18. Fejezet: Új város, új élet

18. Fejezet: Új város, új élet

(Bella szemszöge)

Miután ismét elmentek, nem voltam olyan szomorú, mert tudtam, hogy hetek kérdése és újra találkozom velük, hiszen Carlisle meg akar majd vizsgálni. Elégedett voltam magammal, amiért mindenkit boldoggá teszek. Rose repes az örömtől, amiért ők lesznek a keresztszülők, Carlisle megtisztelve érzi magát, amiért az orvosunk lehet, Alice pedig nagyon boldog a látomásai miatt, amikben ő a gyerekem kedvenc nagynénije. Úgy döntöttem, hogy délután elmegyek vásárolni néhány rucit a két nagynéninek.

Felhívtam Amyt, hogy lenne-e kedve eljönni velem, de Aaron belázasodott, és így nem akarja Ericára bízni. Így egyedül vágtam neki a vásárló körútnak Port Angelesbe.

A kedvenc butikunkba mentem, bízva abban, hogy találok valamit a lányoknak. Éppen egy ezüstös, csillámlós felsőt néztem ki Alice-nek, amikor megcsörrent a telefonom.

- A lilát kérném! – közölte, majd egyből le is tette.

El is felejtettem, hogy őt esélytelen meglepnem. Kérésének eleget téve, leakasztottam a lilát Alice méretében, és a kosaramba tettem. Ő volt a könnyebb eset. Rose-nak sokkal kacifántosabb ízlése van. Egy félórás kutatás után rábukkantam a tökéletesre. A választásom egy bézs színű blézerre esett, mert emlékeztem, hogy egyszer megjegyezte rá, hogy nagyon tetszik neki, de nem vette meg, mert már így is hattáskányi ruhát vett, és Em nem bírná elviselni, ha még egy ruhabemutatót végig kellene néznie. Amynek is vettem egy kötött kardigánt, majd átmentem egy játékboltba, hogy a kicsiket is meglepjem.

A cumik és csörgők között kicsit elkalandoztam, hiszen pár hónap múlva már ilyeneket kell majd vásárolnom. A vásárlás után nem hazamentem, hanem Amyékhez.

- Bella! Bella! – kiáltotta Elena, amikor beléptem a házba.

Letettem a szatyrokat, és felvettem.

- Szia, Hercegnő! Te nem vagy beteg? – kérdeztem, miközben besétáltam vele a nappaliba.

- Én erős vagyok, ezért nem betegszem meg – oktatott ki, miután letettem.

- Anya merre van? – érdeklődtem a kicsitől.

- Aaront eteti a konyhában – felelte, majd folytatta a babázást.

- Hogy vagytok? – kérdeztem, belépve a konyhába.

- Nem rég ment le a láza – mondta Amy.

- Hoztam nektek valamit – közöltem, majd kimentem a nappaliba a táskákért.

Mindhármukat sikerült meglepnem, és még Aaronnak is jobb kedve lett egy kicsit. Kivételesen nem maradtam éjszakára, mert szerettem volna egyedül maradni a gondolataimmal.

A következő néhány napban nem történt semmi különleges. Mivel Aaron nem gyógyult meg, én vigyáztam rá, hogy Amynek ne kelljen kimaradnia a munkából. Nagyon jól elvoltunk, és szerencsére hamar meg is gyógyult, így két nap múlva már mehetett is óvodába.

Bíztam benne, hogy hamarosan jelentkezik valamelyik Cullen, mivel Carlisle azt ígérte, hogy majd, ha betöltöm a tízedik hetet, megvizsgál. Pont ezen gondolkodtam ebéd közben, amikor megszólalt a csengő. Kinyitottam az ajtót, és pár másodpercig csak tátogni tudtam, majd miután felocsúdtam a döbbenetből, megöleltem Rose-t.

- Hali, Hugi! Rég láttalak – köszöntött rég nem látott Mackóbarátom, majd egy bordaropogtató ölelésben részesített.

- Nekem mondod?! – kérdeztem mosolyogva, amikor beengedtem őket.

- Hogyhogy csak ketten? – kérdeztem kíváncsian.

- Érted jöttünk – jelentette ki Emmett vidáman, amit nem igazán értettem.

