8. Fejezet: Denali

8. Fejezet: Denali

(Edward szemszöge)

Bellát nagyon megviselte a kistestvére elvesztése, amit teljesen meg tudok érteni. A családomból mindenki igyekezett keveset beszélni erről a témáról kedvesem jelenlétében, mert nem tudták, hogyan reagálna, ha szóba kerülne. Már egy hónap is eltelt azóta, hogy visszatért Phoenixből, és most már látható rajta, hogy elfogadta a történteket. Utazása után most először jön hozzánk, mivel eddig nem mozdult ki otthonról, csak ha iskolába kellett mennünk. Szüleim és testvéreim is örültek, hogy végre a házunkban láthatják Bellát.

Alice elment Belláékhoz, hogy összepakoljon neki néhány holmit, amire azért van szüksége, mert itt tölti az éjszakát. Miután visszaért, látomása volt három - feltehetőleg - vámpírról, akik az Alaszkában élő ,,rokonainkat” akarják meglátogatni.

Bella beleegyezett abba, hogy elutazzak, hátha szükségük lehet a képességemre, míg ott tartózkodnak a nomádok. Pár napra szükségem volt, amíg az itthoni dolgaimat elintézem. Nem voltam késésben, mert Alice csak a hétvégére jósolta érkezésüket. A hét közepén összepakoltam, és elköszöntem a családomtól.

- Vigyázz magadra! – ölelt át Esme, őt követte Carlisle.

- Nyugi Öcskös, vigyázok a kis Hercegnődre – veregetett vállon Em.

Alice csak megölelt, Jazz pedig bólintott, majd az autómhoz sétáltam, ahol Bella várt rám. Hosszan öleltük egymást.

- Kérlek, egyben hozd magad haza – kérlelt, és mélyen a szemembe nézett.

- Ígérem.

Búcsúcsókunk szenvedélyesre sikerült, és csak Emmett köhécselése, majd röhögése szakította félbe.

- Ha lehet, ne törd össze magad – kértem, mikor beültem a kocsimba.

- Szeretlek – búcsúzott

Tekintetében felfedezni véltem az aggódást, a bánatot, és a szerelmet. Intettem családomnak egy utolsót, majd elhajtottam. A visszapillantó tükörből láttam, hogy Bella sírni kezdett, és családom női tagjai vigasztalták. Sajnáltam őt, hogy itt kellett hagynom, de Carmenéknek szükségük lehet rám.

Az út két napig tartott, még az én vezetési stílusom mellett is. Amikor a kompra kellett várnom, felhívtam Bellát, és hallottam a hangján, hogy megviseli a távolság, de egy rossz szót sem szólt. Akkor sem, amikor közöltem, hogy elutaznék. Nagyon megértő, és önzetlen teremtés. Sokszor nehéz elhinnem, hogy tényleg megismerhettem. Mindig is élveztem a vámpírlétet, de a legjobban azt élvezem benne, hogy összehozott Bellával.

Kétnapnyi autóút után végre átléptem Alaszka határait. Innen már csak pár óra volt hátra, hogy elérjem úticélomat. Még útközben megálltam tankolni, mert kifogyóban volt a benzinem, és miközben fizettem, megcsörrent a telefonom.

- Halló? – szóltam bele.

- Edward, itt Kate – köszöntött a telefon túlsó végéről. – Mikor érsz ide?

- Körülbelül tíz perc – válaszoltam.

- Akkor hamarosan találkozunk – következtette ki.

A tíz percből tizenöt lett, ami egy vámpírnál jelentős késésnek számít. Mind az öten a teraszon vártak.

- Minek köszönhetjük látogatásodat? – kérdezte kimérten Tanya.

Vele nem túl rózsás a kapcsolatunk, amióta visszautasítottam közeledését, mikor még velük éltünk.

- Én is örülök neked – vágtam vissza, erre Tanya sértődötten elvonult.

- Ne is foglalkozz vele! – mondta Irina, mikor megölelt.

- Nem szokásom – jegyeztem meg, miközben kezet fogtam Eleazarral.

