13. Fejezet: Ennél rosszabb már úgysem lehet...

 13. Fejezet: Ennél rosszabb már úgysem lehet…

(Bella szemszöge)

,,Amikor a fájdalom elmúlik, jön a helyére a harag.

Aztán amikor a harag is kifutja magát, érkezik helyette a magány.

 Az érzések végtelen körben követik egymást,

 Az egyik elveszett érzés helyére mindig jön egy másik.”

Cecelia Ahern

Két hét rendkívül hamar eltelik egy ember számára. Én hiába voltam ember, életem eddigi –számomra- legnehezebb és leghosszabb hetein voltam túl. Nem túl régi elhatározásom, miszerint négy nap elég lesz, hogy rendbe jöjjek, megbukni látszott. Nem, hogy jobban lettem volna, még rosszabb volt minden. Magányos voltam. Hiába próbáltak a szüleim mindent elkövetni – ide sorolom Amyt, és Philt is -, nem lettem jobb hangulatú. Az elhatározásomat követő pár napban meg tudtam téveszteni a külvilágot, de legbelül kezdett felemészteni a fájdalom, a magány, a düh, és a sort a csalódás zárta. Biztos vagyok benne, hogy lelkiállapotom javításához Jazz képessége sem lenne elég.

A naplóírás valóban segített valamicskét. Ha másra nem, a fogalmazásom tökéletesítésére jó volt. Két hét alatt a vásárolt tíz naplóból ötöt teleírtam. Másnak egy megírása kerül egy évbe, de őt biztosan nem csapták be, és hagyták el, minden magyarázat nélkül.

Elhatároztam, hogy abbahagyom az írást. Ma lesz a napja, hogy utoljára írom le, ami bennem van. Fölösleges minden. Attól, hogy leírom, nem fog kevésbé fájni, és így, ha állandóan visszaolvasom, csak újabb szenvedésnek teszem ki saját magam.

Este elérkezett az utolsó bejegyzés ideje:

,,Ha valaki elment, és ezzel együtt kitépte a szíved, nagyon sokáig képtelen vagy neki megbocsátani. Először önmagad hibáztatod mindenért, ami nem vagy, mindenért, amiben mások jobbak nálad. Aztán őt okolod. Sírsz miatta, szidod magadban, százszor is megfogadod, hogy nem veszed a szádra többé a nevét […] Nem nézel tévét. Nem hallgatsz zenét. Nem beszélgetsz másokkal. [...] Egyszóval nem érzel. Csakhogy így hermetikusan elzárod magad mindentől, ami segíthetne, hogy továbblépj, hogy megértsd: ő, akiért te az életed is odaadtad volna, nem tudott neked eleget adni önmagából. Ő pontosan annyit volt képes adni, ő pontosan olyan volt, amilyenné formálta élete során a rá ható több millió tényező. Nem tudott jobb lenni hozzád, ezt a szívrepesztő tényt, így ahogy van, el kell fogadni!”

Felálltam, és átmentem a gardróbba, hogy előkeressem a cipős dobozt, amibe emlékeimet rejtettem. Leültem vele az ágyam közepére. Egy órán keresztül csak szemeztem a dobozzal, és amikor elhatároztam, hogy kinyitom, megállított egy halk kopogás.

- Bells, beszélhetünk egy kicsit? – kérdezte félve Charlie, mire én erőtlenül bólintottam.

Nem igazán találhatta a szavakat, mert percekig csak ültünk, és némán meredtünk egymásra. A csendet meglepő módon én törtem meg.

- Bökd ki nyugodtan! – bátorítottam, amiért cserébe egy halvány mosolyt kaptam.

- Azon gondolkoztam, hogy lehet, szakemberhez kellene fordulnod – mondta, és félve pillantott rám, hogy vajon milyen reakciót váltott ki belőlem az előbbi mondata.

-  Nincs szükségem agykurkászra – jelentettem ki határozottan.

- Kicsim, hetek óta be vagy zárkózva. Teljesen fel fog emészteni a depresszió – mondta szomorúan, és láttam az arcán, hogy ez milyen fájdalmat okoz neki, de nem tudtam sajnálni.

- Nem vagyok depressziós, sem bolond, hogy pszicho-dokihoz küldj! – próbáltam indulatot vinni a hangomba, de nem sikerült.

