2012. április 13., péntek

28. Fejezet: Plusz egy fő?

28. Fejezet: Plusz egy fő?
(Bella szemszöge)

Még volt egy hetem a szabadságból, mivel annyival korábban értünk haza a nászútról. Nem szóltunk senkinek, hogy jövünk, így nagyon meglepődtek, amikor beállítottunk. Természetesen Alice előre tudta, de nem akarta elrontani a meglepetésünket. Sara pont a Cullen-ház hátsó udvarán játszott Rose-zal. Edward azonnal oda akart hozzájuk menni, de megállítottam, mert nem akartam elrontani a pillanatot. Edward értetlenül nézett rám, így a fülébe súgtam, hogy forduljon oda. Sara épp Rose-t ölelte meg, és azt súgta neki, hogy:
- Szeretlek!
- Én is szeretlek, Sara! – felelte Rose, és hallottam a hangján, hogy ha tudna, most zokogna.
Ebben a pillanatban bántam, hogy hazajöttünk, de nem bírtam tovább a lányom nélkül. Rose mindennél jobban vágyott egy kisbabára, de neki ez nem adatott meg, így minden anyai vágyát Sarán élte ki. Emiatt egyáltalán nem tudtam rá haragudni, hiszen szerintem fordított esetben én is így lennék vele.
Intettem a fejemmel Edwardnak, hogy inkább menjünk be. Leültünk a többiekhez a nappaliba, és Edward elkezdett beszámolni a nászutunkról. Engem pedig az előbbi gondolataim kötöttek le.
Most értem meg csak igazán Rose-t, hogy már én is vámpír vagyok. Nagyon nehezen viselem Stacy terhességét. Természetesen örülök neki, hogy boldog, de én is szerettem volna többször érezni. Ha engem így megvisel ez az egész, annak ellenére, hogy már van egy gyönyörű kislányom, akkor milyen érzés lehetett Rose-nak? Megbántam, hogy átváltoztam, de ha nem teszem meg, akkor én egyszer meghaltam volna, míg a lányom örökké tizenhét éves lenne. Tudom, hogy ez volt a helyes döntés, de akkor miért fáj ennyire? Én arra vágyok, hogy újra érezhessem a terhességet. Milyen önző is vagyok. Én újra akarom érezni, de Rose soha nem is érezhette. Egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a negatív gondolatok, és csak azt vettem észre, hogy a könnyeim megállás nélkül folynak. Edward annyira belemerült a nászutunk ecsetelésébe, hogy szerencsére észre sem vette, akárcsak a többiek.
Felálltam, és kimentem, majd berohantam az erdőbe. Nem akartam, hogy bárki is tudja, hogy valami bánt, arról pedig végképp nem akarok beszélni, hogy mi is zavar.
- Bella? – hallottam meg Jasper hangját.
- Itt vagyok – szóltam le neki egy fa ágáról.
- Mi a baj? – kérdezte, amikor leült mellém.
- Nincs semmi baj. – Tudtam, hogy Jazzt nem csaphatom be, így könnyedén hazudtam. – Csak meghatódtam attól, amikor Sara azt mondta Rose-nak, hogy szereti.
- Nem meghatódottságot éreztem – kezdte, és mielőtt közbevághattam volna, folytatta is: - Már az esküvő előtt éreztem felőled valamit, amit akkor még nem nagyon tudtam beazonosítani. Az esküvőn mérhetetlenül boldognak éreztelek, így betudtam az azelőtti érzéseidet a feszültségnek, amit a szervezés okozott. Most viszont tisztán éreztem, a fájdalmat, csalódottságot, szomorúságot, és sajnálatot. Szóval, ne mond, hogy semmi bajod.
Én, hülye! Jaspert akartam becsapni? Ezt nem gondolhattam komolyan!
- Jazz, ez… - kezdtem, és rájöttem, hogy erről senkinek sem beszélhetek. – Erről nem akarok beszélni, és kérlek, senkinek ne mond el, mit éreztél.
- Bella, nem jó ez így – próbálkozott.
- De, jó lesz. Hidd el, jól leszek! – mondtam neki határozottan.
