31. Fejezet: Emlékek + /Epilógus/

31. Fejezet: Emlékek

 /Epilógus/

(Bella szemszöge)

 - Anya, ki volt az, akiket ennyire utáltál? – kérdezte izgatottan David, a tizenhét évesnek kinéző, de valójában ötven éves nagyfiam.

- Úgy hívják őket, hogy Peter és Charlotte – feleltem szinte morogva, kiejtve a nevüket.

- Miért utálod őket annyira? – kíváncsiskodott már sokadjára életünk történetének elmésélése alatt.

- Azért mert ők ölték meg a nagyiékat – válaszolta helyettem Sara.

Észre se vettem, hogy lejött a szobájából, viszont most örültem, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom. Már közel ötvennégy éve, hogy meghaltak, viszont nekem még mindig hiányoztak. Amikor Sarának meséltem el az élettörténetemet, Edward ott volt, de most egyedül akartam ezzel megbirkózni. Sara csak úgy köpte a szavakat, mert bár nem ismeri azt a két szemetet, de ő is tiszta szívből gyűlöli őket.

- Menj vissza a szobádba! Te szobafogságban vagy, és amúgy is! Most anya mesél – kiabált Dave a nővérére.

- Dugulj el, te kis… - nem engedtem, hogy befejezze.

Nem tudom, hol tanult ez a lány ennyi szitokszót, de förtelmes szája van.

- Menj fel a szobádba! Még nem telt le a büntetésed! – szóltam rá erélyesen.

- Persze, a kis kedvencednek mindent lehet! – csattant fel, és nagyon rondán nézett az öccsére.

- Sara! Nincs olyan, hogy kedvencem, viszont apád kiszabta a büntetést, és ezt mindig, mindkettőtöknek be kell tartani – nyugtattam kedvesen.

Nem igazán értettünk egyet Edwarddal a nevelésben, de ha az egyikünk eldöntött valamit, a másikunk tartotta hozzá magát, hogy nagyjából következetesek legyünk. Sara sértődötten felvonult a szobájába, és becsapta az ajtót.

Sóhajtottam egy nagyot, mire Dave megfogta a kezem, és rám mosolygott.

- Peter és az a nő nomádok voltak – közölte tényként, visszatérve a beszélgetésünkhöz.

Örülök, hogy figyelt, mivel a történetem elején említettem, hogy vámpírok végeztek a szüleimmel.

- Még most is azok – feleltem kissé ingerülten.

Dave nagyon meglepődött ezen, és meg is értem. Én is azt hittem, hogy miután találkoztunk, áttérnek az állatokra. Bár ami azt illeti, nem fogadtam őket túl szívélyesen, miután kiderült, hogy kik is ők.

- Hogyan jöttél rá, kik ők valójában? – kérdezte kíváncsian, de mielőtt válaszolhattam volna, megcsörrent a telefonja.

- Vedd csak fel! – biztattam, és magára hagytam, hogy megnézzem Sarát.

Felmentem az emeletre, és bekopogtam Sara ajtaján.

- Gyere! – szipogta.

Beléptem, és annyira rossz volt látni, ahogy zokog. Viszont nem enyhülhettem meg, mert tudom, hogy ez is az egyik módszere.

- Tudom, hogy apa néha nagyon szigorú, de most ő így döntött. El kell fogadnod. Már csak két nap! – biztattam. – Már csak annyi van hátra, és letelik az egy hónap!

- Nem néha szigorú – mondta kicsit megnyugodva.

- Mit szólnál hozzá, ha a bünti leteltét egy csajos bevásárlással töltenénk? – próbáltam felvidítani.

- Csak, ha jön keresztanyu, An és Alice is – lelkesedett fel. Bólintottam, majd sóhajtva beletörődött: - Már csak két nap.

Elégedett voltam magammal, hogy veszek nélkül is meg tudtam győzni a hihetetlenül makacs lányomat, hogy bírja ki a hátra lévő negyvennyolc órát.

Épp kiléptem a szobájából, amikor Dave kopogni akart.

- Anya, elmehetek Mattel deszkázni? – kérdezte zavartan.

Valószínűleg a félbe maradt beszélgetésünk miatt érzi most magát feszélyezve.

- Mire apa hazaér, te is legyél itthon! – figyelmeztettem.

- Imádlak! – lelkesült fel, majd puszit nyomott az arcomra, és el is tűnt a szemem elől.