Mindegy volt, hogy kérdezek, kijelentek, vagy felkiáltok, hangom egyformán, élettelenül csengett.

- Nem is erre gondoltam. Csak hátha meg tudnál valakinek nyílni – mondta egykedvűen.

Mégis mit mondhatnék egy idegennek?! Hogy életem szerelme, aki nem mellesleg vámpír, becsapott, majd szó nélkül lelécelt?

- Majd átgondolom – közöltem hidegen, de Charlie szemében megcsillant a remény.

 Legalább neki tudtam egy kis örömöt okozni. Puszit nyomott a homlokomra, azután magamra hagyott. Újra erőt vettem magamon, hogy kinyissam a dobozt. A legtetején volt Alice levele, és az aranymedál, amit Edwardtól kaptam. Újra elolvastam barátnőm levelét, és próbáltam értelmezni a szavak jelentését.

,,…hamarosan olyan öröm fog érni, amire még legvadabb álmaidban sem gondolnál.” Vajon mit akar ez jelenteni? Öröm fog érni? Engem? Talán meggondolják magukat, és visszajönnek? Hiszen azt is írta, hogy rövidesen találkozunk.

- Oh, Alice! Bárcsak itt lennél, és segítenél rájönni, hogy mit akartál nekem ezzel üzenni – sóhajtottam. Majd olyat tettem, amit két hete nem. Elővettem a telefonomat, és kikerestem belőle Alice számát, és tétován megnyomtam a hívó gombot. Biztos voltam benne, hogy lecserélték a telefonszámukat, de meg kellett próbálnom.

Meglepődtem, amikor kicsöngött a telefon.

- Gyerünk, Alice, vedd fel! – könyörögtem a telefonba. – Kérlek! – Semmi. Nem vette fel, de bekapcsolt az üzenetrögzítője:

- Bocsi, de valamiért nem hallottam, hogy kerestél. De a sípszó után elmondhatod, hogy miről akartál beszélni velem, és utána visszahívlak. Puszika – csicseregte.

Olyan jó volt hallani a hangját. Egy pillanatig haboztam, hogy mondjak-e valamit, de aztán rájöttem, hogy meg fogja hallgatni, ha üzenetet hagyok, mert látni fogja.

- Szia, Alice! Itt Bella! Azt sem tudom, hol kezdjem – haboztam, majd átszakadt egy gát, és mindent elmondtam neki, ami már két hete felgyülemlett bennem.

Zokogva köszöntem el tőle, és könyörögtem neki, hogy adjon magáról valamilyen életjelet. Tudtam, hogy nem fognak visszajönni, de az, hogy kicsöngött, új reményt adott. Hiú ábrándokat kergetek, de legalább egy picit visszatért az életkedvem.

- Bells! – kiáltott fel Charlie.

- Baj van? – kérdeztem, amikor leértem a nappaliba.

- Semmi, csak be kell mennem az őrsre, és nem szerettem volna, hogy aggódj – magyarázkodott, amiért lerángatott az emeletről.

- Vigyázz magadra! – köszöntem el tőle, és már fordultam is vissza, amikor eszembe jutott valami: - Mikor érsz haza?

- Holnap este, mert nappalos leszek – felelte. – Miért?

- Csak kérdeztem – mondtam, majd végre visszamentem a szobámba.

Hirtelen ötlettől vezérelve bekapcsoltam a laptopomat, hogy elolvassam Renée sajnálkozó üzeneteit. Viszont meglepetésemre anyám több tucat levelén kívül, észrevettem egy olyat, amire egyáltalán nem számítottam.

Két perce érkezett, és a feladója ismeretlen volt. Úgy éreztem, hogy ez az üzenet csakis Alice-től jöhetett. Hiszen ez nem lehet véletlen! Remegő kézzel irányítottam az egeret a megnyitás gombra, de nem kattintottam rá. Nem tudtam mi tévő legyek. Nyissam meg, és olvassam el, amint Alice megkér rá, hogy ne zargassam őket, vagy töröljem, és életem végéig furdalja az oldalamat a kíváncsiság, vajon mit írhatott nekem. Természetesen a kíváncsi énem győzedelmeskedett, így habozva, de megnyitottam.

,,Drága, Barátnőm!