Kate és Carmen is kedvesen üdvözölt. Sokszor jövünk hozzájuk látogatóba, és mindig jól érezzük magunkat, hacsak Tanya nem játssza a sértődöttet a negyven éve történtek miatt.

- Hogyhogy csak egyedül jöttél? – érdeklődött Carmen, miközben helyet foglaltunk a nappaliban.

- Alice-nek volt egy látomása, miszerint három nomád meg fog titeket látogatni, és nem tudtuk, hogy ismeritek-e őket, vagy sem – lélegzetvételnyi szünetet tartottam. – Ha nem, akkor gondoltam, jól jönne a képességem.

- Köszönjük, hogy törődtök velünk – hálálkodott Kate.

- Mikorra várhatóak? – kérdezte Eleazar.

- Két-három nap. Talán kevesebb – válaszoltam, és párbeszédünk végére Tanya is csatlakozott hozzánk.

- Öten vagyunk. Nem gondolod, hogy nélküled is boldogulunk? – kérdezte gúnyosan.

- Áh! – csaptam a fejemre, mintha eszembe jutott volna valami. – El is felejtettem, hogy ugyanazzal a képességgel rendelkezel, mint én, és meg tudod majd mondani, hogy milyen szándékkal jöttek.

Emmett és Bella most minden bizonnyal büszkék lennének rám, amiért így leoltottam Tanyát. Tudom, nőkkel nem szabad gorombának lennünk, de már negyven éve ez megy, és kezdem megunni Tanya szeszélyeit.

- Ne haragudjatok, most el kell intéznem egy telefont – szabadkoztam, majd felvonultam ideiglenes szobámba.

- Edward? – szólalt meg a vonal túlsó végén a világ legédesebb hangja, amely most aggodalommal volt teli.

- Bella, jól vagy? Minden rendben? – kérdeztem.

- Persze, nincs semmi baj, csak tudni akartam, hogy épségben megérkeztél-e.

- Minden rendben volt az úton, egy fél órája értem ide. Otthon mi a helyzet?

- Semmi extra. Em hozza a szokásos formáját – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Gondoltam, hogy jól el fog szórakoztatni. Alice-nek nem volt látomása? – érdeklődtem kíváncsian.

- Mióta elmentél nem – válaszolt Bella, majd hozzá tette: - Órára kell mennem. Szeretlek.

- Én is téged – köszöntem el, de mielőtt leraktam volna, még meghallottam, ahogy halkan belesúgja:

- Hiányzol. – Válaszolni nem tudtam, mert a vonal megszakadt.

- Csak nem a barátnőd volt? – kérdezte valaki a hátam mögött. – Hm… nem hinném, hogy valóban az lett volna.

- Tanya, neked nincs jobb dolgod, mint utánam koslatnod? – Igyekeztem keményen nézni rá, hogy megértse, nem vagyok kíváncsi a féltékenységére.

Nem válaszolt, csak egy gúnyos mosoly suhant át az arcán, majd elviharzott. Áldottam is érte az eget, mert félő volt, hogy ha tovább feszíti a húrt, kicsit jobban odaszólok neki, ami egyébként egyáltalán nem vall rám.

Éppen visszaindultam volna a nappaliba, amikor megcsörrent a telefonom. Alice számát jelezte.

- Holnap délben érnek oda – suttogta. Biztos órán van.

- Köszi – mondtam. Nem is szánt rám több időt, hanem letette.

Gyorsan lesuhantam, és közöltem a többiekkel az időpontot. Látszott rajtuk, hogy izgatottak a látogatók miatt.

Délután elmentünk vadászni, és miután visszaértünk, mindannyian elvonultunk a szobáinkba. Az éjjel Kate kopogott be, de fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat.

- Ő is vega? – kérdezte izgatottan.

- Ki? – értetlenkedtem.

- A barátnőd – válaszolt mosolyogva.

- Nem – zártam volna rövidre a témát, de Kate-nek más elképzelései voltak.

- Egy nomáddal kavarsz? – kérdezte hüledezve.

- Nem – Tudtam, ha megadom magam, hamarabb szabadulok. – Bella egy ember.

- Micsoda? – Láttam az arcán a hitetlenkedést, ezért bólintottam is, hogy még inkább nyomatékosítsam a szavaimat. – Huh… Ez aztán nem semmi.