Elindultam lefelé a lépcsőn, és még pont meghallottam Dave kiáltását.

- Elmenteeeem!

Leültem a nappaliban, és folytattam az emlékezést. Eszembe jutott, hogyan tudtam meg az igazságot a szüleim haláláról.

,,- Ha meg tudja, akkor meg fog titeket ölni – hallottam meg Edward ingerült hangját.

- Honnan a francból tudhattuk volna, hogy a feleséged szülei? – förmedt rá Charlotte.

Ez a beszélgetés egyre jobban érdekelt, mert ha Edward nem bigámista, akkor itt rólam van szó.

- Onnan, hogy ezerszer megkértünk titeket, hogy ne vadásszatok a környékünkön! – csattant fel Ed idegesen.

Vadásztak? A környékünkön? A szüleim? Nem ez nem lehet! Pedig nagyon úgy néz ki, hogy igaz! A gondolattól, hogy a szüleim esetleges gyilkosaival tartózkodom egy fedél alatt, elfogott az undor, viszont a düh és a méreg sokkal erősebb volt, így minden gondolkodás nélkül vetettem be magam a szobába, és ráugrottam Charlotte-ra.

- Engedj el, te ribanc! – ordította, de nem hatott. Sőt! Még erősebben ütöttem. – Te akartad!

Meg akart ütni, viszont mielőtt hozzám érhetett volna, egy különlegesen, kéken csillogó pajzs vett körül, amin támadóm nem tudott áthatolni. Ez mindkettőnket meglepett annyira, hogy a férjeink szét tudtak minket szedni.

- Edward, engedj el! – kiáltottam rá. – Megölöm!

Ed nagyon erősen szorított, hogy ne tudjak szabadulni, majd kimondta azt az egy mondatot, amivel mindig mindent el tudott érni.

- A fiúnkért kérlek, nyugodj meg! – kérlelt, és bevált neki.

- Takarodjatok! – ordítottam, és éppen ezért Edward nem is lazított a szorításon.

- Peter, menjetek! – kérte őket Edward is, bár sokkal kedvesebben, mint én.

- Sajnálom…- kezdett volna bele a megszólított, de ismét rájuk ordítottam, és olyan gyorsan mentek el, ahogy csak tudtak.

Miután kimentek a házból, Edward maga felé fordított, én pedig elkezdtem zokogni. Órákon keresztül csak zokogtam, amíg haza nem jöttek a többiek.

Edward megkérte Carlisle-t, hogy vizsgáljon meg, hogy nem ártott-e ez a feszültség a kicsinek. Szerencsére nem esett baja, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a pajzs, ami körém húzódott, a fiam képessége lehet.”

Elmosolyodtam azon, hogy mennyire jól gondoltuk akkor, mert tényleg ez a védőburok a képessége, de csak fizikálisan védi meg, így Edward végre tud az egyik gyerekének a gondolataiban olvasni. Nem kell mondanom, hogy ez rettentő boldoggá teszi nap, mint nap. Felálltam, hogy készítsek valami vacsorát magamnak.

Igen-igen! A gyerekeimmel ellentétben én nem változtam át, miután ők igen. Kicsit bosszús voltam emiatt, viszont beláttuk, hogy így legalább bármikor vállalhatunk egy újabb babát. Habár belegondolva, nem biztos, hogy célszerű lenne, hiszen elég sok Cullen-bébit szültem már. Először is itt van Sara és Dave. Rose-éknak is lett két kisbabájuk, akik már szintén nagyok. Ők ikrek Anna, akit csak Annek becézünk és Zach. Zach igazi nagy csajozó, pont amilyennek az apját is elképzelem, mielőtt megismerte volna Rose-t. Esme csak egyszeres anyuka, az ő nagyfiát Deannek hívják, és végül Alice-éket is sikerült megajándékozni egy babával. Az ő gyereke szintén fiú, és a Matt nevet kapta. Szóval, eléggé nagy családdá növekedtünk. A neveket illetően szerintem Edwarddal mi választottunk a legjobban, de ezt sosem említettem senkinek. Természetesen a négy fiú igazi jó barátok, akárcsak An és Sara.

Miközben a vacsorámat készítettem, eszembe jutott még egy emlék, mégpedig mikor kiderült, hogy Emmett és én rokonok vagyunk. Carlisle szerint ezért voltam mindig olyan hatással Emre, mint amilyennel csak Rose képes.