- Anyaaa! – hallottam meg Sara kiáltását.
Reménykedve néztem Jazzre, aki habozva, de bólintott. Mosolyogva ugrottam le a fáról, amikor megláttam Edward nyakában Sarát.
- Hiányoztál! – mondtam neki, amikor szorosan magamhoz öleltem.
Hogy is lehettem, ennyire telhetetlen?! Van egy csodálatos férjem, és egy gyönyörű kislányom. Inkább hálásnak kellene lennem, mint csalódottnak. Jazz is leugrott a fáról, és felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd lemondóan sóhajtott egyet, és bevetette magát az erdőbe, de nem a ház irányába futott, hanem be a sűrűbe.
- Ugye, többet nem mentek el ilyen sokáig? – kérdezte Sara, amikor már emberi tempóban visszafelé sétáltunk.
- Megígérem!
A Cullen-ház felé Sara mindent elmesélt, hogy mit csinált, amíg mi nem voltunk itthon. Természetesen egy hét alatt háromszor mentek el vásárolni, amiért kicsit haragudtam a nagynénikre, mert nem akarom, hogy a lányom el legyen kényeztetve, de valahol mégis megértem őket.
- Jaspert nem láttátok? – kérdezte Em, amikor beléptünk a házba.
- Elszaladt az erdőben – felelt készségesen Sara.
- Kösz – mondta, és kisuhant a házból.
Kérdőn néztem Edwardra, hogy megtudjam, mi üthetett Emmettbe. Valószínűleg értette, hogy mit akarok, ezért azonnal magyarázatot adott.
- Bunyózni akar valakivel – mondta mosolyogva.
Bunyó? Hm… Egész jól hangzik. Mióta vámpír vagyok, még nem tudtam felmérni az erőmet, és ez egy tökéletes alkalom lenne rá. El is döntöttem, hogy ha majd Em visszajön, megkérem, hogy mérjük össze az erőinket.
- Szó sem lehet róla! – kiáltotta Alice, aki azonnal előttem is termett, és szemei feketék voltak, ami csak annyit jelent, hogy most igazán mérges.
- De miért nem? – értetlenkedtem. – Úgy sem hagyná, hogy komolyabb bajom essen – érveltem.
- Nem, Bella! – kiabált még mindig Alice.
- Megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – kérdezte Edward.
- Használd a nyavalyás képességedet, és megtudod! – rivallt barátnőm a bátyára, holott nem is rá mérges.
- Bella, ezt most azonnal felejtsd el! – szólt rám határozottan Edward is, de ő legalább nem ordított velem.
- Miért kiabáltok anyával? – kérdezte szipogva Sara.
- Mert verekedni akar Emmel – felelte neki kedvesen Edward.
- Úgyis anya győzne! Ezért ne kiabáljatok vele! – zokogta a kislányom.
Szorosan öleltem magamhoz, majd leültem vele a nappaliba, és próbáltam megnyugtatni.
- Nem biztos, hogy anya győzne, én pedig nem akarom, hogy baja legyen – magyarázkodott Edward Sarának.
- De én láttam, hogy anya nyerne – szipogta.
- Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Alice.
- Azt álmodtam, hogy verekednek, és a visszavágót anya nyerte, mert mosolygott Emre – magyarázta a nagynénjének.
- A visszavágót nem láttam – mondta letörten Alice.
Később Emmett Jazz-zel tért vissza, és látszott rajtuk, hogy eléggé megtépázták egymást. Ekkor azonnal elment a kedvem a verekedéstől. Főleg attól, hogy Emmettel mérjem össze az erőmet.

Egyik reggel, mit sem sejtve keltem fel. Edward nem volt mellettem, ezért magamra kaptam egy köntöst, és a keresésére indultam. A konyhában tevékenykedett.
- Te mit csinálsz? – kérdeztem kissé álmatagon.
Az órára pillantottam, és negyed ötöt mutatott.
- Nektek reggelit – mondta egy csók kíséretében. – Én keltettelek fel?
- Nem, dehogy! – nyugtattam meg azonnal. – Úgy látszik, most csak ennyit igényeltem.