- Értem, és mégis miért? – értetlenkedtem, mert biztos voltam benne, hogy egyértelmű dolgot mondott, csak az én felfogásom lassú egy kicsit.

- Ő még nem is tud róla? – kérdezte Em mérgesen Rose-t.

- Gratulálok – bökte oda neki félvállról. – Arra gondoltunk, hogy mindenkinek jobb lenne, ha közelebb lennél hozzánk, így vettünk neked egy házat.

- Mit csináltatok? – kérdeztem ingerülten.

Ezt mégis hogy képzelik?! Minden vámpírnak szokása, hogy eldöntse mi a jó nekem? Bár Edward jól tette, hogy kilépett az életemből, és nem hazudozott tovább.

- Vettünk neked egy házat, hogy a közelünkbe tudj költözni – mondta kedvesen Rose.

- Nem megyek Edward közelébe – jelentettem ki határozottan.

Abban az egyben biztos voltam, hogy nem akarom többet látni azt a szemétládát.

- Nyugi, Hugi! Ő nem tud semmiről semmit, és nem is fogtok találkozni sem, mert ez a külvárosban van, mi meg tudod, az erdőben lakunk, hogy Esme bujkáljon a többi néni elől – mondta vidáman Em, és akaratlanul is eszembe jutott Elena véleménye Esméről, amin ismét jót mosolyogtam.

Muszáj volt kicsit átgondolom, és mérlegelnem ezt a költözés témát, majd döntésemet velük is közöltem.

- Rendben. Mikor kellene indulnunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Amilyen hamar csak tudunk, mert Carlisle szeretne megvizsgálni – mondta boldogan Rose.

Jó volt látni, hogy az én terhességemtől legalább olyan boldog, mintha a saját gyermekét várná.

- Oké! A holnap megfelel? – kérdeztem, mert szerettem volna, ha minél hamarabb tudnék valamit a gyerekemről.

- Nem akarok akadékoskodni meg ilyenek, mert örülök neki, hogy a közelből nézhetem a bénázásaidat, de hogyhogy ilyen hamar beleegyeztél? – kérdezte Em, és még a fejét is vakargatta, hogy kifejezze értetlenkedését.

- Ami ideköthetne, az már mind eltűnt. Ti elmentetek, apáék meghaltak. Miért maradnék? – tettem fel a költői kérdést.

Tényleg úgy éreztem, hogy nincs miért maradnom. Itt eddig csak veszteség és szomorúság ért.

- Mi összepakoljuk a ruháidat, te addig búcsúzz el Amytől, hogy kora reggel tudjunk indulni – adta ki a parancsot Rose.

- Előtte szeretnék adni neked valamit – mondtam, majd felmentem a szobámba Rose ajándékáért.

- Miért kapom? – kérdezte, amikor átadtam neki a csomagot.

- Csak úgy – feleltem mosolyogva.

Rose nagyon örült az ajándéknak, majd hármasban felmentünk a gardróbomba. Emmett reakciója mindkettőnket nagyon jó kedvre derített.

- Ezt most nem mondjátok komolyan?! – kérdezte hüledezve ,,ruhásszekrényem” láttán.

- De komolyan mondom – mondtam vidáman.

Erre a kijelentésre elővette a telefonját, és Rose-zal érdeklődve figyeltük, hogy mire készül.

- Alice! A földön nincs annyi bőrönd, amennyi elég lenne Bella ruháinak elcsomagolásához! – dühöngött kedvenc vámpíromnak.

Nem tudom, mit mondhatott Alice Emnek, amiért olyan mérgesen szaladt le. Kérdőn néztem Rose-ra, de ő is ugyanolyan értetlen képet vágott, mint én. Emmett eltűnt. Addig mi Rose-zal elkezdtük összeszedni a piperéimet, és a fontosabb dolgaimat, amik meg is töltötték az egyetlen bőröndömet.

- Most mit csináljunk? – estem kétségbe, mert még egy darab ruhát sem pakoltunk el.

- Nem tudom – mondta Rose letörten, majd lehuppant az ágyamra.

- Valaki segíthetne! – dörrent ránk a földszintről Em.

Mire én megmozdultam, már hallottam is, ahogy Rose ráripakodott a férjére.