,,- Arra gondoltam, hogy ideje elkészítenünk, vagyis frissítenünk a családfánkat – vetette fel vidáman Carlisle, amitől nagyon feldobódtam.

- Biztos eléggé terebélyes lesz – mondta mosolyogva Alice.

- Mintha te nem látnád előre! – mosolyogtam barátnőmre. – Minek is kínlódjunk vele mi, amikor te a látomás alapján simán el tudnád készíteni?

Költői kérdésemet csak egy nyelvnyújtással díjazta, viszont nem tudott ránk több időt szakítani, mert Matt felsírt.

Néhány hét alatt mindannyian elkészítettük a saját családfánkat, amiből Carlisle össze fogja állítani a család közös, terebélyes családfáját. Ez szintén néhány napba telt, és drága apósom ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian jelen legyünk, amikor megmutatja.

- Egy nagyon érdekes dolgot vettem észre, amin szerintem ti is meg fogtok lepődni – vezette fel, amivel sikerült még inkább felkeltenie az érdeklődésemet.

- Találtam egy nevet, ami két családfában is felbukkant – mondta mosolyogva.

- Ez azt jelenti, hogy ketten igazi, biológiai rokonok? – kérdezte megdöbbenve Edward.

- Pontosan – felelte büszkén.

Ez kezd érdekesen alakulni – gondoltam magamban.

- Kinek mond valamit az a név, hogy Elisabeth Cook? – tette fel a várva várt kérdést Carlisle.

- Ő a nagyanyám – válaszolt Em.

- Ő az ük-ük- ük-ük nagymamám – feleltem Emmettel egyszerre.

Meglepetten kapkodtam a fejem Em és Carlisle között. Emmett a negyed unokatesóm? Egyáltalán így hívják azt, ami nekem Em?

- Carlisle? – fordultam felé.

- Igen, valóban rokonok vagytok, és ez nekem sok mindent megmagyaráz – felelte diadalittasan.

Ezután hosszan példálózott olyan esetekkel, amikor Em teljesen meglágyult miattam, pedig mielőtt megismerkedtünk volna, ezt csak Rose érte el nála.”

Elmélkedésemből az égett csirkemell szaga rángatott ki.

- Anya, már megint gondolkodtál? – kiáltott le nekem Sara, és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Csak egy kicsit! – kiáltottam vissza, és kinyitottam az ablakot szellőzni.

Gyorsan eltakarítottam a romokat, amit a főzéssel okoztam, és igyekeztem arra koncentrálni, amit csinálok. Nehéz volt, főleg, amikor eszembe jutott az egyik esetem, aki miatt már nagyon aggódom. Lehet, reggel még mielőtt felveszem a műszakot, benézek hozzá – jegyeztem meg magamban.

Másodjára sikeresen elkészítettem a vacsorámat, majd be is lakmároztam belőle, de nem igazán esett túl jól, ami csak annyit jelentett, hogy holnap a váltás után el kell mennem, vadászni, mivel a kórházban a vér szaga még inkább fokozni fogja a szomjamat.

Miközben újra eszembe jutott az egyik betegem, betettem egy adag szennyest a mosásba, majd felporszívóztam a nappaliban. Miután ezzel is végeztem, leültem a kanapéra, hogy gondolkozzak.

Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy Olivia, miért nem tér már magához a kómából. A fejét nem érte akkora ütés, és csak egy enyhe agyrázkódása van. Már rég fel kellett volna ébrednie, hiszen az eredményei is jók. A vérképe olyan tökéletes, hogy bárki megirigyelhetné, és a többi sérülése is szépen gyógyul, de ennek ellenére már két hete, hogy kómában fekszik.

Pont akkor állított haza Ed, Dave és Matt, amikor eljutottam arra a szintre, hogy kezdtem megkérdőjelezni az emberek azon véleményét, hogy kiváló orvos vagyok. Én sosem véltem, így hiszen az én tudásom a közelébe sem ér Carlisle-énak, és egyébként is, még csak harminc éve praktizálok, így tapasztalatom sincs akkora, mint apósomnak. El is határoztam, hogy beszélek vele, és kikérem a véleményét a betegemmel kapcsolatban.

- Sziasztok, srácok! – köszöntöttem őket, amikor beléptek a nappaliba.

- Szia! – köszöntek szinte kórusban, amin jót mosolyogtam.

Felálltam, majd megcsókoltam a munkából hazatérő férjemet, amit ő sem volt rest viszonozni. Kezdtük volna elmélyíteni a csókot, de Matt hangja mindkettőnket észhez térítette.