- Kár, hogy ma már megint mész dolgozni – mondta kissé letörten, amikor felültem a pultra.
- Ezt már megbeszéltük – emlékeztettem.
Nem örült neki, hogy dolgozom, mivel teljesen felesleges. Anyagilag csak annyi a haszna, hogy így nem a kimeríthetetlen Cullen számlát használjuk, vagy azt a rengeteg pénzt, amit a szüleimtől örököltem, amiből még az unokáim is megélnének. Csak tudnám, honnan volt annyi pénzük! Tudtam, hogy jó anyagi háttérrel rendelkezünk, de hogy ennyire?!
- Sara, csak két óra múlva fog felébredni – jegyezte meg kacéran.
- Oh, valóban? – mentem bele a játékba. – Milyen tervei vannak erre a hosszú két órára, Mr. Cullen?
- Lennének ötleteim. Efelől megnyugodhat, Mrs. Cullen – incselkedett, majd megcsókolt.
Pont kezdtünk volna belemerülni, amikor furcsát éreztem. Eltoltam magamtól Edwardot, aki teljesen tanácstalannak tűnt.
- Baj van? – aggodalmaskodott.
- Nem tudom – feleltem neki őszintén. – Valami fura.
- Nem értelek.
- Valami furát érzek, olyat, amit még ezelőtt soha. Mintha valami baj készülne. Nem is tudom… - próbáltam neki elmagyarázni, hogy mit is érzek, de nem tudtam neki megmondani.
Pár percig az arcomat fürkészte, majd újra megcsókolt. Ekkor viszont beugrott valami.
- Sara! – nyögtem, majd azonnal mellette termettem.
Úgy tűnt jól van, de éreztem, hogy vele van valami.
- Gyere, hagyjuk aludni! – suttogta halkan Edward.
Igazat kellett neki adjak, így felálltam az ágya mellől, és mielőtt elindultam volna, megpusziltam a homlokát.
- Lázas! – súgtam kétségbeesve, mert eddig nem volt beteg, és csak fogzáskor lázasodott be, esetleg néha köhögött.
- Hívom Carlisle-t! – közölte, majd kiment a helyiségből.
Most már legalább tudom, mi volt az a fura érzés a konyhában, ami Sara mellett még jobban felerősödött. Így végre értem, mit takar a különleges kapcsolatunk. Eddig nem volt ennyire erőteljes, bár nem is volt még ennyire beteg. Abban biztos voltam, hogy most nagyon rosszul van, csak már azt kell kiderítenünk, hogy mitől lázasodott be.
- Tíz perc, és itt lesz, csak el kell cserélnie a műszakját! – mondta Edward, amikor belépett a szobába.
- Hoznál be egy pohár vizet, lázmérőt, és lázcsillapítót? – fordultam hozzá halkan.
Amíg megkereste a gyógyszert felkeltettem Sarát. A szemei csillogtak a láztól. Amikor Edward visszaért, azonnal megmértem Sara lázát. Miután kivettem a lázmérőt, azonnal lenyelettem vele a gyógyszert, mert nagyon magas volt a láza.
- Anya, nagyon rossz! – panaszolta, miután visszafektettem az ágyba.
A szívem szakadt meg, amiért nem tudtam rajta segíteni. Bármit megtettem volna, hogy neki jobb legyen, hogy elmulasszam.
- Mindjárt itt lesz a nagypapi, és megvizsgál – próbáltam nyugtatni.
Percekig csak csendben feküdt, néha le-lecsukódott a szeme, de egyszer csak elkezdett öklendezni.
- Hozz egy vödröt! – szóltam Edwardnak, és miközben felültettem Sarát, ő is megérkezett egy lavórral.
Pont időbe, mert amikor odaért vele, Sarából minden kijött. Itattam vele egy kis vizet, majd újra lefektettem. Szegénykém nagyon rosszul volt.
- Siettem, ahogy tudtam – magyarázkodott Carlisle, amikor belépett.
Felálltam Sara ágyáról, hogy Carlisle meg tudja vizsgálni, de Sara utánam szólt.
- Anya, ne menj el! – szipogta.