Most csak pár sort tudok írni, mert hamarosan hazaérnek a többiek, és nem akarok lebukni. Edward megtiltotta az egész családnak, hogy kapcsolatba lépjünk Veled. Ez szerinte a Te érdeked, szerintem meg marhaság. Büszke vagyok Rád, amiért ilyen találékony vagy. Elkobozták az én telefonomat is, de sunyiba kicsempésztem a kártyámat, és betettem egy másikba. Mindegy, most nem is ez a lényeg.

Kimondhatatlanul hiányzol, és nem csak nekem, hanem mindenkinek. Az új házunkban olyan a hangulat, mint egy hullaházban. Komolyan mondom ott is több élet van, mint nálunk… Most mennem kell, mert egy percen belül itthon lesznek.

Holnap jelentkezem!

Szeretlek”

Szívem hevesebben kezdett verni, hetek óta először. Hetek! Ez enyhe túlzás. Pontosabban két hete most váltott ki belőlem először valami ilyen jellegű reakciót. Legalább ötször, ha nem többször, olvastam el ezt a pár mondatot, aminek végül is semmi értelme nem volt, mert nem tudtam meg belőle semmilyen használható infót. Kérdések tömkelege fogalmazódott meg bennem, de leginkább csak a miértek érdekeltek. Azzal, hogy azt írta, mindenkinek hiányzom, vajon Edwardra is utalt? Kizártnak tartom. Ha hiányoznék neki, akkor jelentkezett volna, és nem zavarná, ha tartom a többiekkel a kapcsolatot.

- Nyomorult! – mondtam ki hangosan azt a szót, ami először jutott eszembe Edwardról.

Írtam egy válaszlevelet Alice-nek, de végül nem küldtem el. Gondoltam, megvárom a holnapot, és azt, hogy miket ír. Este nehezen aludtam el, de végre nem a szomorúság, vagy a fájdalom miatt, hanem, mert izgatott voltam Alice holnapi üzenete miatt.

Másnap korán ébredtem, és egyből a laptopomért nyúltam. Visszamásztam az ágyba, majd ölembe vettem a gépet, és vártam, hogy megérkezzen Alice üzenete. Már dél is elmúlt, amikor kezdtem elveszíteni a türelmemet.

- Na, mi lesz már?! – csattantam fel, és mint egy végszóra üzenetem érkezett. Izgatottan nyitottam meg, de csalódnom kellett, mivel csak egy hirdetés volt.

Míg várakoztam, hogy végre elolvashassam barátnőm levelét, válaszoltam anyáméira. Mindegyikben megkérdezte, hogy hogy vagyok. Most azt csak nem mondhatom, hogy soha sem éreztem még magam ennél rosszabbul. Miközben a levélre vártam, megéheztem, így lementem a konyhába, persze a laptopot is vittem, és készítettem egy tál gyümölcsös müzlit. Leültem a gépemmel szembe, és míg bekanalaztam az ebédemet, próbáltam szuggerálni az üzeneteimet, hátha akkor hamarabb megérkezik az a levél is, amire már olyan nagyon várok.

Úgy gondoltam, hogy lehet, ma is csak délután tud majd titokban géphez ülni, így felmentem a szobámba, és megfürödtem. A forró víz ellazította görcsös izmaimat. Átmentem a gardróbomba, hogy valami tiszta göncöt keressek, amivel nem is volt baj, viszont a mérettel annál inkább. Két hét alatt lement rólam pár kiló, ami a ruháimon meg is látszott. Ekkor elhatároztam, hogy vissza fogom szedni az elvesztett tömeget, mert így úgy nézek ki, mint egy anorexiás.

Három hét. Ennyi telt el azóta, hogy egyedül maradtam, és ebből egy hete az Alice által ígért levélre várok, mivel azóta sem jelentkezett. Biztos, hogy lebukott, mert már a telefonja sem csörgött ki. Hogyan lehet valaki ennyire szívtelen, hogy még ezt is elveszi tőlem? Abban az egy hétben, míg vártam az üzenetet, láttam a reményt is, így kicsit életteljesebb voltam, de most újra elővett a magány, a csalódás, és a már megszokottá vált fájdalom. Az ígéretem, miszerint felszedem a leadott kilóimat, sikeresnek bizonyult. Igaz még nem mind jött vissza rám, de már nem olyan beesett az arcom, és a nadrágjaim is majdnem újra jók rám. Sajnos, ismételten szükségem volt arra az enyhe altatóra, amit az orvos felírt, mert az újabb csalódás miatt, amit Alice meg nem érkezett levele okozott, ismételten nem tudtam aludni.