- Ez meg mi a franc?!

- Alice üzente – mondta, és felvette a meghunyászkodott hangját, amit csak Rose-zal szemben szokott használni.

- Ez meg mi a…? – kérdeztem elkerekedett szemekkel, amikor legalább tíz bőrönddel találtam szemközt magam.

- Alice azt mondta, hogy vegyek tizenkét bőröndöt, és a mi két üres bőröndünkkel az elég lesz Bella ruháinak. A cipőket pedig, csak hajigáljuk be Bella anyósülésére – felelte költőinek szánt kérdésemre.

- Rendben! – lelkendezett Rose. Csak tudnám, mi dobta fel ennyire! – Mi összepakolunk, te pedig most már menj át Amyhez – utasított határozottan.

Gyorsan összeszedtem magam, majd végrehajtottam a feladatot, és elindultam. Kicsit tartottam attól, hogy pótanyám mit fog szólni a költözésemhez.

- Anya! Itt van Bella – kiáltotta Elena, amikor beléptem a házba.

- Nem is vártalak mára – mondta Amy, miközben leültünk a nappaliba.

- Történtek bizonyos dolgok, amik miatt muszáj volt eljönnöm – kezdtem, de nem nagyon tudtam, hogyan folytassam.

- Miről beszélsz? – kérdezte aggódva.

- Holnap elköltözöm Forksból – közöltem, és félve vártam reakcióját.

- Hova? Miért? – kérdezte szomorúan, és a könnyek is elkezdtek gyűlni a szemében.

- Carlisle-t kértem fel orvosomnak, és szeretnék a baba családjának a közelében lenni – feleltem.

- Azért meg fogsz minket látogatni? – szipogta.

Az én könnyeim is eddig bírták. Sírva öleltük egymást, majd miután nagyjából sikerült megnyugodnunk elengedtük a másikat.

- Remélem, hogy amint berendezkedtem, elfogadjátok majd a meghívásomat, és nálam töltitek a hétvégét – mondtam mosolyogva.

- Biztos lehetsz benne, hogy máskülönben el sem engedném a lányomat olyan messzire – mondta, és szavai nagyon meghatottak.

- Hiányozni fogtok – szipogtam.

- Te is nekünk, de ennek így kell lennie – mondta szomorúan.

Jó érzéssel tölt el, hogy van, akinek fontos vagyok. Kicsit bánt, amiért szomorúságot kell nekik okoznom, de ez így lesz a legjobb. Majd csak azután indultam haza, miután lefektettük a kicsiket. Aaron megkérdezte, hogy Edward után megyek-e. Mit mondhattam volna?! Hazudtam neki, hogy igen utána megyek, mert nagyon hiányzik, pedig, ha tudná, hogy embert még így nem gyűlöltem!

Amikor hazaértem, és benyitottam a nappaliba, igen csak megszédültem a látványtól. Tizenöt bőrönd volt színültig megpakolva, és pont az utolsóra húzták be a cipzárt. Rose ült a bőrönd tetején, mint valami trónon, Em pedig behúzta a cipzárt.

- Kipakolni nem segítek – szögezte le, amikor elterült a kanapén.

- Ez mind az én holmim? – hitetlenkedtem.

- Szerinted, Hugi, mitől lettem rosszul, amikor megláttam a gardróbodat? – tette fel a költői kérdést. – Komolyan mondom, több ruhád van, mint egy boltnak.

- Jogos – feleltem, majd elkezdtem a hálálkodást: - Köszönöm, hogy összepakoltatok helyettem. Én sosem végeztem volna vele.

- Oké-oké! Ezt megbeszéltük, most viszont irány aludni, mert holnap már hajnalban felkeltünk – adta ki az utasítást Rose.

Egyre jobban kezd Alice-re hasonlítani. Eleget tettem a parancsnak, és egy gyors zuhany után le is feküdtem. Nem csináltam szinte semmit, mégis olyan fáradt voltam, hogy pár perc alatt elaludtam. Ismét azzal a gyönyörű kislánnyal álmodtam, viszont az álmom megváltozott. Egy játszótéren voltam vele, és volt velem egy férfi. Az arcát sajnos nem tudtam megnézni, mert ekkor kezdett Rose keltegetni.