- Mit tudunk? – kérdezte Carlisle, amikor visszaültem a lányom mellé.
- Nagyon magas láza van, az előbb hányt is – ismertette Edward az eddig tapasztalt tüneteket. - Már adtunk neki lázcsillapítót.
Carlisle percekig vizsgálgatta, és nekem ezek a percek, óráknak tűntek. Már alig vártam, hogy megszólaljon, hogy végre valami biztosat tudjunk. Carlisle a vizsgálat után kiment, Sara pedig azonnal el is aludt. Alaposan betakargattam, majd követtem Edwardot és Carlisle-t a nappaliba.
- Influenzás – közölte, amint leültünk. – Írok fel neki gyógyszert, azt rendszeresen kell szednie, igyon sok folyadékot, és mérjétek a lázát.
- Mikor fog meggyógyulni? – kérdeztem aggodalmasan.
- Ezt nem tudhatom biztosra, de örülnék neki, ha holnap behoznátok a kórházba, hogy vehessünk tőle vért, egy alaposabb kivizsgáláshoz – mondta, és már azonnal fel is állt. – Este még benézek.
- Köszönjük – felelte Edward, én pedig még mindig a kanapén ültem.
- Rendbe fog jönni – nyugtatott Edward, miután kikísérte Carlisle-t, és visszaült mellém.
- Olyan beteg szegénykém. A szemén is látszott – bújtam hozzá szomorúan.
- Meg fog gyógyulni – vígasztalt, miközben a hátamat simogatta.
- Anya! – kiáltotta erőtlenül Sara.
Azonnal felálltunk, és besiettünk hozzá.
- Itt vagyok, kicsikém! – nyugtattam, és adtam egy puszit a homlokára.
- Ne hagyjatok egyedül – kérte.
- Nem megyünk sehová – ígérte Edward.
Nem sokkal később megint visszaaludt, de most nem hagytuk magára. Viszont egyszer csak megszólalt a telefon, én nem mozdultam, így Edward vette fel.
- Ki volt az? – kérdeztem, amikor visszaért.
- Susan – kezdte, de be sem fejezte, én már közbe is vágtam.
- Basszus! – nyögtem.
- Mondtam neki, hogy Sara beteg, és nem akarja, hogy elmozduljunk mellőle – magyarázta. – Kérte, hogy majd holnap mindenképp hívd fel, hogy mit mondott az orvos.
- Szeretlek. – Ki kellett mondanom, bár egyáltalán nem erről szólt a beszélgetésünk, de tudnia kellett.
- Én is szeretlek téged! – felelte, majd lehajolt, hogy megcsókoljon.

Mivel Sarának még este sem ment le a láza, így Carlisle adott neki egy szurit, amit nem igazán viselt jól. Enni egész nap alig evett, pedig főztünk neki levest is, gyümölcsöt is próbáltunk belé erőszakolni, de csak néhány falatot evett, de utána az is kijött belőle. Éjszakára áthoztuk magunkhoz, hogy ne kelljen neki egyedül lennie, amikor ilyen rosszul van. Edward természetesen nem aludt –mivel biológiailag képtelen rá-, és én is csak hébe-hóba szundítottam el néhány percre. Kicsit lejjebb ment a láza, és szerencsére hányni is csak egyszer hányt.
Reggel hétkor Edward neki állt elkészíteni a reggelinket. Sara kicsit többet evett, mint tegnap, viszont most nekem nem volt étvágyam, de azért ettem néhány falatot, mert végülis a szervezetem nekem is igényli az emberi táplálékot. Kilenckor útra készen voltunk, és Edward már az ajtót nyitotta, amikor a kezébe nyomtam Sarát, és a mosdóba szaladtam. Most én adtam ki magamból a reggelit. Miután rendbe szedtem magam, ijedten léptem ki a mosdóból.
- Edward, ez hogy lehet? – kérdeztem tőle kétségbeesve.
- Nem tudom – felelte, és hallottam a hangján, hogy ugyanolyan meglepett, mint én.
- Én fél…- Nem tudtam befejezni, mert megint éreztem a kényszert, hogy a WC-csésze fölé hajoljak.