Egyik reggel éppen reggelizni készültem, amikor Charlie hazaállított, pedig elvileg az őrsön kellene lennie.

- Bells, idehívom anyádékat – jelentette ki határozottan.

- Oké – nyugtáztam, mivel hidegen hagyott, hogy hányan sajnálnak.

- Akkor fel is hívom őket – mondta, de a hangjának volt egy kis fenyegető éle is.

- Tedd azt, ha jónak látod! – hagytam rá a dolgot, majd felvonultam a szobámba.

Hanyatt vágódtam az ágyamon, miután bekapcsoltam a hifimet, és felvettem maximumra a hangerőt. Nem akartam gondolkodni. Nem akartam semmit sem csinálni, vagy érezni, csak elvegetálni szánalmas életem hátralévő részét.

Egy évvel ezelőtt, amikor megismerkedtem Edwarddal, életem legjobb döntésének tartottam, hogy Forksba költöztem. Most, hogy véget ért a boldogságom, sem érzem úgy, hogy hiba lett volna. Így legalább megismerhettem, és szerethettem, még akkor is, ha ő végig csak megjátszotta magát. Hogy is hihettem, hogy egy olyan tökéletes lény, mint ő valóban beleszeretett egy ilyen esetlen lányba, mint én?! Nemcsak a szívemet törte össze, hanem az önbizalmamat is a földbe döngölte.

- Gyűlöllek, Edward Cullen! – ordítottam, és rácsaptam a mellettem lévő párnára.

Ma nem voltam jó passzban. Nem mintha mostanában olyan jól érezném magam, de eddig nem volt rám jellemző az ingerültség, és az agresszivitás. Viszont most úgy éreztem, hogy törnöm-zúznom kell. Ez már tényleg nem normális! Kezdek teljesen kifordulni magamból.

Charlie este ért haza, de nem mentem le köszönni. Majd, ha akar valamit, akkor megtalál. Amint ezt kigondoltam, azonnal meghallottam igen határozott kopogását. Kellett nekem emlegetnem, még ha csak magamban is!

- Bells, beszélhetünk? – kérdezte feszülten.

- Most is azt csináljuk – köptem oda neki félvállról.

- Ha nem flegmáznál, akkor beszélgetnénk! – csattant fel a mindig birkatürelmű apám.

- Ez van. Ha nem tetszik, akkor fogod magad, és lemész a nappaliba meccset nézni! – közöltem vele hidegen.

- Pár nap és itt lesznek anyádék – mondta, és valószínűleg valamilyen reakcióra várt, mert még mindig a szobámban volt.

Válaszként megrántottam a vállamat, majd az asztalomat tüntettem ki a figyelmemmel, hogy észrevegye, én lezártnak tekintem a beszélgetésünket.

Anyámék három nap múlva érkeztek meg, és nem kicsit sikerült meglepniük. Pont a kádból szálltam ki, és egy szál törölközőben fetrengtem az ágyamon, amikor berobbant Renée, mögötte Phil.

- Bella, Kicsikém! – sipítozott.

Már csak ez hiányzott!

- Anya, Phil! – köszöntöttem őket. – Lemennétek a nappaliba, míg felöltözök? Öt perc, és utánatok megyek.

Phil azonnal megragadta Renée-t, és elkezdte az említett helyiség felé taszigálni.

- Olyan furcsa – súgta halkan anya Philnek.

Remélem, nem maradnak sokáig, mert ezt nem fogom tudni hosszú távon elviselni. Miért nem lehet egy kis nyugtom?

- Hogy vagy? – kérdezte Renée, amikor leléptem a lépcső alsó fokáról.

- Szerinted? – kérdeztem vissza, miközben leültem az üresen maradt fotelbe.

- Kislányom, tudom milyen nehéz, de túl kell lépned rajta – oktatott ki finoman.

- Valóban tudod? – gúnyolódtam. – Aki meg tud érteni az talán Charlie, hiszen te léptél le, és nem ő. De még apa sem érzi át igazán. Amy tényleg tudja milyen nehéz, de senki más nem – világosítottam fel anyámat.