- Jó reggelt! – köszöntött kedvesen. – Készítettem neked reggelit.

- Uh! – nyögtem, mert az evés gondolatától is rosszul voltam. – Azt most inkább kihagynám, de azért köszi.

- Rosszul vagy? – kérdezte aggodalmasan.

- Csak a szokásos – feleltem, miközben lassan felültem.

Tíz perc alatt rendbe szedtem magam, és már indultunk is. Emmett vezette a BMW-t, Rose pedig az én kocsimat. Mondanom sem kell, hogy csak az első két ülésen volt hely. Az egész autót elárasztották a bőröndök. Emmett még rosszabb helyzetben volt. A csomagok mellett, mindenütt cipő volt. Amíg én aludtam, ők bepakoltak a kocsikba. Alig hagytuk el Forksot, én vissza is szundikáltam, mert tényleg korán volt.

Nem tudom, mennyi ideig bóbiskolhattam, de amikor felébredtem, már világos volt.

- Valahol megállunk majd enni? – kérdeztem Rose-t, mert nagyon éhes voltam.

A következő városban ebédelhettem, és elvégezhettem a szükséges emberi teendőimet, majd miután tankoltunk is, tovább indultunk. Meggyőztem őket, hogy majd alszok a kocsiban, így nyugodtan haladhatunk, és nem kell időt vesztegetnünk.

Az indulást követő második nap, elhaladtunk egy tábla mellett, amire Rose hívta fel a figyelmemet, egy ,,megérkeztünk” közlésével. A táblán ez állt: Connecticut állam, New Haven – Woodbridge.

Teljesen olyan benyomásom volt a városkáról, mint Forksról. Izgatott lettem a tudattól, hogy hamarosan újra láthatom kedvenc vámpír családomat.

- Tíz perc és ott vagyunk – mondta Rose mosolyogva, látva, hogy izgatottan fészkelődtem az ülésben.

- Már alig várom – mondtam vidáman.

Rose betartotta ígéretét, és alig tíz perccel később egy nagyon szép ház előtt parkoltunk le. A ház nem volt túl nagy, inkább takaros. A külső falak napsárga színben pompáztak, az előkert szépen le volt nyírva, és a tornácomon ott állt az új családom. Alice hevesen integetett, amikor leparkoltunk. Rose-zal nem foglalkozva, lépdeltem oda hozzájuk, majd öleltem meg barátnőmet. Őt követte Carlisle, Jazz, és utoljára maradt Esme.

- Köszönöm, Drágám! – súgta a fülembe, és hallottam, ahogy könnyek nélkül zokogni kezdett.

- Elég ebből! – hallottuk meg Em hangját. – Mi lenne, ha megnéznéd belülről is? Vagy te idekint akarsz lakni?

- Igaza van – bújt ki ölelésemből Esme.

Alice a kezembe nyomott egy kulcsot, amivel valószínűleg a zárat tudom kinyitni. Amikor beléptem a házba, elakadt a lélegzetem is. Az előtérből egy nappali nyílott, ami világos, és tágas volt. Középen egy krémszínű, bőr ülőgarnitúra kapott helyett, előtte egy cseresznye színű asztalkával. A falra egy hatalmas plazma TV volt felszerelve a legmodernebb hangtechnikával, és észrevettem egy Xbox-ot is. A sarokban volt egy hatalmas yucca-pálma, amin látszott, hogy eddig szépen ápolták. Remélem, nem nyírom ki pár hét alatt.

- Hogy tetszik? – rángatott ki álmélkodásomból Alice izgatott hangja.

- Imádom – feleltem őszintén.

- Akkor menjünk és nézzünk szét a többi helyiségben is – javasolta Esme, majd megfogta a kezem, és bevezetett a konyhába.

Itt is a világosabb színek domináltak, összhangot teremtve a sötét bútorzattal. Természetesen tökéletesen fel volt szerelve, és biztos voltam benne, hogy a hűtő és a szekrények is csordultig vannak. Amint itt körülnéztem, átvezettek az ebédlőbe. A falmentén egy tálalóasztalka kapott helyet, amin volt egy váza, tele a kedvenc virágommal. Az ebédlő közepén volt egy hatalmas, ovális asztal tizenöt székkel. Minek ennyi szék? A túlsó falon pedig egy üveges szekrény állt, benne a leggyönyörűbb terítékekkel. Amikor haladtunk volna tovább, szemet szúrt a sarokban egy letakart valami.