- Figyelj, elviszem Sarát a kórházba, addig maradj itthon, és idehívom Carlisle-t – mondta, amikor újra kiöblítettem a számat. – Megleszel addig?
- Menjetek csak! – biztattam, majd leültem a kád szélére, hátha jönne egy újabb adag.
Milyen jól tettem! Amint Edwardék kiléptek a lakásból, kezdtem elölről. Mire hazaértek, legalább még háromszor estem túl rajta. Amikor már úgy éreztem, hogy vége, lepihentem a nappaliban a kanapéra, és közben azon gondolkodtam, hogyan lehetek beteg, hiszen félig vámpír vagyok.
Valószínűleg el is aludhattam, mert arra eszméltem fel, hogy Edward kelteget. Szörnyen éreztem magam.
- Bella, mi történt? – kérdezte Carlisle.
- Ugyanúgy volt minden, mint tegnap Saránál, csak lázam nincs, maximum hőemelkedés, de vettem be rá gyógyszert – osztottam meg vele a tapasztalataimat.
- Nem tudom, hogyan lehetséges, de elkaptad Sarától – közölte, és eléggé elgondolkodó fejet vágott.
- De hát félig vámpír vagyok! – panaszkodtam.
- De félig ember – szúrta közbe Edward.
- Pontosan, Bella! Most ugyanazt tudom neked tanácsolni, mint Sarának – mondta, és látszott rajta, hogy ezerrel pörögnek az agysejtjei.
- Sara? – kérdeztem hirtelen.
- Alszik – nyugtatott meg Edward.
Miután Carlisle elment, ittam egy bögre forró teát, de enni nem tudtam, mert ugyanúgy, mint Sara, mindentől rosszul voltam. Annak örültem, hogy lázas nem voltam. Carlisle szerint a lázat lenyomta a vámpírságomból fakadó alacsony testhőmérséklet. Edward beköltöztette a két beteget a hálószobába, ő pedig behozott egy fotelt, és onnan felügyelt minket. Sara mellett kicsit jobban éreztem magam, de csak lelkileg, és csak is azért, mert így nem éreztem azt, hogy elhanyagolom.

Sara egy teljes hétig volt beteg, míg én kicsit tovább. Igaz, hogy már hányni nem hánytam, de nem mertem enni, mert még mindig féltem, hogy nem gyógyultam meg teljesen. Edward nagyon aranyos volt, ahogy sürgött-forgott körülöttünk, és igyekezett minden kívánságunkat teljesíteni. Egy percig sem bántam meg, hogy kibékültem vele, mert rendkívül odaadó apa, és férj. Boldogabb már nem is lehetnék.
Miután végre mindketten meggyógyultunk, én újra elkezdtem dolgozni, Sara pedig ismét járhatott az oviba. Nem akartam, hogy Edward még jobban aggódjon, ezért nem szóltam neki a dologról, de én nem jöttem teljesen rendbe. Hogy miből tudom? Nem szedtem be rendesen a gyógyszert, mert utálok gyógyszert szedni, így még néha-néha éreztem a hányingert, de legyűrtem, mert akkor Edward nem engedne dolgozni.
Végül még két hét kellett, hogy teljesen rendbe jöjjek. Igaz, így összesen három hétbe került, de most már újra egészséges vagyok. Ennek örömére, végre hármasban fogjuk munka után meglátogatni a Culleneket. Mindannyian nagyon örültek neki, hogy ismét együtt látnak minket.
- Balla, én már azt hittem, hogy kihajítottad az öcsémet – poénkodott Em.
Nem feleltem rá, mert a TV-ben a mesterséges megtermékenyítésről, és a béranyaságról beszéltek, ami nagyon lekötötte a figyelmemet. Sok érdekes dolgot mondtak el róla, de leragadtam ott, hogy valaki kihordja más gyerekét. Ránéztem Rose-ra, aki éppen Sarát babusgatta, és ekkor felmerült bennem, hogy esetleg képes vagyok-e teherbe esni. Ha már beteg lehetek, akkor miért ne lehetnék terhes?! Habár, ha lehetne, akkor már rég az lennék, mert Edwarddal nem vagyunk túl… khm… elővigyázatosak. Viszont, ha beültetnének, akkor esetleg…?