- Na de, Keresztanyu! Kiskorúak is vannak a helyiségben! – viccelődött a keresztfiam.

- De kis szűzies itt valaki – vágott vissza helyettem Dave, amire Matt reakciója annyi volt, hogy vállon bokszolta unokabátyját.

Igaz, hogy mind a négy fiú –Dave, Zach, Dean és Matt- nagyon jó viszonyt ápol, de a legszorosabb, már-már testvéri mégis a fiam és a keresztgyerekem között alakult ki.

- Milyen napod volt? – kérdeztem Edet, amikor leültünk a nappaliban.

A két fiú felvonult Dave szobájába, hogy kipróbáljanak valami –Matt szavaival élve- fantasztikusan hiper-brutál játékot.

- Ma végre találkoztam az áldozattal, és a gondolataiból azonnal megtudtam, hogy csak be akarja mártani az ügyfelemet, bízva egy borsosabb pénzösszeg elnyerésében – felelte morcosan.

- Nem értelek, hogy miért lettél ügyvéd. Tudod jól, attól, hogy te tisztában vagy az igazsággal, nem mindig tudod bebizonyítani, mert hogyan hangzana az, hogy: ,,Tiltakozom. A tanú hazudik. Figyelem magát, és a gondolatait is!” – próbáltam a végére viccet csinálni a dologból, de Edwardnál nem arattam vele túl nagy sikert.

- Azért lettem ügyvéd, amiért te orvos – felelte még mindig morcosan.

Tudtam mivel tudnám felvidítani, de most nem volt rá lehetőségünk, mivel itthon volt mind a két gyerekünk, és ha ez nem lenne elég, az éjszakára Matt is a mi vendégszeretetünket élvezi.

- Nagyszerű ügyvéd vagy, Drágám! Biztos vagyok benne, hogy ezt az ügyet is meg fogod nyerni, ahogyan az eddigieket – próbáltam biztatni, amit egy hálás mosollyal jutalmazott.

- Köszönöm, hogy vagy nekem – mondatáról eszembe jutott Olivia, akit otthon egy szerető férj és négy gyerek vár.

Ismét elmerültem a gondolataimban, hogy vajon mi okozhatja nála a kómát, vagyis mi nem engedi, hogy magához térjen.

- Neked milyen napod volt? – kérdezte Edward, és most nagyon hálás voltam neki, amiért kirángatott az elmélkedéseimből.

- Elkezdtem Dave-nek mesélni a történetünket, de nem jutottunk a végére – feleltem neki készségesen.

- Meddig jutottatok? – érdeklődte szerelmem.

- Odáig, amíg kiderült, hogy Peter és az a cafka a felelősek anyáék haláláért – feleltem a végére kissé ingerültebben.

Charlotte-tal valahogy már az első perctől kezdve nem kedveltük egymást, és miután neki rontottam, nem hiszem, hogy változott volna köztünk ez a dolog. Legalábbis részemről az ellenszenvből az egész gyűlöletté csapott át.

- Holnap az ebédszünetedben elugrunk megvenni Dave ajándékát? – váltott témát hirtelen Edward, aminek most nagyon örültem.

- Basszus! – nyögtem, mert erről teljesen megfeledkeztem. – Nem fog menni. Elfelejtettem, hogy huszonnégy órázni fogok, és be kell iktatnom egy vadászatot, mert az estére tuti, hogy sok lesz a vér. Tudod, hogy hétvégén mindig rengeteg a baleset – szabadkoztam azonnal.

- Semmi baj, akkor majd holnapután a műszakod előtt, mert nem felejtettem ám el, hogy cseréltél, hogy ma szabadnapos legyél – mondta mosolyogva.

Az este hátra levő része nyugodtan telt. Szerettem volna, ha Sara nem érzi magát egyedül, így miután megbeszéltük a napi dolgokat, letelepedtem a szobájában, és segítettem neki az orvosi kommunikáció házijában. Néhány évvel ezelőtt, amikor a várostól díjat kaptam, amivel orvosi tudásomat ismerték el, lányom elhatározta, hogy ő is orvos lesz. Ez Carlisle-t is és engem is büszkeséggel töltött el, mivel a többi gyerkőc nem kacérkodott az orvosi pályával.

- Jó reggelt! – köszöntöttem Olivia férjét, Andrew-t.