- Az mi? – böktem a kérdéses sarok irányába.

- Egy etetőszék az unokámnak. Ne haragudj, de amint megláttam, beleszerettem, és nem tudtam ott hagyni – szabadkozott.

- Köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen.

Az ebédlő után megmutatták a babaszobát, amit még ki kell majd festeni és be kell majd rendezni, miután megtudtuk a baba nemét. Utána megnéztük a vendégszobát, és a fürdőt, ami ugyanolyan volt, mint a forksi, csak itt színben a bézs és a cseresznye volt a meghatározó.

- Ez itt a te szobád – mondta Alice vidáman.

A fiúk közben megunták a járkálást, így míg én körbenéztem, addig ők behordták a csomagokat. A szobám meseszép volt. A falak sárgára voltak festve, és absztrakt fekete-fehér képek díszítették. Az udvarra néző fal egy része üvegből volt, így tökéletes rálátást nyújtott a medencére. A parketta fehér laminált padló volt, a közepén volt egy sárga és bordó mintás szőnyeg. A szemközti falnál volt egy hatalmas szekrény, állótükör borítással. Az üvegajtó mellett pedig a hatalmas franciaágy, komóddal.

- Gyönyörű – mondtam, majd megfordultam, és egyszerre öleltem meg családom női tagjait.

- Reméltük, hogy tetszik – mosolygott rám szelíden Esme.

- Az üvegfalak eltolhatóak, így ki tudsz menni az udvarra – magyarázta lelkesen Alice, és nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy már észrevettem.

- A gardrób pedig innen nyílik – bökött Rose, egy eddig észre nem vett ajtóra.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok – hálálkodtam, és tényleg nagyon szerencsésnek éreztem magam.

- Ez a legkevesebb, amit tehetünk érted – mondta lelkesen Alice.

Miután kigyönyörködtem magam a hálómban, megkerestük a srácokat a nappaliban.

- Remélem, azért térképet nem kell csatolnunk a házhoz – vigyorgott kajánul Em.

Még csak most jutott el igazán a tudatomig, hogy mennyire is hiányoztak nekem. Nem is tudom, hogyan bírtam ki ennyi ideig nélkülük.

- Majd mindig hordok magamnál iránytűt – vágtam vissza neki kissé fáziskéséssel.

Megnyilvánulásomat Jazz hangos kacagással díjazta, amihez a többiek is csatlakoztak. Végre úgy éreztem, hazataláltam.

- Míg alszol, majd kicsomagolok neked, hogy végre megkapjam a felsőmet – jelentette ki Alice ellentmondást nem tűrő hangon.

Pár órája beszélgethettünk már, amikor Jazz eltűnt, majd visszatért, és egy borítékot nyomott Carlisle kezébe.

- Ezek itt az új irataid – közölte, majd átadta a borítékot.

- Minek kellenek nekem új iratok? – kérdeztem meglepetten.

- Gondoltuk, nem szeretnéd, ha Edward rájönne, hogy itt vagy – felelte Jazz.

- Ne haragudjatok, de még mindig nem értem az összefüggést.

- Edward a kórház archívumában dolgozik, és így minden beteg adatait ismeri, és mivel én foglak vizsgálni, muszáj más néven kartonoznunk téged – magyarázta kissé grimaszolva.

Nem velem volt baja, csak az ötletemmel, miszerint Edward nem tudhat a gyerekemről.

- Köszönöm, hogy mindenre gondoltatok – mondtam mosolyogva.

- Natalie Smith? – kérdeztem vigyorogva.

Amint kiejtettem az álca nevemet, Emmett és Jazz hangos röhögésben tört ki, és közben a hasukat fogták. Nekem is nevetnem kellett, bár nem azon, amin nekik, hanem rajtuk.

- Nat – mondta röhögve Jazz – Ezért kapsz tőlem öt pontot.

- Akkor én is nevet váltok – kuncogta Em.