Egyre jobban kezdtem beleélni magam, hogy lehetséges, pedig még semmi sem biztos. Ez csak az én agyszüleményem. Miután megszületett bennem az ötlet, hogy lehetek terhes, teljesen kivontam a figyelmemet a beszélgetésből, és csak azon járattam az agyam, vajon megoldható-e. Az emberi felem esetleg engedné, viszont a vámpír felem, ami nem képes a változásra, nem biztos, hogy hagyná egy magzat kihordását. De, ha lehetséges, akkor Rose-nak, Alice-nek, Esmének és nekem is lehetne babám.
Beszélnem kell Carlisle-jal, de most nem alkalmas, majd bemegyek hozzá a kórházba. Nem akarom, hogy bárki is megtudja, milyen terveim vannak, míg nem beszéltem vele.

Néhány nap múlva, Edward tudta nélkül, szabadnapot vettem ki, és bementem Carlisle-hoz. Izgatottan ültem a váróban, és már alig vártam, hogy engem szólítsanak.
- Natalie Smith – szólt ki az asszisztens.
Miután bementem, egy döbbent Carlisle-t találtam a helyiségben. Kérdőn nézett rám, de nem akartam semmit sem mondani, míg az asszisztense bent volt. Carlisle vette a lapot, így elküldte ebédelni.
- Ne haragudj, hogy itt rontok rád, de olyan témáról akarok veled beszélni, ami egyelőre nem tartozik másra – kezdtem, és egyre izgatottabb voltam.
- Miről lenne szó? – kérdezte kíváncsian.
- Félig ember vagyok, igaz?
- Igen, ez így van, de nem igazán értem, hogy ezzel mire akarsz kilyukadni – türelmetlenkedett, amin csak mosolyogni tudtam.
- Az emberségem miatt képes vagyok elkapni a betegségeket. Így van? – kérdeztem ismét, bár tudtam a választ, de az ő szájából akartam hallani.
- Ez is igaz, de Bella kérlek, ne csigázz már tovább! – Itt már teljesen elvesztette a türelmét.
- Arra gondoltam, hogyha már félig ember vagyok, akkor képes lennék-e a béranyaságra? – tettem fel a kérdésemet, ami már napok óta foglalkoztatott.
Carlisle percekig csendbe burkolózott, és a homlokráncaiból azonnal rájöttem, hogy nagyon erősen gondolkodik. Szerintem azon, hogy hallott-e már olyanról, hogy egy félvámpír gyereket szült.
- Bella, én lennék a legboldogabb, ha ez lehetséges volna, de azt hiszem ez teljességgel kizárt – mondta letörten, és szerintem ő is arra gondolt, hogy ha lenne rá mód, akkor a Cullen család biológiai útón gyarapodhatna.
Kicsit elkenődtem a válaszától, de még nem adtam fel. Nem adhattam, hiszen meg kell próbálnom. Annyi mindent köszönhetek a családnak, ezzel pedig meg tudnám hálálni a sok jót és szeretetet, amit tőlük kaptam.
- Saráról is azt hittük, hogy lehetetlen – kezdtem, bízva abban, hogy most is így lesz. – Azért nem telefonálnál körbe az ismerőseid között? Vagy elvégezhetnél rajtam néhány vizsgálatot.
Carlisle ismét gondolkodott. Mit kell ezen gondolkodni?! Egy pár vizsgálatot csak megér neki, hogy lehessen saját, közös gyereke Esmével!
- Péntekre be tudlak írni, de csak estére, amikor ügyelek – mondta, miközben elővette a határidő naplóját.
Megbeszéltük a részleteket, hogy mi történne, ha alkalmas lennék egy babakihordására, majd indultam.
- Köszönöm – hálálkodtam.
- Bella, ne te köszönd! – kérte, de nem igazán értettem, hogy ezt hogyan érti, így jobban kifejtette: - Ha – ezt a szót erősen hangsúlyozta- lehetséges, akkor mi fogunk az adósod maradni, az idők végezetéig.
