintem elaludtam, mert nem emlékszem, hogy visszafeküdt volna mellém. Nem aludtam valami túl jól. Sokat forgolódtam, és egy párszor fel is ébredtem, de ezek az ébrenlétek nem tartottak tovább két-három percnél.

Reggel kipihenten ébredtem fel, és ahogy kinyitottam a szememet, rögtön Edward fürkésző tekintetével találtam szemközt magam.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

- Jó reggelt! – köszöntött ő is, majd megcsókolt. – Hogy aludtál?

- Azt hiszem, erről te többet tudnál mondani – mondtam neki vidáman.

Mi okom volt a történtek után vidámnak lenni? Az, hogy amellett a férfi mellett aludhattam el, és kelhettem fel, akit mindennél jobban szeretek, és vagyok olyan szerencsés, hogy ez a csodálatos vámpír viszontszeret. Kell ennél több indíték arra, hogy boldog legyek?

- Háromig sokat forgolódtál, de utána mélyen aludtál – közölte az információkat.

- Most mennyi az idő?

- Tíz múlt öt perccel.

- Charlie hazaért már? – kérdeztem izgatottan. Edward csibészesen elmosolyodott, így türelmetlenül unszoltam: – Mindent mesélj el, amit hallottál!

- Nem vagyok benne teljesen biztos, de mintha Charlie szerelmes lenne – mondta, és kíváncsian várta a reakciómat.

- Hiszen ez nagyszerű! – lelkendeztem. Edward arcára értetlenség ült ki, így megmagyaráztam, hogy miért örülök ennyire ennek a hírnek – Charlie már rég nem kereste más nő társaságát anyámon kívül, pedig nagyon jó ember, és megérdemli, hogy ez a nő… Hogy is hívják?

- Amy – felelte mosolyogva.

- Tehát megérdemelné, hogy Amy boldoggá tegye.

- Ebben igazad van – nyugtázta.

Gyorsan felöltöztem, és lementünk a nappaliba, hogy kifaggassam Charlie-t.

Nehezen, de sikerült ezt-azt megtudnom Amyről. Jómódúak, tehát nem apa pénzére hajt. Egy pont a nő javára. Van két gyereke, egy lány, és egy fiú. Ezek szerint ő is elfogad majd engem. Még egy pont. Tanárként dolgozik a helyi általános iskolában. Egyre szimpatikusabb. Műveltsége miatt adok neki még egy pontot. Ha meglesz az öt pontja, akkor nem fogok a nőci útjában állni, és jól kijövünk majd egymással. Szeret főzni, azaz ha én elkerülök itthonról, sem fog apu éhen halni. Megvan a negyedik is, már csak egy pont, és megkaphatja apát. Gondolkoztam, hogy miket tudtam meg még róla apától, és Edwardtól. Oh, igen! Majd’ elfelejtettem! Szeret kertészkedni, akárcsak Charlie. Ötből öt! Ez a nem semmi!

Miután végigmentem azon a listán, amin anya választottjainál is, elégedetten ültem be Edward kocsijába, hogy meglátogassam Cullenékat.

A teraszon Rosalie várt minket, és amint kiszálltam az autóból szorosan átölelt. Ismerve mindegyikük történetét, tudtam, hogy Rose teljes mértékig át tudja érezni, hogy min mentem keresztül tegnapelőtt. Rose-zal kézen fogva léptünk be a Cullen villába. Rose mintáját követve Esme is percekig ölelt, aminek Emmett brummogó hangja vetett véget.

- Még a végén kiszorítod belőle a szuszt – viccelődött nevelő anyjával, aki szúrós pillantásokat lövellt fogadott fia felé.

- Bella, minden rendben? – kérdezte Carlisle elővéve orvosi hangszínét.

- Még nehéz rá visszagondolni, de a lelki megterhelésen kívül, semmi bajom – feleltem kifejtve állapotomat.

- Pénteken vásárolni megyünk – jelentette ki Alice, ellentmondást nem tűrő hangnemben.

Bólintottam, hogy tudja, feljegyeztem képzeletbeli naptáramba. Emmettnek észrevehetően visszatért az életkedve, hogy a feleségét maga mellett tudhatja.

Mindannyian a nappaliban ültünk, amikor Jazz véletlenül a Friss Hírekre kapcsolta a TV-t. Pont Jesst, és Mike-ot mutatták benne, és elfogott a lelkiismeretfurdalás most először, amiért két család miattam fog gyászolni. Jasper biztosan megérezhette az érzéseimet, és gyorsan átkapcsolt egy másik csatornára, és egy adag nyugalomhullámot küldött felém. Edwarddal egyszerre fordultunk felé, és pillantottunk rá hálásan. Én azért, mert megnyugodtam, Edward pedig valószínűleg Jazztől tudja az elmúlt pár másodperc eseményeit.

- Nem tesz semmit – nézett ránk mosolyogva.

Nem maradtam túl sokáig, mert Alice-nek volt egy látomása, hogy egy fél óra múlva átugrik apához Amy, így ha most elindulok, összefuthatok vele. Természetesen Alice jóslata most is beteljesült, így egyszerre parkoltam le a házunk előtt egy fekete Volkswagen Golffal. Izgatottan szálltam ki az autóból, és megvártam míg Amy is így tesz.

- Helló! – üdvözölt. – Gondolom, te vagy Bella – majd nyújtotta a kezét, amit illedelmesen viszonoztam. – Amy Gilbert vagyok.

- Üdvözlöm. Igen, én vagyok Bella.

- Kérlek, tegezz – kérte, amire csak bólintottam. Kedves nőnek tűnik.

- Gyere, menjünk be, mielőtt Charlie agyvérzést kapna a függöny mögött! – invitáltam beljebb.

- Sziasztok! – üdvözölt minket lelkesen apa. – Látom, már sikerült megismerkednetek.

Köszönésképpen megpuszilták egymást, de rám való tekintettel, csak arcon.

Marasztaltuk Amyt vacsorára, és áthozta a kicsiket is, mivel a dada csak négyig tudta őket vállalni. Nagyon aranyosak a gyerekei. A kislányt Elenának hívják, ő öt éves, és a kisfiút pedig Aaronnak, ő három éves. A vacsorát Amyvel együtt készítettük, így tudtunk egy kicsit négyszemközt is beszélgetni. Igazán megkedveltem őt, akárcsak a gyerekeit. Vacsora után indultak is, hogy a gyerekek időben lefeküdhessenek.

Úgy látszik, Charlie megtalálja a boldogságot Amy oldalán, én pedig Edwardban leltem rá az igaz szerelemre. Lefekvés előtt úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már nem is lehetnék, hiszen mindenki, aki fontos számomra boldogságban, és szeretetben él.