- Bella, nem hinném…- kezdte Phil, de anyám félbeszakította.

- Hagyd, Phil! Igaza van – keseredett el Renée. – Sajnálom, Drágám!

- Semmi gond – nyugtattam, majd mellé ültem. – Én sajnálom, amiért undok voltam.

Anyám könnyezve ölelt magához, ami nagyon jól esett. 

- Meddig maradtok? – kérdeztem Philhez fordulva, mert ezt az ő időbeosztása fogja meghatározni.

- Két hetet, ha ez nem lesz zavaró számotokra – utalt ezzel Charlie-ra.

- Szívem! Charlie megmondta, addig maradunk ameddig csak akarunk, és ameddig Bellának szüksége van ránk – nyugtattam anyám a férjét.

Egy pár órán keresztül hármasban beszélgettünk a nappaliban, de késő délután anyával félrevonultunk a konyhába vacsorát készíteni.

- Mesélj! Milyen nő ez az Amy? – kérdezte kíváncsian.

Csak nem féltékeny lenne? Kizárt dolog, de jó érzés volt egy percig eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha ők újra együtt lennének. Nem lenne jó, mert úgy ismét csak két szülőm lenne, így pedig van két anyám, és két apám.

- Mit tudsz róla? – kérdeztem, mert gondoltam egyszerűbb dolgom van, ha csak ki kell egészítenem az ismereteit.

Mire elkészítettük a vacsorát, már mindent tudott Amyről. Miután elkészültünk, megterítettünk, és annak végeztével Charlie is hazaért. A vacsora jó hangulatban telt, bár ez nem nekem volt köszönhető. Én csak akkor szólaltam meg, ha kérdeztek. Evés után segítettem anyának elmosogatni, majd mindenki elvonult a saját kis zugába. Anya és Phil a vendégszobában lettek elszállásolva.

Pont Alice üzenetét olvastam, amikor anyám bedugta a fejét az ajtón.

- Bejöhetek?

- Gyere csak! – mondtam, majd lecsuktam a laptop tetejét. Mutattam Renée-nek, hogy üljön mellém az ágyra.

- Jelentkezett már azóta? – kérdezte finoman.

- Nem. És nem is fog – jelentettem ki szomorúan.

- Honnan tudod? – firtatta.

Nem válaszoltam, inkább megmutattam barátnőm egy hete küldött levelét.

- Meglásd minden rendben lesz – nyugtatott, miután elolvasta az üzenetet. – A másikat is megmutatod?

- Nincs másik – mondtam egykedvűen. – Azóta nem is jelentkezett. Szerintem lebukott.

- Lehet jobb is így – motyogta inkább magának, mint nekem.

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdeztem felháborodva.

- Nem úgy értettem…- kezdte a magyarázkodást, de félbeszakítottam.

- Most szeretnék egyedül maradni – mondtam, és fel is álltam, hogy kinyissam az ajtót.

Másnap, pont reggelizni indultam a konyhába, amikor elcsíptem anya, és Charlie beszélgetését.

- Állandóak ezek a hangulatváltozások? – kérdezte anyám.

- Egy hete vált elviselhetetlenné. Addig is volt, hogy egyik pillanatban nevetett, a másikban zokogva szaladt fel a szobájába, de eddig nem volt indulatos – ecsetelte apám.

- Mi lesz, hogyha nem tud megbirkózni vele, és teljesen össze fog roppanni? Én nem tudnám bezáratni valahová – mondta letörten Renée.

Bezáratni? Miért tennék? Mert megvisel az elhagyás? Hiszen ezt senki sem viseli könnyen.

- Erre nem lesz szükség – szólalt meg Phil. – Csak adjatok neki egy kis időt, és legyetek vele türelmesek. Ugyanolyan makacs, és büszke, mint ti. Talpra fog állni, csak nem egyik napról a másikra – mondta, és szavai elégedettséggel töltöttek el.

Tehát nem vagyok reménytelen eset. Még nem kell rólam lemondani. Úgy gondoltam, eleget hallottam, és beléptem a konyhába. Renée tudja, hogy szeretek kíváncsiskodni, így kertelés nélkül rákérdezett:

- Mennyit hallottál? – kérdezte kedvesen.