Oh, igen! A régi pontgyűjtés. Milyen jó is volt az az időszak. Viszont most jön egy még boldogabb. Egy hazug szerelemmentes.

Este mielőtt elindultak volna, megkértem Carlisle-t, hogy maradjon még egy kicsit, mert szeretnék vele beszélni.

- Szeretnélek megkérni, hogy változtass át, miután megszületett a kicsi – közöltem kertelés nélkül.

- Alice említette a szándékodat, és ha tényleg komolyan gondolod, akkor majd megteszem, miután a kicsi tud nélkülözni téged néhány napra – felelte mosolyogva.

- Köszönöm – hálálkodtam ismételten.

Csak bólintott, majd ő is elindult, de az ajtóból még visszaszólt, hogy holnap értem küldi Alice-t, és bevisz a kórházba, hogy végre megejtsük az első vizsgálatot.

Miután mindenki elment, elindultam, hogy megfürödjek. Már egy jó tíz perce ülhettem a kádban, amikor kintről neszezést hallottam. Azonnal eluralkodott rajtam a pánik, hogy mégis mihez kezdjek egy betörővel.

- A francba! – nyögtem, amikor észrevettem, hogy kint hagytam a telefonomat.

Jártattam az agyam, hogy mit csináljak, de nem jutott eszembe jobb mint, hogy megpróbáljam elérni a folyosón a vezetékes telefont, és bepötyögni a segélyhívó számát. Felkaptam a köntösömet, és halkan kinyitottam az ajtót. Hangosan felsikítottam, amikor Alice vigyorgott rám teli képpel.

- Mit keresel te itt? – förmedtem rá. – A frászt hoztad rám!

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – Nézett rám azokkal az ártatlan kölyökkutya szemekkel, majd megmagyarázta itt létének okát: - Megígértem, hogy bepakolok a gardróbodba. Már nincs sok csak öt bőrönd, és kész vagyok.

- Semmi gond, csak legközelebb szólj, ha ilyet tervezel – mondtam, majd kiléptem a fürdőből.

Bementünk a hálómba, és míg Alice befejezte a pakolást, beszélgettünk. Sokat megtudtam az új életükről. Mint például, hogy most egyikük sem jár suliba, hanem dolgoznak, mert náluk az a szokás, hogy tíz városonként felnőttet alakítanak.

Mielőtt elment, még a lelkemre kötötte, hogy tízre legyek kész, hogy ne késsünk el a vizsgálatról. Amint letettem a párnára a fejem, el is aludtam, mivel az utazás, és a kocsiban alvás, eléggé kifárasztott.

Kilenckor az ébresztőmre keltem, pedig még egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek. Felültem az ágyban, és vettem néhány mély lélegzetet, hogy elmúljon a hányingerem. Még hogy pár hét! Már három hete szenvedek a rosszullétektől. Soha nem fog elmúlni?! Összevadásztam a ruháimat, majd felöltöztem, és elvonultam a fürdőbe, rendbe szedni magam, hogy emberien nézzek ki. Háromnegyed tízre mindennel elkészültem, így kimentem a tornácra, hogy ott várjam Alice-t.

- Hogy aludtál? – kérdezte, amikor beültem a kocsiba.

- Kitűnően, csak keveset – feleltem őszintén, és kijelentésemet egy hatalmas ásítás is alátámasztotta.

- Lesz még időd pihenni – közölte.

Neki könnyű! Nem ő terhes egy vámpír, akarom mondani egy félvámpír babával, aki leszívja minden energiáját. Habár az utána olvasások szerint minden kismama fáradékony.

- Holnap elmehetnénk vásárolni – vetette fel, amikor leparkoltunk a kórház előtt.

A személyzeti parkolóban azonnal kiszúrtam Edward kocsiját, és ijedten néztem Alice-re.

- Nem fog észrevenni – nyugtatott, és Emmettesen elmosolyodott.

Leadtam a recepción a szükséges adatokat, majd kikértem Carlisle-hoz a kartonomat. Már legalább egy fél órája ücsörögtünk a váróban, amikor végre bemehettünk.

- Szia, Bella! Hogy vagy? – üdvözölt kedvesen, miközben felmásztam a vizsgáló asztalra.