Nem fűzött hozzá semmi egyebet, hanem megveregette a vállamat, majd magamra hagyott. Gondolataim természetesen szerelmem körül forogtak, és ekkor döbbentem rá, hogy már hét hónapja része az életemnek. Ez így nem pontos meghatározás, mivel már ő az életem.

Alice délre jósolta a nomádokat, ezért reggel úgy véltem, hogy még van időm elmenni tusolni. A fürdőből kilépve Tanyát találtam a szobámban.

- Fura egy szerzet vagy – jegyezte meg.

- Mégis mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem kicsit sem udvariasan.

- Egy vámpírnő nem elég jó neked, így összeszűröd a levet egy esendő emberrel? – kérdezte gúnyosan.

- Azt hiszem, ehhez semmi közöd, és jobb lenne, ha most kimennél – küldtem kicsit melegebb éghajlatra.

- Szerintem meg van közöm. – Kérdőn néztem rá, hogy ugyan miről is beszél. – Tudnom kell, kivel állok szemben.

- Velem, ha most azonnal nem tűnsz el a szemem elől – fenyegettem meg, mivel már nem sok volt hátra, hogy teljesen elveszítsem a fejemet.

- Ezt még nem játszottuk le – zárta le a témát, és kisuhant a szobámból.

Gyorsan felöltöztem, majd lementem a nappaliba, hogy beszéljünk még egy pár szót, mielőtt megérkeznek a vendégek.

Dél előtt öt perccel kimentünk a teraszra várakozni. Ekkor már messziről, de hallottam a gondolataikat.

Mire analizálhattam volna a gondolatokat, már ki is lépett az erdőből két nomád férfi, és egy nő. Pont, ahogy Alice megjósolta.

,,Ez meg ki? Úgy tudtam csak egy férfi van a családjukban” – gondolta a nő meglepődve, mikor engem is észrevett.

- Üdvözöllek titeket! Eleazar vagyok – köszöntötte a triót a vezető, majd körbemutatott rajtunk: – Ők itt a családom.

- Burt vagyok, ők pedig a társaim Lorelei és Fred – mutatkozott be ő is.

- Minek köszönhetjük látogatásotokat? – kérdezte Carmen.

,,Remélem be fog válni” - gondolta Fred, és ez valamiért nagyon gyanús volt számomra.

- Átutazóban vagyunk, de a közelben megéreztük a szagotokat – hazudott a Burt nevezetű fickó.

,,Kis naivak! Csak egy óvatlan pillanatra van szükségem, és akkor rögtön szabad a pálya.” – Valami nagyon rosszban sántikálhatnak, de még nem tudtam rájönni, hogy miben.

,,Edward! – szólított meg gondolatban Eleazar. – Bízhatunk bennük?” – Nemlegesen ráztam meg a fejem, és igyekeztem úgy tenni, hogy a nomádok ne vegyék észre.

- Ha gondoljátok, lezuhanyozhattok, és adhatunk tiszta ruhát, de utána távoznotok kell – jelentette ki határozottan Eleazar.

,,Abból nem esztek! Az a némber megölte Adamet, ezért neki is meg kell halnia. Ha kell, végzünk az egész családdal!” – csattant fel Lorelei. Oké, az indíték megvan, már csak azt kell kiderítenem, hogy ki a célpont.

- Arra gondoltunk, hogyha nem bánnátok, maradnánk egy kicsit, mivel már hosszú ideje úton vagyunk – mondta nyájasan Fred.

,,Edward?” – érdeklődött ismételten Eleazar, és válaszom újból nemleges volt.

,,Ha nem engedik meg, akkor csak rávetem magam, és először kitépkedem eperszőke tincseit, majd leszedem a fejét, és utána…” – Nem voltam képes végig hallgatni elképzeléseit, melyek arról szóltak, hogyan végezne Tanyával.

Úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy megszólaljak.

- Nem muszáj odáig elfajulnia a dolgoknak – fordultam Lorelei felé, majd folytattam: - Mi lenne, ha esetleg megpróbálnátok megbeszélni a dolgokat?