- Ugyan, Carlisle! Mire való a család? – búcsúztam a rendelő ajtajában.
Vidáman léptem ki az épületből, és elhatároztam, hogy meglátogatom a lányokat, hogy beavassam őket. Csak Rose volt otthon, de nekem most ő is megfelelt, hiszen őt érintette leginkább.
- Beszélnünk kell – közöltem, amikor beléptem a nappaliba.
- Bella, megijesztesz – mondta, miután ő is leült a kanapéra.
Most nem akartam olyan felvezetőt tartani, mint Carlisle-nak, mert már nagyon kíváncsi voltam Rose reakciójára. Úgy gondoltam, hogyha van rá mód, akkor először Rose, aztán Esme, majd Alice lesz anya.
- Még semmi sem biztos, de ha Carlisle talál rá módot, akkor szeretném felajánlani azt, hogy szívesen lennék a béranyátok. - Nem kerteltem, azonnal a tárgyra tértem.
Rose percekig csak meresztette rám a szemét, majd próbált megszólalni, de nem ment neki, így gondoltam, míg összeszedi magát, kifejtem a dolgot.
- Mivel félig ember vagyok, elkaphatok betegségeket, így felmerült bennem, hogy nem tudnék-e szülni, így most Carlisle próbál információt gyűjteni, hogy lehetséges-e, és pénteken meg is vizsgál, hogy alkalmas-e a testem egy baba kihordására, és ha igen, akkor megpróbálhatunk belém ültetni az Emmett által megtermékenyített petesejtjeid közül néhányat, hátha az egyik megmaradna. – Rose még mindig nem szólalt meg. Talán rosszat mondtam? Nem tudtam, mi tévő legyek, ezért kiegészítettem a mondatomat:- Persze, csak ha ti is akarjátok.
Rose hirtelen felállt, a nyakamba vetetette magát, majd könnyek nélkül zokogni kezdett. Percekig így voltunk, és csak ekkor szólalt meg először.
- Köszönöm – hálálkodott.
A hangjában benne volt a reménytől kezdve, boldogságon át, a háláig minden. Nem sokkal később Esme és Alice is hazaért, és nekik is elmondtam az ötletemet.
Nagyon jó érzéssel jöttem el tőlük, hiszen láttam rajtuk, mennyire boldoggá tettem őket. Már csak Edwarddal kell megosztanom az ötletemet. Kíváncsi vagyok, mit fog hozzá szólni.
Meglepően jól fogadta, sőt teljesen felvillanyozódott egy újabb, közös baba gondolatától, és már a neveken kezdett el gondolkodni, de szerencsére még idejében leállítottam, hiszen ez még csak egy feltevés. Majd pénteken többet tudunk.

Hamar vége lett a hétnek, így most Edwarddal a kórház felé tartunk. Ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhessen, így most Sarára Rose, Alice és Esme vigyáz.
Kicsit izgultam a vizsgálat eredménye miatt. Annyira akartam, hogy kivitelezhető legyen az ötletem. Szerettem volna, ha a szeretteimnek segíthetek abban, hogy kisbabájuk legyen.
- Gyertek utánam! – kérte Carlisle, amikor megérkeztünk.
Végig mentünk egy folyosón, majd egy nőgyógyászati vizsgálóba léptünk be. Azonnal eszembe jutottak az ultrahangos vizsgálataim, és maga a szülés is. Emlékeimből Carlisle hangja rángatott ki.
- Először is meg kell néznem, van-e véred…- kezdte, és tudom, hogy elmondta, milyen vizsgálatok várnak rám, de nem nagyon tudtam figyelni.
Bármit kibírok, csak mondja már meg, hogy lehetséges-e. Körülbelül egyórányi vizsgálódás után megkért, hogy feküdjek fel a vizsgálóasztalra. Először a szokásos nőgyógyászati vizsgálatokat végezte el, de amikor a belső tapintásnál tartott, arca megkövült, és értetlenséget tükrözött.
Baj van! – Zakatolt a fejemben. Ránéztem Edwardra, mert biztos voltam benne, hogy most használja a képességét.
- Nem tudok belőle kiszedni semmit – morogta.