Szörnyen nézett ki, amit nem nagyon csodálok. Biztos vagyok benne, hogy megint nem aludt egy szemhunyásnyit sem.

- Jó reggelt, Doktornő! – üdvözölt letörten.

Megvizsgáltam a feleségét, megnéztem az értékeit. De az még mindig nem hagyott nyugodni, hogy már a harmadik hete nem tért magához.

- Hogy van a feleségem? – kérdezte szomorúan.

- Az értékei kiválók, a sebei is szépen gyógyulnak – nyugtattam. – Ma csinálunk egy újabb CT vizsgálatot a fejéről.

- Mikor fog magához térni? Már három hete csak fekszik – panaszkodott ingerülten.

Meg tudtam érteni a reakcióját, de rosszul is esett, mert eddig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felébredjen a felesége.

- Sajnos nem tudom megmondani, hogy mikor fog felébredni, de bíznia kell benne, hogy hamarosan bekövetkezik – nyugtattam, majd magára hagytam.

Éppen egy másik beteghez igyekeztem volna, amikor eszembe jutott valami.

- Lányok, nem láttátok a főorvost valahol? – kérdeztem két nővérkét, amikor odaléptem a nővérpulthoz.

- Öt perce ment be az irodájába – felelték készségesen.

Gyors léptekkel igyekeztem az említett iroda felé, és amikor odaértem, bekopogtam. Miután megkaptam az engedélyt a belépésre, benyitottam.

- Bella, drágám! Mi járatban? – kérdezte az orvos kedvesen, és a székek felé mutatott, hogy foglaljak helyet.

- Carlisle, szükségem van a segítségedre – kezdtem bele, majd elmondtam a problémámat.

Nem kellett kételkednem benne, azonnal agyalni kezdett, és nem kizárt, hogy rá is jött a problémára, de ehhez szükségünk lesz Edward képességére is.

Apósom véleménye néhány napon belül beigazolódott. A betegem azért nem ébredt még fel a kómából, mert nem akart. Ezzel próbálja túl tenni magát azon a lelki traumán, hogy néhány hónapja megerőszakolták, és közben elvesztette a kisbabáját, akiről azt sem tudta, hogy a szíve alatt növekszik.

Eltelt még két hét, mire magához tért, így végre én is megnyugodtam, bár amiatt rosszul éreztem magam, hogy nem egyedül jöttem rá a problémára.

- Anya min agyalsz már megint? – vont kérdőre Sara.

- Csak eszembe jutott Olivia – feleltem mosolyogva.

- Dave összeszedett valami ribancot – közölte hidegen.

- Fékezd a szádat! – szóltam rá határozottan, de a kíváncsiságom így is felülkerekedett rajtam. – Ki az?

- Valami ostoba liba az egyetemen – felelte, de szavaival nem tudta magát meghazudtolni.

Sokszor eszembe jut, hogy abból a tündéri kislányból, hogyan lett egy ilyen sokszor kibírhatatlan kis csitri. Valahol nagyon elrontottuk a nevelését, de ettől függetlenül az életemnél is jobban szeretem, akárcsak az öcsét, és apjukat.

- Bővebben? – faggattam tovább.

- Tipikus szőkeség. Egy ilyen nőt leginkább Matt mellett tudnék elképzelni – válaszolt kicsit sem bővebben, de a hangjából csak úgy sütött a gyűlölet. – Össze fogja törni Dave szívét.

Szóval innen az utálat! Félti az öccsét. Akárhogy is nézem, ez azért nagyon kedves, engem pedig melegséggel tölt el.

- Nem fogja – jelentettem ki határozottan. – Dave olyan mázlista, hogy van egy nagyon határozott és elszánt nővére, aki sikeresen elüldözi majd ezt a lányt.

- Nem haragudnál érte? – kérdezte lelkesen.

- Tudom, hogy nem akarsz az öcsédnek rosszat. Védd meg! – adtam ki az utasítást.

- Akkor én most megyek is, és bevetem magam – mondta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és már ott sem volt.

Mosolyogtam a hevességén, és nagyon kíváncsi voltam rá, vajon mivel fogja elérni a célját. Csak Dave meg ne tudja! Biztosan nagyon megharagudna rám is, mert a lányom biztos megvédené magát azzal, hogy rám hivatkozik. Van egy olyan érzésem, hogy ennek Edward sem fog örülni.

- Mibe keveredtem már megint! – sóhajtottam hangosan.