- Edward miről beszélsz? – kérdezte meglepetten Irina.

- Lorelei szeretné Tanyát a túlvilágon tudni, mivel állítólag megölte a társát – válaszoltam készségesen.

A három nomád csak tátogott, és gondolataik sem voltak jobb állapotban. Gondoltam ideje megadnom a kegyelemdöfést.

- A gondolatolvasás a képességem – jelentettem ki határozottan.

,,Mindent hallott?!” – esett kétségbe Lorelei.

,,Bámulatos” – lelkendezett Burt.

,,Na, ezt most megszívtuk” – Fred.

,,Csak van haszna ennek az Edwardnak” – gondolta Tanya.

- Én nem ismerlek téged, és szerintem a társadat sem ismertem – mondta Tanya, és a gondolatai számomra alátámasztották, amit mondott.

- Ne hazudj! – csattant fel Lorelei, és azonnal támadóállást vett fel.

- Az igazat mondom – állította Tanya.

- Mond valamit neked az a név, hogy Weston? – kérdezte higgadtan Burt.

Tanya erősen próbált rájönni, hogy ki lehet az a Weston, de nem jutott eszébe semmi. Ha egy vámpír nem emlékszik valamire a vámpíréletéből, akkor az meg sem történt.

- Nem hallottam még soha – felelt őszintén.

- Oh, valóban? Akkor gondolom a Tanya sem a Tatjana becézése, igaz? – kérdezte gúnyosan Lorelei.

- Várjunk csak! – szakítottam félbe a vitát. – Szerintem összekevered valakivel. Legalábbis a gondolataid erről árulkodnak.

- Ezt kifejtenéd bővebben? – érdeklődött Burt.

- Persze, de szerintem menjünk be, és üljünk le – ajánlottam, és mindannyian így tettünk.

- Szóval, mit értesz félreértés alatt? – kérdezte Eleazar.

- Ha jól értelmezem a gondolataidat, akkor hátulról láttad azt, aki megölte a társad? – fordultam Lorelei-hoz.

- Igen, és ugyanilyen volt az alkata, a haja, még a hangja is – jegyezte meg, és kíváncsian várta a folytatást.

- És láttál a derekán egy motívumot – folytattam.

- Pontosabban egy lepkét ábrázoló tetoválást – fejezte be a leírást.

- Nekem nincsen tetkóm – mondta megkönnyebbülten Tanya.

- Hisz láttalak – kötötte az ebet a karóhoz Lorelei.

- Tanya, kérlek, állj fel, és húzd fel a pólódat, majd fordulj meg! – kérte Fred.

Tanya eleget tett a kérésnek, így vendégeink is megbizonyosodhattak arról, hogy tévedés történt.

,,Így bízzon meg egy vámpír a nőkben, meg a megérzéseikben!” – fortyogott Fred, amiért ennyit kellett utazniuk a semmiért.

,,Úristen! Majdnem megöltem egy ártatlant!” – emésztette magát Lorelei.

- El sem tudom mondani, mennyire sajnálom – szabadkozott Lorelei.

- Szerintem jobb, ha most inkább haza megyünk – mondta Burt.

- Igazad lehet – kontrázott Carmen, és már nyitotta is az ajtót.

- Tényleg sajnálom – mondta búcsúzóul Lorelei.

A teraszon vártuk meg, míg elnyeli őket az erdő. Miután már a gondolataik is elhaltak, bementünk a házba. Mindannyian a nappaliban foglaltunk helyet, és kénytelen voltam kizárni gondolataikat, mert túl kuszák voltak.

- Edward, rettentően hálásak vagyunk neked, hogy eljöttél – hálálkodott Carmen.

- Ugyan nem tesz semmit – válaszoltam, majd hozzátettem: - A családunk összetart.

- Fel is hívom Alice-t, és neki is megköszönöm – mondta Kate, és a mondat végén már tárcsázott is.

Miután legalább ezerszer mondtak nekem köszönetet, elmentem vadászni, mert úgy véltem, hogy hamarosan visszatérek Forksba. Mikor visszaértem a vadászatról, senkit sem találtam a házban, amit nagyon különösnek véltem.