Próbáltam ártatlan képet vágni, hogy megnyugtassam, nem sok mindenről tudok.

- Miről van szó? – érdeklődte Charlie.

- A lányunknak pár éve szokásává vált a hallgatózás – világosította fel apámat.

Charlie meglepődve kapta rám a tekintetét, én pedig felvettem a legszebb mosolyomat, hogy ne haragudjon rám. Már azt sem tudom mikor mosolyogtam utoljára. Igaz, művigyor volt a javából, de apámat meg tudtam vezetni.

- Délután szeretném nektek bemutatni Amyt – jelentette be Charlie.

- Mikorra várható? – kíváncsiskodott Renée.

- Olyan öt és hat óra között érkezünk.

- Addigra összeütök valamit – mondta elgondolkodva anyám.

Annyira abszurd lesz az egész. Itt lesz anyám és a férje, valamint apám a mennyasszonyával. Másnál ez a találkozás eléggé kellemetlenre sikeredne, de szerencsére Charlie, és Renée jó kapcsolatot ápolnak.

Anyám egész délután a konyhában tevékenykedett, Phil meccset nézett, Charlie pedig elment Amyvel a gyerekekért az óvodába. Én szokásomhoz híven nem csináltam semmit, csak ültem a szobámban Alice levelére várva, hátha át tudta ejteni valahogy a bátyját, de hiába várok, tudom, hogy esélytelen, hogy barátnőm jelentkezni tudjon. El kellene fogadnom, de egyszerűen nem megy. Nem tudok beletörődni, hogy ennyi volt. Az, hogy ő elment, egyenlő azzal, hogy elvesztettem két barátnőmet, a brummogó medvét, Jazzt, Esmét, és Carlisle-t. Ne kérje senki, hogy törődjek bele! Egyet azért sajnálok, mégpedig azt, hogy az Edward iránt érzett szerelmem semennyit sem enyhült, viszont ugyanakkora gyűlöletet is érzek iránta.

- Bells, megjöttünk! – kiáltott fel Charlie.

Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak, mert a két kis tökmagnak nem szabad észrevenniük rajtam semmit.

A bemutatkozás jobban ment, mint vártam. Amy és Renée, mint a legjobb barátnők, úgy beszélgettek. Ezen nemcsak én, hanem Charlie és Phil is rendesen meglepődött. A gyerekek felügyelete rám maradt, míg a felnőttek megbeszélik a lelkiállapotomat.

Egy hete voltak már itt anyámék, amikor szerinte csodálatos ötlete támadt. Mondanom sem kell, hogy szerintem ennél rémesebbet elképzelni sem lehetett volna.

- Vásárolni megyünk! – lelkendezett.

Mintha Alice-t látnám magam előtt. Kicsit meg is fájdult a lyuk a mellkasomban, de nem törődtem vele.

- Szerintem ez nem jó ötlet – próbálkoztam, hátha meg tudom győzni Renée-t, hogy maradjunk itthon.

- Nézz már magadra! – csattant fel. – Nincs egy olyan göncöd, ami tökéletesen passzolna rád.

Igaza volt. Valamiért minden ruhám vagy kicsi, vagy nagy lett rám. Nem is értem.

- Öt perc, és kész vagyok – nem erőlködtem tovább a lebeszélésről, mert tudtam, hogy hajthatatlan.

- Addig előállok a kocsival – mondta vidáman, és tartotta a kezét a kulcsomért.

- Nem ülhetsz a volán mögé – jelentettem ki kelletlenül.

Nem szerettem anyám kérésével ellenszegülni, de förtelmes sofőr, és nem akarom, hogy a kocsimnak baja legyen.

- Megértelek, de egy garázsból még ki tudok állni.

Olyan szemekkel nézett rám, amiknek nem tudtam nemet mondani. Odaadtam neki a kocsi kulcsot, és hozzáláttam a készülődéshez.

Amikor leértem a lépcsőn, egy hatalmas zajra lettem figyelmes. Összenéztünk Phillel, és tudtuk, hogy ezt a hangot nem adhatta ki más, csak a kocsim. Kirohantunk, és a sírás fojtogatott, amikor megláttam az autómat.