- Jól, csak kezdek megéhezni – mondtam kicsit zavartan.

- Ennek örülök – mosolygott rám vidáman – Most egy kis hideget fogsz érezni a hasadon.

Kicsit libabőrös lettem, amikor rám nyomta a zselét, amit Alice kuncogva nézett végig. Miután kinyomta a megfelelő adagot abból a hideg izéből, elővett egy készüléket, és bekapcsolt egy monitort.

- Hamarosan láthatjuk is a kicsikét – mondta, majd elkezdte mozgatni a hasamon az ultrahangot.

- Az ott ő? – kérdeztem megszeppenve, és a kicsike lényre sandítottam a monitoron.

- Igen! Ő ott a kisbabád – felelte Carlisle boldogan.

Könnyek szöktek a szemembe, annyira meghatódtam a látványtól. Már látható volt a fejecskéje, a kis teste és a végtagjai is. Ekkor bekapcsolta Carlisle a hangfalat is, és meghallottam az ütemes kis dobolást, ami nem volt más, mint a szíve.

- Minden rendben van vele – állapította meg. – Akkora, amekkora egy ekkora babának lennie kell.

Megnyugtatott a tény, hogy jól van odabent, és mindent jól csináltam eddig. Carlisle letörölte a zselét a hasamról, és kikapcsolta a berendezéseket is.

- Délután átviszek neked egy vitamint, amiből mindennap be kell venned egy szemet – mondta, de engem megijesztett az, hogy szednem kell valamit.

- Még sincs minden rendben? – kérdeztem aggodalmaskodva.

- Nyugodj meg, mindketten jól vagytok, csak a vitamin erősíti a szervezetedet – kérdőn néztem Carlisle-ra, ezért jobban elmagyarázta: - Nem leszel olyan fáradékony, és hamarabb túl leszel a reggeli rosszulléteiden.

Megkönnyebbültem, hogy valóban nincs semmi gond, majd megköszöntem mindent, és kimentünk. Az ajtóban viszont megtorpantam, mert megláttam Edwardot a folyosó végén.

- Gyere, nem fog észrevenni! – mosolygott rám kedvesen Alice.

Tudta jól, hogy össze fogunk futni, ezért vigyorgott úgy a parkolóban.

- Egyébként te ma nem dolgozol? – kérdeztem, mikor beszálltunk a kocsiba.

- Délutános vagyok – válaszolt készségesen.

- Hol dolgozol? – kíváncsiskodtam.

- Egy ruha üzletben, majd egyszer megmutatom, hogy hol van – mondta, és ekkor eszembe jutott valami, amit vele is megosztottam.

- Én is szeretnék dolgozni, amíg meg nem születik a kicsi – jelentettem ki határozottan.

- Tudok neked egy tökéletes állást – mondta, de nem volt hajlandó elmondani, hogy miről van szó, csak annyit, hogy azt a melót nekem találták ki.

Délután Carlisle áthozta nekem a gyógyszert, és beszélgettünk az átváltozásomról is, hogy majd felkészüljek a nagy napra, ami valószínűleg a huszadik szülinapomon fog megtörténni. Pár nap múlva Alice elárulta, hogy a helyi hivatalban van üresedés, és a főnök keres asszisztenst. Látta, ha megpályázom, akkor fel is vesznek.

Gondoltam, miért ne, így beadtam az önéletrajzomat, ami annyira elnyerte a tetszését a főnöknek, hogy behívott egy személyes találkozóra is. Közöltem vele, hogy terhes vagyok, de ez sem tántorította el, így két hét múlva be is állhatok dolgozni. Meg is lepődtem, hogy nem akadály, hogy kisbabát várok, de Susan –a főnök- azt mondta, hogy ebbe most nem akar belemenni, mert nem igazán ér rá, így ha lehetséges, akkor erről majd az első napon beszélünk. Ha neki ez így megfelel, akkor nekem sem lesz ellene kifogásom.

Végre úgy éreztem, hogy az életem kezd egyenesbe jönni, hiszen megkaptam mindent, amire egy velem egykorú lány csak vágyhat: család, ház, munka és baba. Két és fél hónap után először azt mondhatom magamról, hogy boldog vagyok.