Felmentem a szobámba, és felhívtam Bellát. Elmeséltem neki a történteket, és szerencse, hogy vámpírmemóriám van, mert kedvesem mindent szóról szóra, gondolatról gondolatra tudni akart.

Később Alice-szel, és Esmével is beszéltem telefonon, akik elárulták, hogy Bella és Em egyfajta versenybe kezdett egymás oltogatásából. A mai nap pont kiegyenlítődött, így szerelmem nyugodtan ment haza tőlünk. Esme azt is elmondta, hogy Bella tegnap csak ült az üres szobámban, és rám várt.

Délután éppen olvastam, mikor valaki halkan bekopogott.

- Miben segíthetek? – kérdeztem háborgatómat.

- Szeretném megköszönni, amit ma értem tettél. Jó, hogy itt voltál – mondta Tanya, engem megdöbbentve kedvességével.

- Ez csak természetes, hiszen erre való egy gondolatolvasó a családban. Nemde? – próbáltam humorral elütni a dolgot.

- Nemcsak erre – mondta sejtelmesen, és lassan elkezdett közeledni felém.

- Tanya, kérlek, most menj el – kértem finoman.

- Ugyan, Edward, nem hinném, hogy a kis emberkéd tudna olyanban részesíteni, amire én képes volnék. – Ez számomra csak rosszat jelenthet. Tanya ismételten nem okozott csalódást.

- Nem tudsz te semmit! – csattantam fel, amiért így beszélt Belláról. – A te érdekedben mondom, hogy menj ki!

Nem hallgatott rám, csak közeledett, és közeledett. Felálltam, és hátrálni kezdtem, hogy minél messzebb kerüljek tőle.

- Ne menekülj – mondta, mikor már csak pár lépésnyire állt tőlem.

- Sajnálom, nem hagytál más választást – mondtam, majd löktem rajta egyet, és ő már a folyosón fetrengett.

Nem volt szokásom bárkit is bántani anélkül, hogy az illető támadt volna. Ez alól csak Emmett képez kivételt, de ő mindig tesz valamit egy-egy pofon érdekében. Tanya sértődötten fújtatott egyet, majd elvonult.

Az incidenst követően Kate libbent be hozzám, hogy érdeklődjön Belláról.

- Szeretném megismerni – mondta, mikor távozó félben volt.

- Miért? – értetlenkedtem.

- Mert látom, hogy nagy hatással van rád, és boldoggá tesz – válaszolt készségesen, majd rám kacsintott, és eltűnt.

Kate-tel való beszélgetésem után hozzá láttam a csomagoláshoz, hogy holnap ezzel már ne kelljen foglalkoznom.

A pakolás végeztével kocsiba ültem, és elindultam a városba különféle ajándékokat venni az otthoniaknak.

Carlisle-nak találtam egy olyan orvosi könyvet, ami még nem volt meg neki. Esmének egy új vázát, mert hallottam, amint arról beszél, hogy szeretne még egyet a nappaliba. Emmettnek egy új baseballkesztyűt, míg Rose-nak egy új alkatrészt a kocsijához. Alice-t egy táskával akartam meglepni, és mikor a pénztárhoz mentem volna, megszólalt a telefonom.

- Légyszi, inkább a feketét! Szeretlek – és azzal a lendülettel le is tette.

Persze sejthettem volna, hogy őt nem tudom meglepni. Jazznek egy világháborús könyvet választottam, és jött a legnehezebb: Bella. Elképzelésem sem volt, hogy mit is vehetnék neki. Szívem szerint bármit megadnék neki, de azért, ha képletesen is, de leharapná a fejemet. Hosszas keresgélés után sikerült találnom neki egy karkötőt, és bíztam benne, hogy elnyeri majd a tetszését.

Mikor végeztem a vásárlással, visszamentem a Denali házhoz. Azóta, hogy elmentem mindenki visszatért, és kíváncsian megnézték, hogy kinek mit vettem. Irina teljesen elvarázsolódott a karkötőtől, amit Bellának szántam.