- Méghogy ki tudsz állni egy garázsból! – dörmögtem az orrom alatt, míg megvizsgáltam a kocsi hátulját.

- Bella, úgy sajnálom – szabadkozott anyám, de csak legyintettem rá.

A kocsim popsija nagyon csúnyán megsérült, ahogy anyu neki hajtott a ház sarkának. Közlöm, a garázsfelhajtó a közelében sincs a háznak. Erre is csak anyám képes. Nem is tudom, honnan örököltem a bénaságot!

- Phil hívnál egy taxit? – kérdeztem letörten.

Anyám folyamatos bocsánatkérésbe fogott, ami kezdett kissé idegesíteni. A taxira tíz percet kellett várnunk. A fél órás utat Renée végigbeszélte, és mivel én most végképp nem voltam beszédes hangulatomban, így a sofőrt fárasztotta. Port Angeles plázájában most is rengetegen voltak, amin én már meg sem lepődök.

- Van törzshelyed? – kérdezte anyám kíváncsian.

Nem válaszoltam, mert pont a kedvenc üzletem kirakata előtt álltunk, így csak karon fogva bevezettem. Ezen a helyen először Rose-zal voltam, a későbbiekben miattunk Alice is megszerette.

Vásárlás közben teljesen megfeledkeztem minden bajomról. Sokat beszéltem, és nevettem, ami az utóbbi négy hétben egyszer sem fordult elő.

Otthon elégedetten mutogattuk a szerzeményeinket Charlie és Phil legnagyobb örömére. Este most először tudtam altató és rémálmok nélkül aludni. Egészen kellemes álmom volt. Egy kislányt fogtam az ölemben, és amikor rám nézett, egy boldog mosoly jelent meg gödröcskés arcán, és azt mondta: ,,Anya, szeretlek!”, majd megölelt.

Anyáék utolsó hete Forksban. Ötödik hete, hogy elhagyott, és egy hete, hogy minden éjjel arról a lányról álmodok, aki anyának hív. Lehet, hogy kezd helyre jönni az életem? A fájdalom a mellkasomban nem szűnt meg, lehet soha nem is fog, de végre úgy érzem, el tudom viselni.

Renée és Amy sokat beszélgettek, és együtt tervezték apámék közeledő esküvőjét. Most léptünk augusztus első hetébe, és a lagzit októberre szervezik.

A hét gyorsan eltelt, és Renée úgy érzi, volt értelme idejönnie, mert fejlődést vett észre rajtam. Szerinte elkezdtem nyitni a külvilág felé. Lehet igaza volt, mert már nem zárkóztam be egész nap a szobámba, és az is előfordult, hogy én kezdeményeztem beszélgetést.

Utazásuk előtti éjjel szörnyű álmom volt. A temetőben voltam egy csomó idegennel. Amy állt mellettem, és a kezemet szorongatta. Nem értettem, hogy kerültem oda, és miért sír mindenki. Amikor ránéztem a sírokra, minden megvilágosodott. Anya, Charlie, és Phil temetésén voltunk. Sikítva ébredtem, ahogyan anyám próbált nyugtatni. Szorosan magamhoz öleltem, és könyörögtem neki, hogy ne menjenek el, mert szörnyű előérzetem van, de azzal nyugtatott, hogy az csak egy buta álom.

- Kérlek, maradjatok még! – kapaszkodtam a karjába, mint egy óvodás.

- Kincsem, nem lesz semmi baj – nyugtatott.

Ilyen hisztit, mint most, még sosem vágtam le. Kiabáltam, sírtam, még ájulást is szimuláltam, de nem tudtam őket maradásra bírni.

Abban a pillanatban -egy év- után most először kívántam azt, hogy bárcsak vámpír lennék. Akkor meg tudnám őket kötözni, és nem lennének képesek mozogni, tehát elmenni sem tudnának. De nem vagyok vámpír, és soha nem is leszek.

Most már csak annyit tudok tenni, hogy hiszek anyámnak, miszerint csak álom, nem pedig rossz előérzet.

Még intettek egy utolsót az autóból, majd elhajtottak. Charlie vitte ki őket a repülő térre.

Bárcsak velük mentem volna…

Bella utolsó napló bejegyzése sajnos nem saját ötlet, hanem Szurovecz Kitti: Gyémántfiú című regényéből származó idézet.