Carlisle újabb vizsgálatokat végzett el rajtam, majd megkért, hogy öltözzek fel. Miután minden ruhámat visszavettem, amit levetettem, leültünk az asztalához. Ő az eredményeket nézegette, majd végre megszólalt.
- Nem fog menni a megtermékenyítés – közölte letörten.
Nem ajándékozhatom meg a szeretteimet egy-egy kisbabával. Nekem sem lehet több gyerekem, nem adhatom meg Edwardnak azt az örömöt, hogy ismét apa legyen, és végig kísérhesse a terhességemet. Egy hasznavehetetlen félember vagyok, amiből semmi előnye sincs a családomnak! Mindenkinek csalódást fogok okozni, mert hiú reményeket keltettünk! Meg fognak utálni, és soha többé nem állnak velem szóba!
A pánik annyira elhatalmasodott rajtam, hogy zokogni kezdtem. Egy csődtömeg vagyok!








3 megjegyzés:

  1. Hali!
    Nah ne már:D AMúgy köszi az új fejezetet:D Hát Bella eléggé komolyan oda teszi magát na:D Ő lesz a kaptár királynő?:D A vámpírok (Félvámpírok) Anyja ?:DD A Fő anya?:D Na de mind1 :D A végére azért oda biggyezthetted volna "Nem fog menni a megtermékenyítés" "Mert terhes vagy" :D Vagy valami ilyesmi :s Bár ebben csak reménykedem... :D A Fő anya a Fő apától terhes :D Viccet félre téve amúgy nagyon aranyos éa kedves volt tőle hogy vállalná ezeket a dolgokat... Bár nem nagyon értem hogy Sara miatt miért maradt félig vámpír... az elején még megértettem volna monnyuk a tej miatt... de most már tök felesleges... Szal ha ezt Sara csinálja Bellával akkor talán a többiekkel is meg tudná csinálni hogy egy időre monnyuk 10 hónapig valaki mást csinál félig emberré... legalábbis nem azért de könnyebb megoldás lenne :D na mentem :) Kösziiiiiiii

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Hát ezt nem hiszem el! Hogy lehet így abba hagyni egy fejezetet? Nagyon nagyon reménykedem benne, hogy úgy fejezi be a mondatot Carlisle, ahogy gondolom. :)Mondjuk elég jó színész akkor, mert letörten közölte a mondta első felét, semmi mosoly vagy hasonló pozitív arcreakció. :P
    Bella elképesztően jószívű, de kicsit meggondolatlan is szerintem. El kell volna végezni azt a vizsgálatot, mielőtt lerohanja a család női tagjait az ötletével. Tényleg kedves volt tőle, de így csak csalódnak a többiek, mint ahogy ő is. Pedig ez nagyszerű ötlet volt! Elképzeltem a sok kisgyereket a házban. :D
    Hú, ha Edward hallotta volna, amit gondolt itt a végén biztos erőteljesen tiltakozna és lehordaná, amiért ilyen butaságokat mond magáról. Mellesleg meg is érdemelné, hogy leszidja érte. Hogy hiheti azt, hogy hasznavehetetlen félember? Mikor neki köszönhetően lett a család egész és boldog?
    Majd miután kiderült, hogy lehet e még gyereke vagy sem, kíváncsi leszek, hogy mi lesz amikor Sarah átalakul teljes vámpírrá. Már ha persze eltelik annyi idő a történetben. :)
    Várom a folytatást. Köszi!!!! Sok sok puszi neked!
    Szilvi

    VálaszTörlés
  3. Szia!
    Nagyon köszönöm, hogy átállítottad, nagyon sokat jelent nekem. :D Végre nem kell a merengőre várnom, hanem frissen és ropogósan olvashatom Bella és Edward menősített húzásait :) Ugye tényleg azért nem lehet terhes Bella, mert már pillanatnyilag is az!? :)Rose igazán megérdemelne egy babát. :) Szóval mégegyszer köszönöm, ez egy hatalmas bizonyíték volt arra, hogy mennyire odafigyelsz az olvasóidra :)
    Puszi, Anakvita :)

    VálaszTörlés