Az este hátralévő részében gondolkodtam az élet nagy dolgain, és természetesen Bellán. Reggel korán elindultam, hogy minél hamarabb szerelmemmel lehessek. Mikor megálltam tankolni felhívtam, és hallottam a hangján a változást. Újra élettel teli és izgatott volt, még viccelődött is.

Ismételten kétnapnyi autóút volt mögöttem, de első utam nem haza, hanem az iskolához vezetett, hogy végre találkozhassak Bellával.

Az udvaron Bella kocsija, és Rose BMW-je közé parkoltam le. Kiszálltam, és az autómnak támaszkodva vártam kedvesemet. Erről csak Alice tudhatott, de bíztam benne, hogy szereti annyira a meglepetéseket, hogy nem árulja el senkinek sem, hogy itt vagyok. A csengőszó hallatán valami furcsa izgalmi állapot lett rajtam úrrá, de azt felváltotta a boldogság és a nyugalom, amikor megpillantottam az épületből kilépő Bellát. Ő még nem vett észre, hanem Emmettet próbálta visszafogni egy beszólással.

- Emmett, én a te helyedben csendben maradnék. Persze, ha bírod a csalódást…- szándékosan harapta el a mondatot. Nem hallottam az előzményeket, de azt tudtam, hogy Bella le akarja győzni valamiben a nagy mackót.

Em hangosan felnevetett, és Bella csak megforgatta a szemét. Ekkor nézett először abba az irányba, ahol én is álltam. Felvillantottam kedvenc féloldalas mosolyát, mire ő hitetlenkedve nézett testvéreimmel, akik csak helyeslően bólogattak.

- Edward – sipította, és elkezdett felém szaladni. Valami csoda folytán nem botlott meg, aminek nagyon örültem.

Amikor odaért hozzám, szorosan magamhoz öleltem, majd szenvedélyesen csókolni kezdtük egymást. Levegőre volt szükségem, amit nem igazán értek, ezért megszakítottam csókunkat.

- Hiányoztál – mondtam neki, de egy percre sem engedtem el.

- Te is nekem – mondta, és szemembe nézve folytatta: - Szeretlek.

- Én is téged – majd egy finom csókolt leheltem ajkaira.

- Megérkezett a hősszerelmes – kezdte a poénkodást Em, de őszintén szólva, még ez is hiányzott.

Mindannyiukat megöleltem, majd elindultunk hozzánk, ki-ki a saját kocsijával.

Esme legalább egy percig ölelt magához, úgy, mintha évek óta nem látott volna. Leültünk a nappaliba, és személyesen is elmeséltem az Alaszkában történteket. Ezt követték az ajándékaim. Mindenki nagyon örült nekik.

Bellát hagytam utoljára.

- Igyekeztem olyat választani, ami illik mindenhez – magyaráztam, miközben kicsomagolta a karkötőt.

- Gyönyörű – mondta, majd átölelve a fülembe súgta: - Köszönöm.

Nővéreimet és Esmét szintén elvarázsolták ajándékaik, Em pedig alig várta a következő vihart.

Bella csak késő este indult haza, de végig mögötte mentem kocsival, hogy tudjam, épségben hazaérkezett.

- Holnap mikor jössz értem? – kérdezte a harmadik búcsúcsókunk után.

- Hétre, ahogy szoktam – válaszoltam, majd átöleltem, de elhúzódott.

- Nem tudnál korábban jönni?

- Mikorra legyek itt? – érdeklődtem, és volt egy olyan sejtésem, hogy készül valamire.

- Fél hét. – Lehet, csak paranoiás vagyok? – Jó éjt!

- Szép álmokat! – köszöntem el én is.

Feltevésem, miszerint készül valamire, alaptalannak bizonyult, és rá kellett jönnöm, csupán több időt szeretett volna velem kettesben lenni.

Az elkövetkezendő hónapok szinte zavartalanul telt el. Bella sokat volt nálunk, amit Charlie egyáltalán nem bánt, mert a szomszédos megyében helyettesített, így volt, hogy napokig haza sem jött. Emmett természetesen állandóan Bella vérét szívta. Persze, nem szó szerint, mert akkor már nem tartozna az élők közé.

Életünkbe változást kapcsolatunk tizedik hónapja hozott.