- Sosem fogsz leszokni a magadban beszélésről? – kérdezte az ajtóból egy nagyon ismerős hang.

- Rose! Rég láttalak – mondtam letörten. – Mi járatban?

- Gondoltam meglátogatlak – felelte, majd leült mellém a kanapéra.

Órákon keresztül beszélgettünk. Megtudtam, hogy An bepasizott, ráadásul egy vámpírral jött össze, aminek kifejezetten örültünk. Mattnek is van barátnője, de Rose szerint nem tart tovább két hétnél. Ez Mattre vallana.

- Megjöttem! – kiáltott vidáman Sara.

- Hogy állsz? – kíváncsiskodtam azonnal.

- Találkoztam a csajjal, és pont kapóra jött az egyik ismerősöm, és úgy láttam felkeltette a csaj figyelmét a haverom – felelte büszkén. – Még pontosítgatnom kell a tervemen, de ha minden jól megy, akkor Dave fog a csajjal szakítani.

- Remélem, tudod, mit csinálsz – mondtam kicsit kétkedve, mert nem akartam, hogy a fiam sérüljön lelkileg.

- Hidd el, a csaj likvidálva lesz – közölte boldogan. – Mi újság keresztanyu?

Rose még maradt egy kicsit, de utána elindult haza, mert ma mutatja be An a barátját. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből. Bízom benne, hogy nem azért titkolózik Anna ennyit, mert nomád vámpírról van szó.

Az elkövetkezendő napjaink nyugodtan teltek. Nem tudom, hogyan, de Sara terve tökéletesen bevált, így Dave dobta a csajt, akiről egyébként se nekem, se az apjának nem lett volna tudomásunk, ha Sara nem szól róla.

Meg vagyok én áldva ezzel a két gyerekkel! Sokszor csak a baj van velük, de annyira örülök, hogy vannak. Nem is tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének. Amikor erre gondoltam, eszembe sem jutott, hogy a hosszú évtizedek óta tartó boldogságom egy pillanat alatt tönkre mehet.

/Epilógus/

- Kérem a vádlottat, álljon fel! – a bíró hangja kirángatott az ismét rám törő emlékeimből.

Biztatólag ránéztem Edwardra, és az arcán megjelent egy elégedett mosoly, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy már belehallgatott a bíró gondolataiba. Gyorsan rendezte a vonásait, és visszafordult a vádlotthoz.

- A bíróság meghozta a döntést – kezdte felvezető szövegét a bíró. – A Conrad kontra Milano ügyben az esküdtszék a vádlottat ártatlannak ítélte.

Boldogan mosolyogtam a férjemre, aki a gratulációkat fogadta. Úgy gondoltam, kint megvárom, nem akarom, hogy miattam hamarabb hagyja ott az ügyfelét. Pont kiléptem a teremből, amikor megcsörrent a telefonom.

Meglepődtem, amikor láttam, hogy An hív, mert ő most elméletileg Sarával vásárol a plázában.

- Szia, An! – köszöntöttem vidáman, de amint meghallottam a hangját, lefagyott az arcomról a mosoly.

- Sarát elrabolták! – dadogta, és bennem egy világ omlott össze.

Pár pillanatig meg sem tudtam szólalni. Nem lehet, hogy baja essen a kislányomnak. Nem élném túl, ha bármi is történne vele.

- Keresztanyu ott vagy? – hallottam meg az aggódó hangot.

- Hol vagy most? Rendőrséget értesítettétek? Te jól vagy? – kérdeztem, miközben a sírás fojtogatott.

- Sarát keressük a családdal. Szóltunk a rendőröknek. Én jól vagyok. Vámpírok voltak – felelte tőmondatokban.

Nem hallgattam tovább, hanem kinyomtam a telefont, térdre rogytam, és a könnyeim megeredtek. Tudtam, hogy el kellene indulnom, megkeresni a lányomat, de a fájdalom olyan erősen csapott le rám, hogy mozdulni sem tudtam.

- Bella, mi a baj? – kérdezte aggodalmasan Edward, majd talpra állított.

- Sarát elrabolták – zokogtam, és még szorosabban öleltem, majd hozzátettem: - Vámpírok!

Edward megragadta a karomat, és elráncigált a kocsiig, majd miután beültetett, indított is. A közeli erdő mentén leparkolt, kiszálltunk, és rohanni kezdtünk az erdőben.

Nem tudtuk merre menjünk, csak éreztük, hogy tennünk kell valamit.